Fenyő László: Idő
a perccel, melynek nem szittam ki rejtett kalandját,
magam is elmúltam, örökre és egészen.
vidékek hosszú, nedves vásznai
dagadva múlnának a vonat ablakából
és ahogy így suhannánk egyre nesztelenebb
irammal, hallga csak, lesiklanánk a mélybe
mint együgyű szerelmes a fa kérgébe metszi
nevét, hogy emlékül legyen.
így metszed nevem – ez az ősfa
ki nem dőlhet, csak egyre nőhet
tiszta szándékaim megőrzik,
meredek homlokom, arcom vonását.
mint ez a szanatóriumi lét:
nyugágyon, széltarkázta napsütésben
beszíni csak eszméletlen izét
sziklák közé vert hófoltjait:
mintha kunyhó volna megannyi,
melyben egyszerű pásztornép lakik.
s egy könyvbe temetkezem,
elalszik a könyv csapódva
és elalszik a kezem
és egyenként a szemem,
mi lenne, ha – őrző a vártán –
elaludna a lélegzetem?
kelt népek árja, robog
künn a bakkancsos élet
hegymászó-kedve, kopog
a nyers trapp s mintha dalolna,
a szögesvégü botok
ahogy a földbe ütődnek:
kavics peng, zúg a homok.
Mikor kelek fel
piros turista-kedvvel?
lépésem immár s öregszik mosolyom,
színeit a táj-újulásnak
e mosolyba reszketve lopom.
zöldjét reszketve őrzi, míg a nap
fennáll és más, öregebb reszketéssel
ringatja az éjféli súgarat.
arcomba kap a tűlevelü szél,
táguló mellem s a táguló világ
egy futó leheletben ízt cserél.
ágán már barka pelyhesedik:
sárgahasú csibék – a fűz-anya
most költötte ki kicsinyeit.
ne mondjátok, hogy mosolyog a táj:
a táj ártatlan, csak a te les-álló
lelked bágyasztja vagy tölti örömmel.
nem láttál mást csak viperát s fatönköt
s te lelkesedtél esője után, hogy
íme rejtett erejét kiadta.
napsütését, hurrogó szelét vagy esteli
csendjét kedvedért: magad vagy a táj és
benned válik diadal s kudarccá.