JÉKELY ZOLTÁN: TÜCSÖK
szól a tücsök. Valamiben csalódott.
Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog
napok a nagy idő kék tengerében.
majd szétszakad belé. Mit bánja ő!?
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a fa, a kő.
ha így sírhatnám bár egy éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomoruságát.
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák.
emlékemet felszívnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült, vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény
lelked mélyén maradnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, gubancos denevérek.