SZABÓ IVÁN, DR. (MDF)
SZABÓ IVÁN, DR. (MDF)
SZABÓ IVÁN, DR. (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Mélyen tisztelt Elnök Úr! Ma reggel, amikor ide igyekeztem a Parlamentbe, mögöttem a villamoson két férfi erről beszélgetett, amit itt az előbb hallottunk. Hát, túlzás lenne azt mondani, hogy rendkívül szimpatikus jelzőkkel illették volna ezt a rendszert, amelyet itt elénk tálalt most a pénzügyminiszter úr. A beszélgetésnek volt egy végső kicsengése, amikor az egyik azt kérdezte: "Te, mondd meg őszintén, mi a különbség a Rabár és a Békesi között?" (Derültség.) Mire a másik: "Leginkább az, hogy a Rabárnak kecskeszakálla van!" (Derültség.)
Tisztelt Képviselőtársaim! Én arra szeretnék itt vállalkozni a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja nevében, hogy bebizonyítsam Önöknek és az ország közvéleményének, hogy az Antall-kormány és az őt megelőző kormányok pénzügyi politikája között markánsabb az eltérés, mint egy kecskeszakáll! (Derültség és zaj.)
Nem személyeskedés, és nem az előző Kormánynak valamiféle dezavuálását követjük el akkor, amikor emlékeztetnünk kell arra, hogy a jelen költségvetésnek a vitája során – amelyet az előző Parlament hagyott még jóvá; még mint a választások előtt ellenzéki szervezetek igen nagy egységben, a jelenleg ellenzékben lévő Szabad Demokratákkal és a FIDESZ-szel is – a költségvetést két alapvető ponton próbáltuk támadni és megkifogásolni, és az akkori parlamenti képviselőinket megpróbáltuk befolyásolni, hogy két kérdésben emeljék fel szavukat. Nem lényegtelen két pont volt ez!
Az egyik: hogy első perctől kezdve tudtuk, hogy nem jó szám a 10 milliárdos költségvetési hiány az adott szituációban, és nem felel meg az előrejelzéseknek sem a 20 százalék alatti infláció prognosztizálása. Azóta megtörténtek a választások, új Kormányunk működik, de ezek a problémák és ezek a számok ma visszaköszönnek. Nem lehet feltenni úgy a kérdést, hogy akkor ez a költségvetés – amely nem a mi költségvetésünk – hogyan illeszthető be a rendszerváltás programjába, mi lesz ezzel a tízmilliárddal – és miért kérik rajtunk számon a 25 százalékot immár elérő, sőt meghaladó inflációt?
Fájdalmas lépésekről beszélt a pénzügyminiszter úr. Fájdalmasak a lépések és valóban egy nagyon nehéz örökség terhes lépései ezek! Szeretném azt mondani: nem vállalkozott és nem vállalkozhatott ez a Kormány arra, hogy az alatt a néhány nap alatt, amely épp hogy elhaladta a türelmi idő felét, meg tudja állítani az ország katasztrófális gazdasági helyzetéből adódó süllyedésnek és esésnek a dolgát.
Egy dolgot szeretnék világosan kiemelni ebből. Eddig szabadeséssel esett ez a társadalom. Legjobb esetben azt tudjuk mondani, hogy kinyílt az ejtőernyő, de még esünk; és ezt tudomásul kell vennünk, hogy ha fékezetten is; és csak egy reményünk lehet: úgy érjünk földet, hogy nem zúzzuk magunkat halálra! Ennek a lépéseit látjuk most – ennek az ejtőernyő-nyitásnak –; főleg akkor, ha látjuk, hogy milyen környezetben, milyen intézkedéssorozatnak a keretében tesszük meg ezt!
Nem vitás, hogy túllépve azokat a költségvetési kereteket, amelyeket a 10 milliárdos hiány kívánt volna, az örökség terhes, mert már féléves szinten a 27 milliárd vetette előre árnyékát. Választási lehetőség van népszerű intézkedések megtételére – annak az árán, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel az országot igen rövid távon működésképtelenné tesszük!
Most nem úgy kérünk áldozatot az ország lakosságától, hogy nem láthatja, hogy ennek hol van a vége! Világos, hogy eleget kell tennünk bizonyos nemzetközi pénzvilágbeli követelményeknek, és tartanunk kell magunkat olyan szerződésekhez is, amelyeket nem mi kötöttünk. Kérem, a középkorban, ha egy király nem jól viselkedett, akkor a római pápa interdiktum alá helyezte, ami nagyon súlyos csapás volt annak az országnak. Változnak az idők. Most az IMF van abban a helyzetben, hogy interdiktum alá helyezhet egy országot, és annak a népe sokkal jobban megsínyli ezt, mint azt a keserű terepiát, amelyet most alkalmaz a Kormány.
Gazdasági problémák állnak mögöttünk; olyan gazdasági problémák, amelyek kívülesnek még intézkedési körünkön is. Nagyon szép dolog volt, és a világ elismeri, hogy kiengedtük a német menekülteket, de a keletnémet piac összeomlásának konzekvenciái itt vannak ebben a csomagtervben, és csak remélni lehet, hogy a nemzetközi tárgyalások folytán valamilyen formában ez Magyarországnak hitelekben, segítségben és egyéb pénzügyi-gazdasági menedzsment-képzés formájában visszatérül; de ma ez rövid távon költségvetési hiányt jelent.
Az előző Kormány tudta, és tisztában volt azzal, hogy a szovjet piacnak a felvevőképessége a magyar áruk iránt ellehetetlenül. Ellehetetlenül a magyar áruknak a színvonala tekintetében és ellehetetlenül a szovjet gazdaság katasztrofális szituációja következtében. Nyilvánvalóan ezt nem tudjuk másra hárítani, ennek a konzekvenciáit le kell nyelnünk.
Mi ad arra reményt, hogy ebből tovább tudunk lépni? Csak az, hogy ezek a megtett intézkedések valóban egy hosszabb távú gazdaságpolitikai koncepció keretébe illenek bele. És hogyha nem sok jobb lépés lehetséges, engedtessék meg nekem, hogy a múlt hét szombati Pesti Hírlapból az ellenzék jeles gazdaságpolitikusának, Tardos Mártonnak az interjújából csak egy mondatot idézzek: "Nem tudom, hogy valódi kormánytagként ilyen intézkedéseket tettem volna-e. Ebben nincsenek olyanok, amelyek elvileg nem megléphetők. Nincsenek olyanok, amelyekről nem valószínűsíthető, hogy meg is kell őket lépni. Az összefüggések – ahogy ezeket tálalták – nem megnyugtatók."
Kérem szépen, ez konstruktív ellenzéki vélemény. Nem az kerül vitatásra, hogy ezek a lépések meglépendők, sőt ha valamilyen kritika ér bennünket az ellenzék oldaláról, jobbára az, hogy eléggé lassan és nem elég keményen lépjük meg ezeket! A probléma talán az, hogy ezek valóban azok a lépések-e, és úgy vannak-e tálalva, ahogy ezeket mi tálalni látni szeretnénk. Az ország népe ma azt kérdezi, hogy ki a felelős, hogy idáig jutottunk. Kérem, lehet ezt, és kell is vizsgálni! Kétségtelen tény, hogy ez a közép- és hosszabb távú magyar múltban keresendő, mert a szovjet orientáció nem az elmúlt két évben alakult ki, hanem az elmúlt 40-ben!
Mély gazdasági gyökerei vannak annak a problémának, hogy idáig jutott ez az ország. És ebből vezető kiúthoz sokféle megoldás lehetséges.
Én úgy érzem, hogy amikor az ellenzék nem érzékeli azt, hogy a kivezető utat úgy kell tálalni, ahogy tálalva van; nem az az igazi probléma, hogy egy lehetséges utat, és azt a koncepciót, amelyiket itt Rabár pénzügyminiszter úr feltálalt – amelyik egy olyan csomagtervet tartalmaz 1991-től, mely összességében és összehangoltan tartalmazza a bér, az ár, a vám, az adó és valamennyi problémának együttes kezelését –; hogy ebben ne látná az ellenzék, hogy merre törekszünk. De kérem, egyet tudni kell. Ugyanabban a kőtömbben más szobrot látott meg Rodin, Michelangelo és Pheidias. A vita közöttük az, hogy ők talán nem azt szeretnék kifaragni belőle, amit a mostani pénzügyi kormányzat elénk tárt. Ezen lehet vitatkozni; de azon nem, hogy a felkínált és a javasolt megoldás egy járható és következetesen végigvihető utat jelent.
Ebben viszont – azt hiszem – a Kormánynak meg kell adni a lehetőséget, hogy meglépje azokat a lépéseket, amelyek hosszabb távon a magyar gazdaság talpraállításához, és igenis, a lakosság életszínvonala zuhanásának megakadályozásához vezethetnek. Vannak ígéretes lépések. Vannak olyan ígéretes lépések, amelyek rövidesen a Parlament elé kerülnek. Részben igazságtevő lépések, részben olyan lépések, amelyek a vállalkozások élénkítésénél, az előprivatizációnál már tételesen olyan intézkedéseket tartalmaznak, amelyek az inflációnak legalábbis a mérséklésére, fékezésére is alkalmasak lesznek.
Akik ezeket ismerik már – előterjesztés, vagy előzetes anyagoknak a birtokában–, nyugodt lélekkel állíthatják, hogy nem a fénysugár nélküli alagútban járunk már. De azt is őszintén meg kell mondani, nem értünk még földet a zuhanásban, nem vagyunk a mélyponton sem. De azzal is tisztában kell az ország közvéleményének lennie hogy a még fenyegető, és biztosan bekövetkező munkanélküliség annak az ára, hogy 10-15 évvel ezelőtt egy 20-25 ezres munkanélküliséget nem mert megreszkírozni a Kormány; ennek ma esetleg tízszerese is lehet az ára. De ez nem a mi problémánk, nem mi okoztuk ezt a problémát!
Még egy dologra szeretnék utalni, és ez pedig az, hogy a mezőgazdasági ártámogatások tekintetében is a Kormány milyen politikát folytat. Itt elhangzott – részben az indokolásban, a szövegben is benne van –, hogy e tekintetben részben a kedvezőbben alakuló export, részben a termelési eredmények tesznek lehetővé olyan lépéseket, hogy nem bővítjük, hanem standardizáljuk abszolút számban a támogatások mértékét, ami tehát nem arányos az exportnövekedéssel, sőt, bizonyos gabonaáraknál lefölözi a Kormány ennek egy jelentős részét.
Kérem, az iparban már nagyon régóta beszélünk struktúraváltási szükségletről. A mezőgazdaságban is tudatosan, világosan kell látni, hogy a struktúraváltás nemcsak a tulajdonviszonyokban létrejövő változást jelenti a mezőgazdaságban, hanem a termelési szerkezet, a növényi és állattenyésztési kultúrák változtatásában is szükséges; mert nem tartható fönt egy működő gazdaságban olyan területek termelési kultúrájának a finanszírozása, amelyre az az országrész, az az éghajlati viszony alkalmatlan. Kérem, fiatal koromban én megértem ebben az országban a gyapotkampányt. Ennek sokkal kisebb változatait éljük ma meg, amikor kedvezőtlen adottságú területeken nem oda való növényi kultúrákkal próbáljuk fönntartani mesterségesen a mezőgazdasági termelést. Nem ez a megoldás, hogy ezeket a támogatásokat tovább erőltessük, hanem kikényszerítsük azokat a strukturális változásokat, amelyek ezekben a termelési, mezőgazdasági feltételek között is szükségesek.
Tisztelt Képviselőház! A kormányprogramnak ez a csomagterve nagyon keserű és nagyon fájdalmas. Még egy-két ponton – mint ahogy ez majd bizottsági részről el is fog hangzani – csiszolásra is szorul, egy-két alapvető érték – kulturális és szociális érték – megóvása szempontjából. De tessék ezeket a megtett lépéseket – melyeknek egyéb törvénytervezeti dolgai részben már a Ház asztalán fekszenek, részben már beterjesztés előtt állnak – úgy tekinteni, hogy lepattantak már a márványtömbről az első kövek, és kezd kirajzolódni, igenis nagyon markánsan, az a szoborcsoportozat, amit ez a kormányzat felépíteni akar. Kérem, ha egy tűzveszélyes helyen egy faház leég, arra kétféleképpen lehet reagálni. Vagy úgy, hogy elrendeljük, hogy sokkal több vizet vezessenek oda, hogy ha újjáépítés után a faház újra tüzet fog, több vizet tudjunk rá zúdítani; vagy úgy, hogy arról hozunk határozatot, hogy a tűzveszélyes zónában nem faházat kell építeni. A Kormány ez utóbbi utat járja, szemben az előtte lévő kormányok vízmennyiséget pumpáló többletével, ezért ha égő fájdalommal is, és nagyon nagy szorongással, mégsem tudok jobbat ajánlani tisztelt képviselőtársaimnak, hogy ezt a csomagtervet fogadják el, éppen felemelkedésünk első zálogaként. (Taps a jobb oldalon.)
