Vér Andor: Naplemente a tengeren
Vér Andor: Naplemente a tengeren
A rengeteg vizek elsimult öllel várnak.
Szél se borzolja hátukat, sirály se szántja.
Csönd remegtet a megnehezült levegőben.
A fenehajómasinák is halkabbra fogják vad muzsikájuk.
Az arcokra kiül az áhítat, mint egy szörnyű betegség fekete árnya.
Egy mindig-káromkodó matróz a korláthoz dülleszkedik
és durva kezeit imásan kulcsolja össze.
Szél se borzolja hátukat, sirály se szántja.
Csönd remegtet a megnehezült levegőben.
A fenehajómasinák is halkabbra fogják vad muzsikájuk.
Az arcokra kiül az áhítat, mint egy szörnyű betegség fekete árnya.
Egy mindig-káromkodó matróz a korláthoz dülleszkedik
és durva kezeit imásan kulcsolja össze.
Valami készül!
A nap! A nap!
Ott a messzi vizeknek szélén (dobásnyi távol)
felhőknél lenge fogatán, részeg vörösen
most megy le a nap.
Temetkezik. Hull, hull.
Soha még ilyen hullást: ily méltóságost, örömöst, ily magabízót!
(Az enyém: őserők maszkjába bújó végtelen sírás.)
De a nap, a nap!
- részeg mosolya virágokat szór a maga-kereste sírba
- kéket, lilát, rubintot, éjfeketét -
a felhők óriási hárfáin pedig aranydalok gyúlnak.
Hull, hull a nap pöfeteg-szélesedőn
a göröngyös vizek megborzadt engedelmességgel válnak ketté
lassan, lassan
már csak vörös halmokat himbál ott messze a tenger…
Ott a messzi vizeknek szélén (dobásnyi távol)
felhőknél lenge fogatán, részeg vörösen
most megy le a nap.
Temetkezik. Hull, hull.
Soha még ilyen hullást: ily méltóságost, örömöst, ily magabízót!
(Az enyém: őserők maszkjába bújó végtelen sírás.)
De a nap, a nap!
- részeg mosolya virágokat szór a maga-kereste sírba
- kéket, lilát, rubintot, éjfeketét -
a felhők óriási hárfáin pedig aranydalok gyúlnak.
Hull, hull a nap pöfeteg-szélesedőn
a göröngyös vizek megborzadt engedelmességgel válnak ketté
lassan, lassan
már csak vörös halmokat himbál ott messze a tenger…
A matróz feje lecsuklik lélektelenül,
de valahol egy tisztáson most a tilinkós pásztor is az erdők fejére bámul
a bábeli városokban egy mindenek fölé került filozófus is
ott szorong az ablakánál az ötödik emeleten
és keserű arca gyerek szelídre enyhül,
és cellájában egy őrült is, ki szegény azon vesztette el az eszét, hogy ő a nap,
gombolyodva, komikus mozdulatokkal hull, hull, esik össze…
a bábeli városokban egy mindenek fölé került filozófus is
ott szorong az ablakánál az ötödik emeleten
és keserű arca gyerek szelídre enyhül,
és cellájában egy őrült is, ki szegény azon vesztette el az eszét, hogy ő a nap,
gombolyodva, komikus mozdulatokkal hull, hull, esik össze…
- Óh néma vizek, magányos erdők, ordító házak, őrültek tiszta agya
óh világ: Naptemető sir, napszülő, fáradhatatlan anyaméh!
óh világ: Naptemető sir, napszülő, fáradhatatlan anyaméh!
