Szemlér Ferenc: TITKOK KÖZT
meg fog halni és engedik,
már sajnálják tőle a gyógyszert,
csak a morfium enyheit
nem még - talán azért, mert gyávák
a fájdalom álarctalan
szörnyü arcába nézni, gyávák,
olyan gyávák, mint én magam.
ülök ágyánál félszegen,
kezének fáradó mozgását
bátortalanul figyelem,
messzire nyúl, ki tudja merre,
olyan távolba már, ami
idegen nekem s gyáva vagyok
megfogni s visszatartani.
érzem, mintha szólna. Pedig
csak néha mozdul szája - hívni
a képzelet láz-képeit,
a tigrist, mely lappangva kushad,
az asszonyt, aki bő brokát
szoknyában áll s a többi árnyat,
kik telezsongják a szobát.
elsőszülött fiad vagyok,
meg kell értenem, bármit mondasz
s megmentelek, ha akarod,
véredet adtad, vedd a vérem!...
de ő hallgat, másfele néz,
mint akinek szive mondhatlan
óriás titkoktól nehéz.