TÖRÖK SOPHIE: ROSSZ ÉJSZAKÁK
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingunk,
egy gyenge szél is megbirhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én – csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület – te – meg én…
semmi veszendőhöz. Élet
talán téged is könnyen lebontlak.
Ha tolvaj kívánság nyult felém
előre önként adtam prédául birtokomat.
Nem harcolok veled se – ezért a testért?
vitathatatlan birtokom isten előtt, de még
egy kölcsön-könyv is maradandóbb valóság,
mint multakat őrző szívemé…
Zsibárus becsülete külömb, mint tiéd
fátyolos sors! a selyemrongy, mit bérbead,
biztos birtok, legalább egy éjszakára!
De életemről mit tudhatok? mit kezdjek el?
befejezni mit lesz időm? küldetést, tervet,
egyetlen kézmozdulatot? enyém az, mit
minden percben elvehetnek tőlem?
még a holnap reggel reménye sem.
Születéstől halálraítélt, közönnyel ülök
idegen várószobában, két vonat közt
lökdösnek, nem tudom honnan?
s hogy hová? – már nem is érdekel.
lopódzó gáz, melyben eleven tested
fertőzött patkányként hull alá –
nem mindegy? A rémület arca egy.
Érdekelhet, száz karma közül
melyik kapar a föld alá?
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált…