BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Voltaképpen végtelenül hálás vagyok Torgyán József előző hozzászólásáért, hiszen alkalmat ad arra, hogy visszatérjünk a napirend eredeti céljához, és arról a témáról szóljak, ami napirenden van: az 1990. évi állami költségvetés egyensúlyi pozicióinak javítását szolgáló kormányzati csomagtervről.
Talán meglepő, hogyha azzal a gondolattal kezdem: ellenzéki létünkre mélyen egyetértünk a kormánynak azzal a szándékával, hogy a gazdasági folyamatokban bekövetkező és az egyensúly felbomlásának veszélyével fenyegető folyamatokat megállítsa, és helyreállítsa azt az – egyébként nagyon törékeny – egyensúlyt, amely nélkül a magyar gazdaság, az ország finanszírozása 1990-ben nem biztosítható.
Szükség van tehát arra, hogy korrekciók következzenek be, szükség van arra, hogy az 1990. évi állami költségvetés hiánya az eredetileg tervezett 10 milliárd forintot ne lépje túl. Ebben nincs közöttünk véleménykülönbség. Véleménykülönbség van közöttünk az okok felsorolásában, véleménykülönbség van közöttünk a megteendő korrekciós lépések nagyságában, azok megalapozottságában; és véleménykülönbség van közöttünk azokban a tételekben, azokban az eszközökben és módszerekben, amelyekkel ezeket a korrekciós lépéseket a Kormány végre kívánja hajtani.
Ebben a sorrendben szeretném a frakció álláspontját kifejteni.
Rögtön hozzáteszem – félreértés ne essék –, hogy személyemben nem az előző Kormány pénzügyminisztere. (közbeszólások: Pedig jó lenne!) védi hozzászólásával a mundér becsületét, hanem a szocialista frakció véleményét fejtem ki. Természetesen fölhasználom az alkalmat arra, hogy a tisztelt Házat a realitásokról, a valóságos helyzetről informáljam. E tekintetben nem tudom elválasztani egymástól a két, személyemben egyesülő szerepkört.
Miniszter úr expozéjában a csomagterv benyújtásának indokaként három okot említett: a háztartási energiahordozók ártámogatásának, állami támogatásának csökkentése miatt elkerülhetetlen áremelkedés végrehajtásának elmaradását; a kiadási többletigényeket, melyeket különböző tényezők – inflációs nyomás, többletkiadási igények a különböző társadalmi körökben – váltottak ki, és a május végén, a Kormány megalakulásakor már az eredetileg tervezett 10 milliárd forintot meghaladó költségvetési hiányt jelölte meg.
Ezek jelenlévő okok, de azt gondolom, az összefüggés fordított: ebben az esetben miniszter úr, illetve a Kormány az okokat és az okozatokat felcserélte egymással. Ezek már következmények, végeredmények. Három valódi ok van.
Az első ok – és ezt mi annak idején soha nem titkoltuk, az 1990. évi költségvetés beterjesztésekor nagyon világossá tettük, magam voltam, aki a Parlamentben ezeket az érveket elmondtam –, hogy 1989. decemberében nem volt érvényes megállapodás a magyar Kormány és a szovjet Kormány között az 1990. évi külkereskedelmi forgalom összetételéről, volumenéről és árairól. Pontosan tudtuk, hogy ennek a megállapodásnak a megkötése hallatlanul nehéz lesz; és azt is, hogy a megállapodás végeredményeinek konzekvenciáit a folyó költségvetésben le kell vonni. Azaz, ha kisebb lesz az import, amit a szovjet fél szállítani tud 1990-ben Magyarországnak, akkor az importból jelentkező árnyereség lefölözése elmarad a költségvetésből, bevételi kiesést fog okozni; ha kisebb lesz az export, amit ellentételként a magyar gazdaság szállítani tud a szovjet fél számára, akkor az ugyancsak árnyereségként lefölözött árkiegészítési adókat nem tudjuk realizálni, vagy még nagyobb támogatásokat kell más irányú exporthoz nyújtani, ami részben bevételkiesést, részben kiadásnövekedést okoz a költségvetésben.
Nem tagadja az elemzés sem – bár súlyának megfelelően nem részletezi, nem bizonyítja –, hogy ez az egyetlen tényező 12 milliárd forinttal rontja az 1990. évi állami költségvetés nettó pozicióját. És ez valódi ok. Olyan ok, amelyet pontosan előrelátni senki nem tudott, amire azonban mindannyiunknak fel kellett készülni. Soha nem titkoltuk, világosan, tisztességesen megmondtuk; anélkül, hogy ezt akkor kvantifikálni lehetett volna.
A másik dolog. Hallatlanul népszerűtlen dolog volt, mégis, meggyőződésből fakadt a Kormánynak az a szándéka, hogy legalább megkezdi a közgazdaságilag irracionális, a gazdaság teljesítőképességétől elszakadt, és mélyen igazságtalan lakásfinanszírozási rendszer átalakítását. Nem rajtunk múlott, hogy társadalmi nyomásra – Önök is tudják – az Alkotmánybíróság olyan döntést hozott, amilyet hozott. A kamatadó megszüntetése 4,5 milliárd forinttal rontja az ez évi költségvetési poziciót. Ez az a második ok, amit világosan látni kell.
Végül a harmadik ok. Az eredetileg 20 százalékra tervezett, és számításokban ennek a konzisztenciájára épített állami költségvetési előírányzatot a 25 százalékos pillanatnyi infláció legalább 3-4 milliárd forinttal rontja.
Ez a három valódi ok, ami miatt kialakult az év végéig a 10 milliárd forintot meghaladó költségvetési hiány veszélye, és ez a valódi három ok, ami miatt ezt a csomagtervet – vagy valami mást –, ami végeredményét tekintve a 10 milliárd forint körüli deficit elérését lehetővé teszi – valóban be kell terjesztenie a Kormánynak a Parlament elé.
A második ügy: milyen veszélyek rejlenek a jelenlegi folyamatokban? Bizonyított-e a Kormány előterjesztése alapján a 25,7 milliárd forintos nettó pozíciójavító csomag, vagy ebben olyan feltételezések szerepelnek, amelyek gazdaságilag ma még nem támaszthatók alá, legfeljebb a veszélyei látszanak kirajzolódni.
Tisztelt Ház! Ma reggel kaptam kézhez – nem tudom, képviselőtársaimhoz eljutott-e – a Pénzügyminisztérium összefoglaló jelentését, amely kiegészítő információkat ad a csomagtervhez, és amely az állami költségvetés mérlege mellett az államháztartás egyéb tételeinek mérlegét is bemutatja, egyben néhány kiegészítő, indokoló információt is fűz a csomagterv egyes részleteihez. Ez a kiegészítő összeállítás is hiányos azonban: nem tartalmazza a várható teljesítés mögött meghúzódó várható indokokat.
Hogy világos legyen, tisztelt Ház! Azzal számol a Kormány, a Pénzügyminisztérium, hogy az 1990. évi költségvetés várható teljesítése esetében a teljes vállalati vállalkozási, import- és fogyasztási körben drasztikus visszaesés következik be. Ennek konkrét tételei: nyereségadóból 10 milliárd forinttal, vám- és importbevételekből 4 milliárd forinttal, általános forgalmi adóból 4 milliárd forinttal és az úgynevezett rubelelszámolású külkereskedelmi forgalomból származó költségvetési bevételek 5,5 milliárd forinttal lesznek kisebbek, mint amivel eredetileg számoltunk. Ez, tisztelt Ház, 23,5 milliárd forintos bevételkiesést tartalmaz. E mögött semmi bizonyító erejű megállapítás nincs.
Az a megállapodás, amelyet a magyar Kormány – a Németh-kormány – a szovjet kormánnyal megkötött 1990-re, teljesen illuzórikussá teszi ilyen nagyságrendű bevételkiesés realizálását. Nem zárom ki, hogy a szovjet gazdaságban ebben az évben még nagyobb, még drámaibb visszaesés és változások következnek be. Ez elképzelhető. Lehet egy kormánynak arra fölkészülnie – mi több, kutya kötelessége felkészülni –, hogy legyen egy válságterve, legyen egy válságköltségvetése arra az időszakra, amelyben netán a környezetünkben és a ránk rendkívül nagy hatást gyakorló nemzetközi gazdaságban nem várt, előre ki nem számítható visszaesés rontaná; netán krízis következne be.
Ezt megelőlegezni, és azt mondani: erre építjük most a kiigazítás csomagtervét, ezt fogadja el az Országgyűlés, aztán később ne kelljen visszatérnünk – ez elfogadhatatlan álláspont. Ennek a bizonyítása a teljes anyagból hiányzik.
A legszerényebb vélemények szerint is, amelyek a birtokunkban vannak, a 25,7 milliárd forintos nettó pozíció helyett körülbelül 20 milliárd forintos pozícióromlással kell számolni akkor, hogyha a jelenleg meglévő folyamatok folytatódnak az év végéig. Hogyha ezekbe a Kormány pozitív módon be akar és be tud avatkozni, akkor ezek a hatások esetleg csökkenthetők is.
Hangsúlyozom: nem tagadom, fennáll az a veszély, hogy a szovjet forgalom drasztikus csökkentése esetleg tényleg krízishelyzetbe hozhatja az országot, de e pillanatban ez még nincs, nem bizonyítható, legfeljebb a háttérben lehet és kell fölkészülni, nem pedig megelőlegezni.
Lehet még egy ok, amit szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani. Lehet, hogy így van, de ezt a Kormány eltitkolta előttünk, ezért csak feltételezés. Ha nem így van, kérem felejtsék el ezt a feltételezést. Nevezetesen; az az ok, hogy olyan tartalékokat fölhalmozni még ebben az évben – mondván, hogy a kényszerintézkedések mögött az elmúlt időszak gondjai, hibái és öröksége húzódik meg –, amely sokkal jobb kiinduló alapot biztosít a Kormány számára 1991-ben. Egy olyan áttérés gazdasági megalapozása ez – vagy részbeni megalapozása – amelyet expozéja végén a miniszter úr felvillantott. Ebben az esetben el tudom képzelni, hogy egy gazdasági, gazdaságpolitikai, taktikai-stratégiai lépés – de akkor világosan meg kell mondani: 10-15 milliárd tartalékot föl akarunk halmozni azért, hogy 1991-ben ennek a tartaléknak a birtokában kezdhessünk hozzá olyan átalakításhoz, amelynek e pillanatban nem ismerjük a részleteit, és amit nyilván a Kormány a hároméves gazdaságpolitikai program beterjesztésekor fog a Parlament elé terjeszteni.
Még egyszer hangsúlyozom: el tudok ilyet képzelni, de akkor nagyon világosan kell beszélni, és nyilván a Parlamentnek mérlegelnie kell: olyan áldozatra hajlandó-e ebben az évben, amely tovább szabadítja el az egyébként is keserves inflációt, azért, hogy esetleg a jövő évi áttérés terheli – a jövő esztendőben és nem ebben az évben – kisebbek legyenek. Azt gondolom, erre világos választ kell adni.
Ami ezek után a konkrét megoldásokat, a megoldási javaslatok összetételét illeti, tisztelt Ház. Azt gondolom, tökéletesen igaza van Tellér Gyula képviselőtársamnak abban. (gúnyos moraj a jobb oldalon, nem érthető közbeszólással.), hogy a benyújtott gazdasági csomagterv és az Antall-kormány gazdaságpolitikai tézisei, amelyeket a kormányprogram téziseinek a kereteiben előterjesztett, szöges ellentétben vannak egymással.
Az ellentét leginkább az inflációgerjesztő hatásban mutatható ki, amelyet egyébként a miniszter úr expozéja sem tagadott, legfeljebb kényszerként mutatott és tárt a Ház elé.
Melyek ezek a konkrét lépések? Azokon a területeken, ahol a termelői árak emelésére, a jövedelemelvonás növelésére, illetve a konkrét termelői támogatások és kedvezmények csökkentésére kerül sor – egy olyan labilis és rendkívül gyenge piaci kontroll mellett, mint ami a magyar gazdaságban érvényesül –, törvényszerű, líneáris, elkerülhetetlen az árak emelkedése. Ehhez nem kell különösebb bölcsesség, nem kell rendkívüli modern számításokkal rendelkezni ahhoz, hogy bizonyítható legyen. Ezek direkt módon be fognak épülni a fogyasztói árakba.
Azt csak technikai csúsztatásnak tekintem, hogy kizárólag a második félévre tervezett csomagtervi lépések egész éves 1,7 százalékos árkihatásával próbálja meg eladni a Kormány ezt a csomagot. Az emberek ezt nem így élik meg. Akinek többe fog kerülni az üzemanyag, az energiahordozó, aki többet fog fizetni azért, mert bizonyos támogatásokat a mezőgazdaságban megvonunk, és így tovább, azok 5-6 százalékkal többet fognak fizetni a második félévben. Ez tehát legalább 5-6 százalékos fogyasztói árindexnövekedést indukál az év második felében és növeli meg ebben az évben bizony-bizony 30 százalék körülire az inflációs nyomást.
A kérdés: vajon lehetségesek-e más lépések? Olyanok, amelyek nem fejtenek ki ilyen romboló hatást, konzisztensek azzal a programmal, amely szimpatikus, és végrehajtásához – azt gondolom – az ellenzéki pártok is szívesen partnerek lennének, és mégis képesek arra, hogy helyreállítsák azt a megromlott egyensúlyt, amelyre egyébként kétségkívül szüksége van az országnak.
Azt hiszem, a Miniszter úr téved abban az előrejelzésben, hogy akik bírálni fogják a csomagterv egyes lépéseit, azok minden bizonnyal nem fognak olyan javaslatokat tenni, amelyek képesek más, kevésbé hátrányos konzekvenciákkal együtt járó intézkedések megtételére. Szeretném elmondani, hogy vannak ilyenek, ezeket a Parlament figyelmébe ajánlom.
Az első: úgy gondolom – tisztelt Országgyűlés –, hogy körülbelül 12 milliárd forintnyi olyan intézkedés van ebben a csomagban, amelyeket direkt inflációs hatása miatt semmiképpen nem szabad elfogadni. Ilyen: az üzemanyagárak termelői árának emelése, ez 6 és fél milliárddal javítaná a költségvetés nettó pozícióját. Itt a benzinárak 20 százalékos emeléséről, a gázolaj 30 százalékos áremeléséről van szó. Szeretném hangsúlyozni, hogy közgazdaságilag semmilyen indoka nincs ennek az áremelésnek. Az év első negyedévében iraki importból behozott dollárelszámolású olaj többletköltségeit a monopolhelyzetben lévő OKGT extra nyeresége lefedezi. Nem szükséges az államnak beszállnia. Ha pedig az év második felében a szovjet olajszállítások a tervezettől elmaradnak, és ennek ellentételeként újabb dollárelszámolású relációból kell olajat vásárolni, akkor majd át kell tekintenünk, hogy vajon annak a többletköltségeit az árakban áthárítjuk-e, vagy sem. Ma egyelőre ilyen veszély nincs, éppen ezért ezt megelőlegezni, és a tovagyűrőző hatásokkal a magyar gazdaságot terhelni – enyhén szólva – felelőtlenség. (Taps.)
A második ügy a villamosenergia termelői árának 15 százalékos emelése.
Tisztelt Ház! Teljesen naiv és minden egyes eddigi tapasztalattal ellentétes az a feltételezés, hogy a nagyfogyasztók árdrágítása a nagyfogyasztókat mérsékeltebb, takarékosabb gazdálkodásra fogja inteni. Ez igaz lenne akkor, ha mindazok a változások már bekövetkeztek volna, melyeket eme nagy csomagterv keretében a végrehajtás végeredményeként miniszter úr felvillantott. Ha valódi piac működne Magyarországon, ha lenne piaci kontroll – de nincs! –, ilyen esetben a 15 százalékos termelői áremelés átmegy az árakba, tisztelt Ház! Méghozzá korlátozás nélkül. Semmi nem akadályozza meg a nagyfogyasztókat abban, hogy gond nélkül áthárítsák. Teljesen értelmetlen – főleg költségvetési pozíció javítása miatt – egy ilyen típusú árnyomást bevinni a magyar gazdaságba.
A harmadik ügy: az állami vagyon utáni osztalék hét százalékpontos emelése. Ha csak költségvetési bevételnövelő szándékról van szó, akkor itt ki kell tenni a bevételnövelési szándék és az áremelkedés közötti egyenlőségjelet. Ez ezt fogja okozni, tisztelt Ház. Naivitás azt hinni, hogy egy ilyen intézkedéstől az állami tulajdonban képviselt vállalkozások hatékonysága, s az ennek nyomán realizálható osztalék egyből hét százalékkal emelkedni fog. Ez fikció. Áremelésben lehet realizálni ezt a hatékonyságkülönbséget. Ha pedig netán az a hátsó gondolat húzódott meg a kormányzati szándékban, hogy ezzel is rákényszeríti az állami vállalatokat a társasággá alakulásra, és fölgyorsítani ellenőrzött módon a privatizáció folyamatát, akkor ezt sokkal tisztességesebb dolog egy konzisztens, világosan megfogalmazott vagyonpolitikai és privatizációs program keretében megcsinálni, nem ilyen mandinerintézkedésekkel kikényszeríteni. (Taps.)
Az adókedvezmények csökkentésének elvi szándéka helyes. Örülök annak, hogy ez a Kormány vállalja, és visszahozza ezt a valóban egyenlőtlenséget okozó programot. Ebben azonban van egy olyan elem, amit nem lehet sem közgazdasági, sem társadalompolitikai szempontból helyeselni. Ez az úgynevezett közüzemi vállalatok adókedvezményének csökkentése. Ez nem nagy tétel. Ennek a konzekvenciája kb. 300 millió forint. A költségvetés szempontjából nem karakterisztikus nagyságrend. Ugyanakkor ez is fogyasztói árnövekedést jelentene direkt módon, és a lakosság fizetné meg. Értelmetlen tehát ezzel foglalkozni.
Ezek együttesen 12 milliárd forintot jelentenének abból a csomagból, amely – hangsúlyozom – 25,7 milliárd forintos nettó pozíciójavítást tűz ki célul. Feltéve, hogy erre a 25,7-re nincs szükség, úgy gondolom, hogy a 12 milliárd részbeni pótlására más erőforrások alkalmat nyújtanak. Ezek a következők: A Magyar Alumíniumipari Trösztnél legalább 1 milliárd forintnyi nettó járadékszerű többletjövedelem van, mely egy zárt konstrukciós rubelelszámolású szállítás árnyereségéből származik. Semmi indok nincs arra, hogy ez a többletjáradék kintmaradjon a MAT-nál. Nyugodtan el lehet vonni. Ez az 1 milliárd forint még akkor is igaz, ha a nyirádi bauxitbánya bezárásának költségét az állam átvállalja, hiszen bruttó módon ez a járadéknövekedés nem 1 milliárd, hanem legalább 2,2-2,3 milliárd. Ehhez nem kell parlamenti döntés. Minden további nélkül a Kormány saját intézkedéseként végrehajthatja.
Az igazgatási költségekben, erre részben Tellér Gyula már utalt, egy lineáris 5 százalékos, bár nem minden központi kormányzati szervet érintő csökkentés szerepel. Önmagában véve is támadható ez a koncepció: miért lineárisan, és miért azokkal a kivételekkel. Ha az a kormányzati átalakítási processzus, amelyet végül a feladatok és a munkamegosztás tartalmi kibontása nélkül elfogadtatott a Parlamenttel a Kormány, mely minisztériumok összevonását jelenti, nem eredményez újabb költségvetési támogatáscsökkentést, akkor megkockáztatom: értelmetlen dolog volt végrehajtani. Ugyanakkora apparátussal működtetni az összevont Pénzügyminisztériumot és Tervhivatalt, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumát, a kereskedelem és az ipar összevonását olyan luxus, aminek semmiféle jogosultsága nincs. Itt legalább 1 milliárdot könnyedén le lehet vágni – csak persze kényelmetlen, és a Kormánynak a saját húsába kellene harapnia. (Taps.)
A harmadik tétel, tisztelt Ház: ebben az esztendőben a fegyveres testületek és egyéb védelmi célok 59 milliárd forintos közvetlen költségvetési támogatásban részesülnek.
Elindult a hadsereg korszerűsítése. Hallottuk ennek programjait. Már mi hozzákezdtünk, de befejezni már nem tudtuk a túldimenzionált polgári védelem leépítését. Nem hallunk arról, hogyan folyik ennek előkészítése és végrehajtása. Ami talán ennél fontosabb: vajon miért nem jelenik meg költségvetési csökkentés –, támogatáscsökkentésként ennek a programnak a megvalósítása.
Nincs különösebb kockázata egy 2 milliárd forintos csökkentésnek ebben a körben. Ezt a lakosság nem érezné meg. Teljesen… A negyedik tétel: teljesen elfogadhatatlan, hogy a lakásfinanszírozás alapvetően elhibázott rendszerét érintetlenül hagyva a többletterheket a lakosság egyéb rétegeire kívánja hárítani a Kormány, amikor a megszűnő 4 és fél milliárdot nem a lakásfinanszírozási rendszer korszerűsítésével kívánja pótolni.
Nem szükséges; az egyébként mindenki által elvetendő kamatemeléssel vagy kamatadóval meg lehet csinálni – kidolgozott rendszer áll rendelkezésre –, a törlesztő részletek valorizálásával megoldani, és legalább 4 milliárd forintot már ebben az esztendőben nyernénk, tisztelt Ház! Igaz, nem kényelmes, nem kedvező lépés, de elkerülhetetlen! Ha nem teszi meg a Kormány most, meg kell tennie jövőre, hiszen a költségvetés nem bírja el az évi 15-16 milliárdos kamattámogatás növekedését, a magyar gazdaság erőforrásai erre az elkövetkezendő időszakban nem fognak esélyt nyújtani.
A felsorolt konkrét tételek – tisztelt Ház – 8 milliárdot jelentenek. Ezenkívül legalább – nagyon minimálisan számolva – 2 vagy 3 milliárddal – csökkenthető az a támogatási igény, amelyet a Kormány a csomagtervben beterjesztett. Így tehát anélkül, hogy a közvetlen inflációnövelő lépéseket a Kormány végrehajtaná, igenis van reális alternatíva és esély arra, hogy a 10 milliárd forint körüli költségvetési hiányt vissza lehessen állítani, csak változtatni kellene a filozófián, esetleg több alternatívát kell a Parlament elé terjeszteni.
Külön szeretnék – tisztelt Ház – a kompenzáció ügyével egy-két perc erejéig foglalkozni. Azért, mert itt tévhitek áldozata lehet a Parlament, ha mindazt készpénznek veszi, ami egyfelől le van írva, másfelől ami elhangzott a miniszteri expozéban. A társadalombiztosításban fél év alatt 7 milliárdról több mint 17 milliárd forintra emelkedett a be nem hajtott külső tartozások mértéke.
Tisztelt Ház! Megengedhetetlen, hogy a társadalombiztosítás keretében ne induljon el a tartozások behajtása, ha kell: csődeljárás kezdeményezése. Konkrét tapasztalataink vannak. Amikor az adóhivatal az adós vállalatokkal szemben elindította a felszámolási eljárást, két hónapon belül 4 milliárd forintot fizettek be ezek a cégek. A társadalombiztosítás sem spórolhatja meg ezt az akciót! Ha csak a kintlévőségeknek a felét – és erre van reális esély – behajtják, ebben az esetben nagyobb kompenzációt lehet adni a nyugdíjasoknak. Ebben az esetben semmi szükség arra, hogy a költségvetés átvállaljon terheket a társadalombiztosítástól, ami 1,2 milliárdot jelent a jelenlegi csomagban, és ebben az esetben nincs szükség arra sem, hogy a társadalombiztosítás a fokozatos finanszírozás biztosítása érdekében magas kamatok mellett hiteleket vegyen fel a banktól. Én őszintén remélem – egy reménysugarat itt látok, be kell vallanom –, hiszen a jövő a magyar gazdaságban a kisvállalkozásoké, ebben a családi vállalkozásoké. Úgy látom, a családi vállalkozások terjednek kormányberkekben (derültség) , talán ez a társadalombiztosítás esetében is eredményhez fog vezetni! (Taps.)
Végezetül – tisztelt Ház – az utolsó dolog: merőben szokatlan és számunkra elfogadhatatlan, hogy az éves költségvetési törvény módosítását parlamenti határozattal akarja a Kormány elérni. Nem vagyok jogász, nem szeretnék tehát olyan vizekre tévedni, ahol nem tudok biztonságosan evezni, de azt gondolom, hogy kitűnő jogászaink, akik e széksorokban ülnek, nehezen tudják elképzelni, hogy egy törvénymódosítást parlamenti határozattal meg lehet csinálni. Nem jogtechnikai érvet hoznék fel, hanem egy igazi, valódi érvet, tisztelt Ház! Ha ezt a Parlament így fogadná el, azaz hogy az 1990. évi költségvetési törvényt érintetlenül hagyná és hozna a csomagtervről egy határozatot, ez annyit jelentene, hogy év végén a Kormány nem számoltatható el a költségvetési előirányzatok teljesítésével, a módosított költségvetési előirányzatok megvalósításával. Ezt egész egyszerűen nem lehet megengedni.
Gondolják el, mit jelent ez! Hogy a fogyasztási adók növelésével majdnem 7 milliárdot akar a Kormány behozni anélkül, hogy a fogyasztásiadó-bevételi előirányzatát a költségvetési tervben módosítaná! Nem fog kiderülni az év végén, hogy bejöttek-e ezek a számítások vagy nem, de ugyanez vonatkozik a támogatás-csökkentésekre, a költségvetési előirányzatok mérséklésére. Költségvetési törvényt módosítani nem lehet parlamenti határozattal, ahhoz a költségvetési törvény módosítását kell a Ház elé beterjeszteni. Ez pedig – tisztelt Ház – hiányzik ebből a javaslatból.
Éppen ezért összefoglalva: azt szeretném a tisztelt Háznak javasolni, így érdemben ne vitassa meg a csomagtervet, mert ez megvitatásra és elfogadásra tökéletesen alkalmatlan! Kérjen bizonyítékokat a Kormánytól a csomag nagyságáról, mi az, ami elkerülhetetlen, ezt alapozza meg, kérjen újabb alternatívákat, amelyek esetleg kisebb inflációs nyomás árán segítik az egyensúly helyreállítását, de úgy, hogy ezek mutassák be a várható konzekvenciákat exportra, foglalkoztatásra és árszínvonalra, és végezetül terjessze be a Kormány az 1990. évi költségvetési törvény módosító javaslatát. Ha mindez megtörténik, abban az esetben van esély jó döntésre, és érdemi tárgyalásra! Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.)
