Szabó Lőrinc: Isten
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon,
roncsok s hullák hínára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
őserdejében, a rémület utjain át, -
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton!
kis gyermek… - Álom? vagy talán virág? -
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!
és emberek élnek a távoli partokon, és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi a lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
s bejártam a végtelen, árva időt,
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.
az égei tenger száz lánya csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
habverte húsomba új életet lehelt,
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
smaragd kupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörög
és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
halálszövevénye befonta, - öleltem üszökvert romjaikat,
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam, láttam az inkák
aranypalotáit s ültem a Szaharák pálmái alatt.
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetel elé.
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám,
de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Géve piacán.
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a húsom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyú kín!
És néha zenét hallottam és - agyrém! szférák zenéje! -
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levélen,
én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtön-falán is keresztül üvöltse:
Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon! -
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokomra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
zúgott a világ, csikorogva vitt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpíros húsán.
az új maseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor,
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!
zökkent régi sínéről újabban a régi világ:
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő,
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a színpad és az akkor, az élet méhe meg a temető.
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam,
én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszer-szülte tűrés,
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék,
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
honnan? - Az űr iszonyú s örök útjain át!…
Tény, tett, való: mind puszta szó, üres játék: a kérdés
új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! -
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon,
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megdermed az öntudat.