GELLÉRI ANDOR ENDRE: GEORGI, A BORBÉLY
GELLÉRI ANDOR ENDRE: GEORGI, A BORBÉLY
Füst Milánnak!
A kis borbélyüzletben lappang a fény. Megnől, amikor a lámpa levegőt kap; megijed, összehúzza magát, amikor nem mozdul se a szél, s az ember.
A borbélymester, köpcös, iszákos ember – nagyot sóhajt.
– Romlás, romlás – azt mondja.
– Mit mondasz? – kérdi a felesége s maga elé nyújtja a karjait tapogatva. Vak, hat éve, hogy nem lát semmit. Olyan mint egy nagy halom rongy az asszony, de szája van, orra s benne még a két vak, hideg szeme.
A borbély, Georgi nem felel néki. Annyiba se veszlek, mint egy legyet, gondolja haraggal. Eh, eleget ugráltál a szívemen, duzzogja, amikor még kacérkodni tudtál. Most kushadj, örülj, hogy enni adok néked. Ki vagy te? Vakasszony, koldus. Elengedlek s átmegy rajtad a kocsi.
– Romlás, romlás – suttogja hangosabban s kitép egy szál szőrt a füle mögül.
– Sírsz? – mordult hirtelen az asszonyra, – hát sírj csak. Te, te jóféle.
– Ki látott már vakot sírni? – méltatlankodik Georgi.
S hiába, legszívesebben csak az jön vissza a fejébe, hogy – romlás, romlás. Egyszer missziós gyűlésen volt. Esett a hó, jött a karácsony, bement egy fülledt szobába s ott az emelvényen állt egy nyugalmazott ezredes. Georgi bement, hogy tisztuljon, javuljon. Ne kívánja, hogy Domoszlovi kitörje a lábát; hogy a Békicset rajtaérje a rendőri biztos: nincs fertőtlenítő szere az edényébe; hogy Krugács hússzor használ egy állkendőt s a Szipánál, uram bocsáss, a saját hajában is nyüzsögnek a tetűk. Pár imaszót akart mondani; azt hitte csengetnek majd s felmutatják az ostyát. Ehelyett az ezredes elkezdte őt s a többi jelenlévőt szidni. Az ezredesnek nehezen járt a lélegzete s minél jobban kiabált, annál rosszabbul érezte magát. S amint itt fulladozott, kiabált, mintha az utolsó óráját élné. S épp azért viszolygós is volt minden szava… hogy a szegénység gyalázatossá változott… az ember nem nyelhet le egy falatot se… kinézik, éhes farkasszemekkel… lopnak, bujálkodnak… káromkodnak… piha – s az ezredes megrázta a két csontos öklét – ámde megver a Sátán titeket, jön – mondta – s a fületekbe tüzet gyújt, a szívetekre viperát eriszt – majd a hadastyán nem győzte tovább a kiabálást s a szemét szomorúan a földre szegezve így szólt még: romlás, romlás.
Azóta Georgi folyvást ismételi ezt. Ezzel, mintha el tudná mondani az egész életét.
Dühödten néz a feleségére: ez, ez a banya az oka mindennek.
– Mondd csak Jozefa, nem udvaroltam én a Kürgács leányának? Erre felelj!
– Udvaroltál – bólintja engedelmesen az asszony.
– Szép lány volt, szűz, igaz vagy nem?
– Szép lány volt, szűz, úgy amint mondod, apuska.
– Gúnyolsz?
– Nem gúnyollak, apuska – elhallgat s megtörten mondja – ládd, de én vak vagyok.
– Mit mondott nékem a Kürgács? – folytatja a borbélymester – imhol van tizenkétpár lovam. Ihol van tizenkét kocsisom, Jó, ne légy fuvaros, légy borbély. Veszek neked széket, tükröt, miegymást. Jó, maradj a szakmádnál. Ha kell, hát ustorral behajtom hozzád a kocsisaimat vendégnek.
– S ki volt a te apád, Jozefa? Mint a bolha. Ugrálós, hencegős, iszákos, hazug. Elverte anyádat, megcsalta a barátait s a végén karácsonykor is lopott. Még szerencse, hogy felakasztotta magát. Hát ide keveredtem én.
– Azt mondd meg, el akartalak én venni téged? Szólj! Milyen volt az inged, mondd?
A vak asszony egészen nyugtalan lesz: – Ne bánts – s a falat tapogatja.
Georginak hirtelen megcsillan a szeme, belenéz az estébe: – Elhallgass – mondja, – jön valaki – a hangja susogó lesz, – nagy úr, köpenyes.
Kinyitja az ajtót s a csengő csillen. Aztán megfordítja a borbélyszéket a levegőnek.
– De rég nem láttam nagyságodat – mondja hízelkedve s kendőt bont.
A vak asszony az orrával szimatolja: ki lehet az, aki bejött s miért nem mukkan.
– Hogy-hogy erre tetszik járni? Hallom, hogyne hallanám. Hja, sok a dolga nagyságodnak.
Megy s a szíjon fenni kezdi a borotváját.
– Oszt a kocsi már mind tele van? – kezdi újra.
Az asszonya kész nyugtalanság. Csak merné megkérdezni: ki ül a székben, – oldalt előre hegyezi a fülét: hátha ős is hallaná a nagyságos beszédét. De most az ura is susog, majd odalép hozzá s megfogja keményen a csuklóját: – Idefigyelj, Jozefa, itt van ő, eljött érted. Visz
– Kicsoda? – kérdezte az asszony. A borbély odahajolt hozzá:
– A halál – súgta neki.
– Eressz, Mátyás, – rémüldözik az asszony.
– Itt van ő, beszélj, mi a bűnöd, aztán menj, elvisz a nagyságos úr.
– Ne cifrázd. Mondd meg a nagyságos úrnak… mikor csaltál meg utoljára?
– Muszáj – nyögi az asszony – azt néki megmondanom?
A borbély úgy tesz, mintha a halálnak súgna: – Halál – susogja, – meg kell-e egy ilyen boldogultnak mondani: mikor csalt meg utoljára?
S mintha hallaná a haláltól, ráförmed a vak nőre: – Okvetlenül.
– Engedj letérdelnem – nyögi az asszony, – úgy könnyebben megy.
Leereszkedik a földre, mellére hajtja a fejét, nagyot sóhajt: – Oh, itt a halálom.
– Kivel, – ordítja a borbély.
– Nem tudom. Igazán nem tudhatom. Jött és elment.
– Miért nem szóltál nékem akkor? – ordítja a felszarvazott.
– Nem tudom, – siránkozik a szegény asszony – , nem tudom. Jött és elment, jött és elment. Istenem… Nem kiálthattam neked a kocsmáig… – Úgy beszél, mintha már akkor is vak lett volna.
– És szeretted?
– Szeretted? szép volt? megcsókolt? – kérdezte volna még a borbély ólálkodó szemmel, vagy talán kérdezte is… de aztán mást gondolt s azt mondta neki: – Be leszöl zárva reggelig – , mert azt gondolta, elvágjam a nyakad? megfojtsalak? üljek miattad? Soha!
– Bezárlak – mondja neki, – bezárom az ajtót, ablakot, itt maradsz reggelig s csináljon veled, amit akar a halál. Hova megyek? eliszom a késemet!
Becsapja a műhelyajtót, rázárja az asszonyra. Valami kis vidámság is van benne azért, hogy ivók és kártyások közé kerül hamarosan… Ez az ígéret. De mi a valóság? Az égre néz, mely oly mérhetetlenül sötét és magas; s hirtelen valami összeszorítja a borbélymester szívét, «Romlás, romlás» – motyogja maga elé s befordul a sarkon.
