ÁRKÁDIA
ÁRKÁDIA
«Párizsban más történt» cím alatt könyv jelent meg. Párizs nehéz hónapjainak életét kívánja ábrázolni. A könyvet Pálmai Jenő írta. A kiadó ismertető szövege ezt állítja róla: «Párizs félelmetes haldoklásának regénye ez a könyv: magyar ujságíró tanuvallomása a szajnaparti tragédiáról.»
Ezekután kíváncsian vettük kézbe. Hogy mit találtunk benne, annak ismertetéséül álljon itt a következő füzér a szerző mondataiból:
«A szarvasok nem szlávok! – replikázott a szőrös emlős. – És különben is, már levétettem az agancsomat…»
– Tiens, magának agancsa volt? – csodálkoztak a franciák.
A szarvas másnap megkapta az amerikai vizumot és áthajózott New-Yorkba. » (Részlet az előszóból.)
«Nézze, maga egér, engem ne fenyegessen!» – mondja a szerző álmában és aztán megállapítja: «Hogy üvölt a kicsike! Tiszta sziréna.» (Az egérről van szó.)
«Tárgytalanná vált a háború! – lelkendeztek (1939-ben augusztus végén.) a Quai d’Orsay körül lebzselkedő ifjú béljósok.»
Egy ifjú hölgy harisnyáját lehúzván ezt mondja egy öregedő úrnak a kávéházban: «Hát nem jobb így a lábam, Saftinger úr?»
Egy párbeszéd a könyvből: «Drága hercegnőm, remélem, kitünően ebédelt? – turbékolta az Člyséeből a teljhatalmú hang. – Ó, köszönöm, remek napom van, a térdem csodálatosan ifjú!… – Kérem, kegyeskedjék csak hozzám felfáradni, a legbűvösebb utilaput kötöm majd bársonyos talpacskájára!…»
Másik párbeszéd: «és mondd, mi lesz, ha bombázzák Párizst? – Kérlek, Kanarik, ha akarod, megmondhatom igen tömören, hogy mi lesz: agyloccs és vércsorr!»
Egy izgatott menekülő ily szavakkal festi aggodalmait: «Jaj, könyörgöm, ne kérdezzen annyit, próbáljuk meg, mert különben ittragadok és a maga lelkén fogok száradni!»
Párizs kiürítését a szerző: «A zálogház visszavonul a Loire mögé» című fejezetben mondja el.
Az egyik «hős» jellemzése: «Nagyon okos főokos volt.» Egy másiké: «derűs, kopásmentes szép nő volt».
Végezetül néhány név, a szerző ezek viselőin keresztül mutatja be Párizs válságos hónapját: Saftinger, Kanarik, Répaszájú (nő), Főokos… Önmagának nem ad epitheton ornanst a szerző. Kár.
–
És András, csizmában, bekecsben, óriásivá nőve, már újra talpán áll az édesanyaföldön, amely elárvultan, kufárszomjra lökve, zsibvásárra szánva, várja a fogamzást. András tudja: a földből csak élet teremhet, nem várhat, ha eljő a fogamzás ideje, a föld az édesanya, a gömbölyű csecsemő, a nyakas férfiember, a föld az: én, te, ő, a szeszélyes, a hűséges, az örökkévaló… és nem golfpályának való és nem francia parknak, se ebek harmincadjára.
Az egész szántási jelenet, a városi és társadalmi előítéletek kloroformjától szendergő leánynak emberi és asszonyi feleszmélésével – a nagy orosz iskolának is a legszintétikusabb távlatait idézte emlékezetünkbe. Harcos lendület és szűzi lágyság, üvöltés és himnusz volt ez a jelenet. Csakhogy ilyet is megértünk!
(«András.» Így látta F. Rácz Kálmán) Híd, 1941. 21. sz.
–
Karády Katalin drámai szépsége és férfitekintetet prédalesre ingerlő érett asszonyisága kissé kinő a mókás családi keretből, de talán éppen ez a körülmény ad alakításának különös zamatot. Csortos Gyula dinasztikusan kibabráló családfője – fejedelmi.
(«Egy tál lencse.» Így látta F. Rácz Kálmán) Híd. 1941. 17. sz.
–
Előbbi (Tolnay Klári) friss kenyér-meleg kedvességével és meghitt bájával ajándékozza meg Krista figuráját, utóbbi viszont koloratur-énekesnői kvalitásaival és a hímzett házi áldás fehérségével festi meg az ellen-kisasszonyt.
…Mi ez a szűzi mosolygás, ami ennek a gitárra hangszerelt hajasbabának a mozdulatain játszik?… Egy mámoros kis sellő imbolyog körbe a parketten… Egy aranysörényű ponny, aki ártatlanul kacér kis derekával, selypítve begörbülő térdeivel maga a bimbózó testi tavasz… Hogy repül… kis táncszoknyácskáját forrón meglibbentve, mint egy gyermeki Circe, aki tiltott paradicsomot ígér… S hogy vágtat és viharzik Debussy «Cake Walk»-jára egy faunocska testi humorával, tökéletes kis Ziegfield-csikóként, nyerítő lábakon, és kacagó lélekkel, mint maga az öröm.
«Film Színház Irodalom», 1941. 19. sz. Egyed Zoltán két cikkéből.
