Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán • (Játék egy felvonásban)
(Játék egy felvonásban)
A vágtatás a fellegek között,
A légi út, az óriási hinta,
Honnan bibircsó a titáni hegy,
Csak pályaláng a hold, s a csillagok
Úgy inganak, mint a vasúti lámpák.
Én beütöttem a kisujjamat
a Szíriusba.
Párizsból eddig csak hat óra út.
Egy új világrekord. Te, a kazánban
Benzin helyett pokolként pattogott.
Miért nem veszed le?
A repüléstől émelyeg a gyomrod.
Ádám:
Attól amit hallottam erre s láttam,
Tíz éve lengek a hadak fölött.
A hullahegy, a háború, a vér.
A gyermeksírás, a nyomor, a tej.
A vér s a tej. S szív meg a gyomor.
Ezt nem bírom tovább. Elég, elég.
S most az orosz puszták vad ordítása
(Befogja fülét.)
Hát ez se tetszik? Hogyha nem csalódom
Mint fáraó nem bírtad el jaját
A népnek és magad tevéd szabaddá.
Ott ő az úr, tehát uralkodik.
És milliók nem vesznek egy miatt.
Tudós vesz éhen, álmodó bukik.
Az egy, kiváló - milliók miatt.
Elméskedel? itt megvigasztalódsz majd.
Mert erre a most a kába shimmy járja,
Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek,
Az emberek egymás nyakát tiporják,
Pénzért loholva.
Egyáltalán kérlek, ne sértegess.
Tudod, a békeműbe némi részem
Van nékem is, s föltétlenül helyeslem.
(Bizalmasan)
Aztán a jóvátételi bizottság
Spionja lennék. Hagyjuk ezt a pontot.
Hagyjuk valóban a politikát.
Otthont akarnék, unom a bolyongást.
Csöndet szeretnék, álmatag magányt.
(körülnéz)
Ez a kopott szobácska lesz lakom.
Ábrándozom, s úgy éldegélek itt majd.
(Leül a kerevetre, elnyúlik.)
Hohó, fiacskám, hol az igazolvány?
Mily igazolvány?
Az, hogy a lakás
Csak a tiéd. Másképp egy óra múlva
Jön a hatóság, s egyszerűen kidob.
Rejtélyeket beszélsz. (feláll)
Az én szobámba?
Nincsen jogom lehajtani fejem?
Ha bért fizetnék? Miért nevetsz szemembe?
Máshol talán? És hol kapok lakást?
Az ördög tudja (vállalat von.)
Vagy már az se tudja.
Van pénzed?
Elfogyott.
No ez elég baj.
Most egyenlőre ennyit adhatok.
(Kivesz tárcájából egy tízdollárost, s átnyújtja Ádámnak.)
Miféle pénz ez?
Bolondul érte ifjú és öreg.
Mint a honának pénzét? Érthetetlen.
(Ádám zsebre teszi)
Jobb lesz, ha most azon töröd fejed,
Mit fogsz csinálni ebben a világban.
zajgó szívembe és agyam világos.
Doktor. Tanár.
Közölni mással azt, amit tudok,
Fáklyázva égni éjszakák ködén.
(Elakad)
S mondd, Lucifer, megélhetek belőle?
A bécsi bárba múltkor láttad-e
Azt az aranyfogú, pohos urat,
Ki két pofára kaviárt evett?
A tisztes aggot, ki egy kisleánnyal
Röpült tovább, dübörgő gépkocsin?
A víg urast a sárga lámpaernyő
Fényébe pezsgő és havanna mellett?
Vagy páholyában azt a nyurga ifjat,
Ki egy gyémánt nyakéknek udvarolt?
Ezek tudósok, bölcselők, tanárok,
A nagyszerű jelennek építői.
És kik azok, kik vaksi gázvilágnál
Szakadt ruhába búsan őgyelegnek
És úgy beszélnek, mintha fájna szájuk
És úgy nevetnek, mintha sírna lelkük:
Azok a megvetettek és kivertek.
Árdrágítók, kik éhen bandukolnak
A tökfejek, akik semmit se tudnak,
Mesterkedők, kik kancsalul halásszák
Társuk jogos javát. (kezet nyújt) Azok szavamra.
Dicső, igaz kor, hadd köszöntselek.
Jó a magasban és a rossz alant,
A társaság ma egy ütemre ver
S én benne hang, én gondolat leszek.
Jó korba jöttél.
Küszködöm serényen,
Hogy megjavuljak és elérjem őket,
Kikről beszéltél.
És van diplomád?
Nincs.
Itt szerezhetsz. Nézz kicsit körül.
Hová vezettelek. A vizsga terme.
Itt a katedra.
És hol a professzor?
Az én vagyok. Tudásom ismered.
Exact tudás, abstrakt, akár a fény.
(Írást vesz ki zsebéből)
A diplomám. Igen, a diploma.
Summa cum laude. Rectori pecséttel.
Kaphatsz te is nyomban, ha megfelelsz.
Az életem tündéri perce ez.
Kiállítom, ahogy parancsolod:
Mondd, kutyabőrre? Emberbőrre tán?
Az ember bőre tudniillik olcsóbb.
Siess, siessünk.
(Lucifert a katedra felé tuszkolja.)
Várj, előbb benézek.
Itt biztosan találok egy professzort.
Mert két tanár kell. Puszta formaság.
De énnekem a formaság - a lényeg.
(El a hátsó ajtón.)
Hogy lüktet a szívem. Amit tanultam
Évek során, azt mind elébe öntöm.
Édest, fanyart, mit egykor által éltem.
S jégbölcseletté vált tüzes valómban,
Mint tiszta érték.
(Megpillantja a katedra fölötti szobrot és elámul. Mély tisztelettel.)
Ó, a halhatatlan.
A végtelenség büszke kőmezőben,
Milyen fagyos, nyugodt a homloka.
(Hátralép)
Mi lenne, hogyha róla szólanék,
(Kinyitja az ajtót. Valószerűtlenül nagy, egészen derekáig érő ősz szakállal. Évát előre bocsátja. Most még szeretetre méltó gavallér.)
Csak erre, erre, drága doktoressza.
Ön kollega?
Több akadémia
Őstagja és egyetemi tanár.
Örvendek. Én is az vagyok. Tehát
Egy vizsga vár ránk. És ki a jelölt?
Ez ifjú itt.
(Ádám meghajlik, a katedra előtt áll, mint diák, ki felelni fog. Lucifer és Éva leül a katedrán. Éva papírlapra jegyez, töltőtollal. Lucifer már merev, fontoskodó, öntelt.)
Kezdhetjük kollégám.
Botor rajongó.
És mi lesz a tétel?
Válasszon ő.
Nagyságos elnök úr…
Lucifer: (könnyedén)
Méltóságos. (Évához) A címre nem adok,
De az vagyok. (Ádámhoz) Sebaj.
(Évához, nagyon könnyedén)
Valódi titkos.
(Ádámhoz) Folytassa.
Méltóságos elnök úr,
Legszívesebben őt választanám.
(A szoborra mutat. Lucifer és Éva hátrafordul, mindketten meglátják fejük fölött a szobrot.)
Madách? Kitűnő.
Észre sem vevém.
(Ádámhoz) S mért éppen őt?
Az óceánt sosem lehet kimerni.
S e fürge bölcs lehet a gyöngyhal
Ki kincseket talál a mély habokban.
Lucifer: Kétségtelen, van némi érdeme.
Kétségtelen? Miért hajtja folyton ezt?
E szót utálom. Langyos, gyáva száj
Darálja csak, mely nem hideg s meleg.
Okkal teszem. Mert bölcs, de nem poéta.
Alakjai mily jambusokba szólnak.
Jobb jambusokba, mint ön, kollégám.
De nyelve például igen fanyar.
Éva: Mint ürmös, oly erős és részegítő.
A, részegítő, mondja kollégám.
Épp ez a baj. Erkölcstelen, ledér.
Csupa mezítelenség (Fölháborodva) nuditás.
De ősapánk még nem viselt szmokingot.
És a poézis mégse kisdedóvó.
A tudomány pedig nem boudoir.
Színházba láttam, a leányaimmal,
Az immorális, római tivornyát
S elárulom (szemérmesen elfödi arcát tenyerével) magam is elpirultam.
De elnök úr, méltóságos uram.
Mi ád derűt? ha nem a kis virág?
Egy halk madárdal, illatos berek.
S itt? Látjuk az ember sivár kudarcát,
Ki elbukik és mindhiába küzd,
A sárt, a szennyet, a förtelmeket.
Az élet az szép, s ő az életé.
Nem vagyok öreg.
A logikája rossz. De orra szép.
(Közelebb húzódik Évához, s megfogja karját.)
Kedves professzor úr, ne késlekedjünk,
Felelni vágyik a mohó jelölt.
Kedves kisasszony, ön kicsit modern.
És híve, látom, az újabb iránynak,
Erőszakos is. Hát én arra kérem,
Hogy hagyja csak nekem a kérdezést.
No most beszéljen.
Költők között egyetlen és magányos,
Földünkön ő a lomnici orom…
Rendszert kívánok. Módszeres kifejezést.
Hány részre osztja kérem ön Madáchot?
Mert ő egész volt, s nékem is egész.
Oly egész, akár az ég felettem.
Mindig az ég, a tenger és a hegy,
Lassan barátom, és ne lefeteljen.
Ismételem: hány részre osztja őt,
Mint nyelvművészt, regényest és rajongót,
Mint pesszimistát és mint optimistát,
S mit megkapott, megint hány részre osztja?
De hisz az égi szikra oszthatatlan
S talány marad az, hogy búzaszem
Miképp terem.
Térjünk a tárgyra, mondtam.
A tárgyra tértem, s lázasan akartam
Mélyébe hatni. Ön nem engedett.
No lássa kérem, hogyha széttekint
A századába, csillapúl heve.
Olvasta Fouriert, Carlyle Tamást,
Vagy Shelleyt, az Achilles Borgiát,
Byront, a Manfredet s olvasta Faustot?
Megannyi mint a kép. Kijózanító.
És Faust hatása nem vitatható.
Ádám alakja…
Ezt nem engedem.
Testvérek ők, mint Goethe és Madách.
Ádám az ő lelkéből lelkezett.
S nem több-e bús járása a világ,
Véres piarcán, röpte fönn az űrben,
Mint a középkori bolond szobája?
Mily óriás.
Ádám, ez öndicséret.
S te mersz beszélni róla, Lucifer.
(Letépi Lucifer szakállát s a földre dobja)
Izzó gonoszság, nyugtalan kevélység,
Torz ember-ördög. Vagy magad tagadnád?
És azt hiszed, te vagy a hűs Mephisto?
Zavarba ejtesz. Ez az argumentum
Ad hominem. (Évához) Segítsen, kollégám.
Éva: (Elhúzódik, de a katedrán marad, ülve)
Pardon. Előbb én hallgatást fogadtam.
Most megtagadtad önmagad, hazug.
És megtagadta őt is, a teremtőt,
Nem azt, ki fölhívott a semmiből,
Hanem a költőt, a te istened,
Ki drága fájdalmából alkotott
S úgy pattannál ki látnoki fejéből,
Mint szenvedélyünk körmös angyala.
Másodszor is hű vagy kopár magadhoz,
Sötét, sötétség.
Lucifer, én, a hajnal csillaga.
Gúny és sugár.
S alkotni nem tudsz.
Én ördög vagyok.
Most rombolod az isteni írást.
És nem tudsz írni.
Én tudós vagyok.
Sok ördögöt láttam már életemben,
De még ilyent nem. Ez unalmas ördög.
Nem az, csupán istentelen pimasz,
Ki nem meri bevallani magának,
Hogy szép a szép és csúnya a csúnya.
És arra fintorog, mi néki tetszik
És azt zabál, mit visszaköp az íny.
Kis lázadó, könyvmoly, penész doha,
Kongó üresség, nagyképű badarság.
Költők tragédiája, hogy te létezel.
Komédiája szívnek és tudásnak.
Az én utam nyílt és örökre egy:
Pályám a rossz, az ősi rossz kövezte.
És jártam ottan, rendületlenül,
Nem mint te, aki századokba szédülsz,
Robbansz, elalszol, mint vizes rakéta,
S most is beállsz a hódolók karába.
Tudod, ki vagy te? Kurta az eszed:
Korcs tévedő, mindig határozatlan,
Bangó, ki jobbra-balra hajladozz,
Vak zsarnok és ellágyuló kegyes,
Bolond vezér, kéjenc, hívő keresztes,
Egy csillagász, afféle liberális,
Most forradalmár, s ellenforradalmár,
Tudod ki vagy? Konjuktura lovag!
Határtalan nagyság vagyok: az ember.
Véres valóság és sírás: az ember.
Igazság és hazugság: én, az ember.
Kérem, mit áll melléje, kollégám?
A vizsga tart még. Itt van a helye.
Az én helyem itt van. Mellette mindig.
Így.
Forró testem szögzöm ma ellenébe.
Hűtlen szövetséges, ki mindig elhagysz,
E szerepet még most sem untad el?
Szemébe néztem s láttam újra mindent,
A véget és az örök kezdetet.
Kérdés, a férfi majd bedől-e néked?
Hányszor gyötörted őt, kegyetlenül.
Mit bánom én. A láng röpít feléje.
Tisztára égett lángtól a kezem.
Emlékezel a mézes éjszakákra,
Az udvaroncra, s elborult uradra?
Emlékezem lecsüggedő fejére.
Hiszen a nő csak emlékekben él.
Cudar gyönyör volt. Ugye, hogy bevallod?
Lásd, egyetértünk. Miért ez a vita?
Élő bizonyság, szólni akarok,
A nagyról, aki engemet teremtett.
Bókolsz neki? Ő bókokat nem ismert.
Haszontalannak tartott és üresnek.
A sírokon mégis ragyogni látom
És látta rajtam ő a glóriát.
És láttad-e a glóriát te rajta,
Mikor kacagtál s ő a porba volt?
Jaj, láttam én. (Elréved) Igen, a nője voltam,
Egy régi létbe, múlt idők során.
Most vissza fáj. Emlékezem rá.
Könnyelmű lelkem ingoványba vitt,
Szerettem őt, s bohó fejem nem érté,
Csak akkor, amikor az ősi kastély
Negyven szobáján járt, kigyúlt szemekkel,
Kuszált szakállal, árva egymagában.
A gazdasága roncsai között.
Előtte a hatalmas tintatartó,
A "fekete tenger" - ő így nevezte -
És írta-rótta a komor nedűvel
Komor betüjét és komor szavát.
Mert néki én örök fájdalmat adtam.
Becses ajándék. Önzetlen szerénység,
Beéred azzal, ami elmúlandó.
A váradi kórházba haltam én meg,
Égő sebemmel és égő szívemmel.
Tagadsz-e még? Most is tagadsz-e engem? (Sírva fakad)
Miért sír-e nő? Miért sírnak mind a nők?
Sír a tanárnő? Ez fegyelmi vétség.
(Ráül a katedra asztalára, trágár mozdulattal, keresztbetett lábbal. Előveszi arany cigaretta tárcáját, rágyújt. Orrán ereszti ki a füstöt, Gúnyosan szemléli őket.)
No lám megint egymásra leltetek.
Ejhaj, a könny, hatalmas egy kerítő.
Hogy lángol itt. Oltsd el tüzét vele.
Oltsd el hamar a frázisok tüzét,
Bájos tűzoltó. (Újságot vesz ki, olvas)
Ki szenvedett, kimondhatatlanul.
Ezért kiáltok néki egy hozsannát,
Mert ő a Megbocsátás és a Jóság.
És a magyar, ki nem papolta ezt,
Börtönben ült az elhagyott tűrőkért.
Az ember arcát nézte csöndesen.
Elmúlhatatlan Eszme és Erő.
Ez égi kar énnékem ismerős,
Így énekelnek nyafka angyalok,
Kis cérna-hangon. Szörnyűmód unom.
Úgy látszik, itt ma holmi ünnepély lesz.
Madách-előadás. Odébb megyek. (Évára mutat)
Hát elveszed?
Nőm lesz, mivel nemes vér.
Szóval nem is kékvér? Csak kékharisnya.
De ez a frigy kedvemre van nagyon.
Szép ifjú pár. Lakása, pénze nincs.
Ne higgye kérem, hogy haragszom érte.
Amit beszéltek, lelkes és ügyes,
De lári-fári és nem tudomány.
No nem vitázom. Most egy könyvet írok.
Három kötet lesz, kétezer ilyen lap.
Idézetekkel, millió adattal
Megcáfolom az állításukat
S védencüket - bocsánat - megbírálom.
Lángész lehet - én kritikus leszek.
Nyiss ablakot, szellőzd ki a szobát,
A port, a mérget. És a könyveket
Dobjuk le innen, ezt is, ezt is.
Gondok között, magunkban és szegényen.
Átváltoztatta…
Osztrák koronává.
Ím a becsület, ifjúság jutalma.
S boldog vagyok mégis, erős, szabad.
A hosszú álom, mintha véget érne,
Harcok után most végre ébredünk.
Mint egy sziget, olyan ez a szoba.
Csodálatos. Nem jártunk erre még.
Ily édesen nem égett még lámpa.
Dobog az éjbe csöpp aranyszíve.
Dobog a szíved is. A csöndbe hallom.
Szeráh szárnnyal áhitat lebeg.
Az óra ver, mely a napot jelezte.
S azt mondja este van és béke van.
(Künn bronz harang kong, roppantul, az éjszakában)
Bronz nyelvvel üt a százados harang is
És - hallod-e? - a végtelenbe döng.
(Hallgatnak.)
Olvass nékem, Éva.
Mi az a könyv?
A mi tragédiánk.
Tragédiája nagynak és kicsinynek,
Népeknek, amelyek lehullanak,
Aztán megint föl, a magasba szállnak
Nézd, ott a szobrán földerül a dics
és úgy tekint, évezredek felé.
"Be van fejezve a nagy mű…"
"Igen, a gép forog…ő