Faludi János: Eljő még az idő
s északi fényesség ajkai közt leheletként füstölt,
a hegy tetején tovasuhant mellettem s tündöklő
óriás csokrával arcul legyintett.
mint ragyogó karácsonykor anyjához a gyermek
és bizony hallottam a sejtelmes szivet dobogni,
melyet az Isten teremtés idején, sötétben
lopakodva ásott a földbe.
tudom hiába keresem,
talán a mesék távol erdőinek
felhőkre vetett árnyékában sétál
vagy a világnak végén, az ábrándos ürben
hintázik az égiekkel,
s mégis boldog vagyok,
mert valamikor közénk hajitja csokrát
és elszórt virágait mindannyian csókolni fogjuk.