ILLYÉS GYULA: ELÉGIA
urak hullámzó rétjein
friss homlokkal a szél alatt
bolyongván, – mintha álmaim
járnék, felpisszegő virág
s utánnam nyúló ág között –
neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem!
lányok viháncolásai
és mélyen, föld alatt ülő
holt szolgák fojtott kardala!
miben csak egy méh döngicsél
és döngve nyúlik messzire –
és már csak úgy cseng, mint egy emlék…
hegyezvén: mit mond, mit e dal?
Mint messzi vízmalom zaja
zúg mint a lelkiösmeret!
s halál gomolygó éneke!
Bomlott haju vad vizesés:
üvőlt a szűz, bukó szabadság!
daloljak és önön szavam
után megértsem titkait,
szállhassak véle!… – Hogy rekedt
nem ez volt, ó nem! egy merész,
gyors fordulónál elhagyott,
kibujt, felszállt akit követtem!
a meztelen lány-mellek itt
remegtek… Szám, szemem, fülem
ég s cseng a csóktól egyre még!
füllel fülelve így megyek
mint a süket, kinek sötét
szivébe’ forr, dörög a vad hang!
ösvényemen így jöttem én
karom lengetve, fölvetett
fejjel, mint tökrészeg paraszt,
s akit szivének csapkodó
szárnya visz át ezer gödör
felett, hogy el mégsem zuhanhat!
egek felé, viaskodik
egy dallal, mit maga sem ért,
s miből csupán el-elsodort
utas, ki mentében megállt
és fejcsóválva nézi őt,
hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél,
ujja hogyan rezeg… s ahol
két esti nyír az égbe nyúl
bukdácsolva hogy’ tűnik el.