ILLYÉS GYULA: ÓDA
s egyáltalán mi még emelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod! Reménytelen egén
felhők s mögöttük mint a forgalomból rég’
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –
nem váltható fel ő… hunyorog arcátlanul.
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme… de te tudod mindez mit ér!
arccal s objektíven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, papa, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint…
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok buckán ülsz merengve…
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadíjért
nyaltál miként csiga útat e polc felé?
eljő a nap midőn minden tolvaj felel,
remegve állsz te is köztük, – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcsa ivadék, aki már lopni sem tudott…