FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Ahogy az órára nézek, azt látom, hogy 6 óra elmúlt, tehát a legutóbbi megállapodásunk szerint tulajdonképpen már vége is van a Parlament ülésének, de mi mégis itt ülünk, és látom, hogy tisztelt képviselőtársaim is lelkesen bújják a különböző sajtótermékeket a 168 órától kezdve a Magyar Hírlapig és a Ringig, amit értek is, hiszen valóban nagyon hosszúra nyúlt nap van mögöttünk, de rövid időre azért én is türelmüket igénybe venném. Igyekszem valóban rövid lenni, hiszen ehhez a témához sokat hozzátenni már nemigen lehet, tekintettel arra, amivel kezdeni is szeretném, méghozzá arra a helyzetre szeretnék itt utalni, hogy kicsit kényelmetlen helyzetben érzem magam. Azért, aminek már többször is hangot adtunk, vagyis hogy olyan helyzetben vagyunk ennek a törvénynek a megvitatásával, amikor kétfajta szükségszerűség között állunk.
Az egyik oldalon van egy nagyon erős nyomás rajtunk, amely ugyan arra ösztökél minket, hogy minél gyorsabban fogadjuk el ezt a törvényt, hiszen ha nem fogadjuk el, ennek beláthatatlan következményei lesznek. Sokan utaltak már arra, hogy milyen állapotok vannak a börtönökben. Másfelől pedig tudjuk azt, ugyancsak a mai hozzászólásokból, hogy jónéhány kívánnivalót hagy maga után a törvény. Jó lett volna, ha több időnk lett volna arra, hogy átvitassuk ezeket. Úgyhogy ebből kifolyólag volt az is Mészáros Istvánnak a hozzászólásában, hogy az emberi jogi bizottság, amelyben én is benne vagyok, nem tett módosító indítványt, és tulajdonképpen én sem kívánok tenni módosító indítványt, habár személy szerint tennék, de nem kívánom ezzel a törvény elfogadását akadályozni.
Azért mégis egy nagyon fontos dolgot hadd említsek meg. Ez pedig a fiatalkorúak helyzete, amit – megvallom – nagyon sajnálom, hogy ez a törvény nem fordít rá külön figyelmet, és ugyan sejtem, hogy a kidolgozott változatban azért valamilyen módon megpróbálták a fiatalkorúak helyzetét is figyelembe venni, hiszen tudjuk, hogy többféle stáción megy keresztül egy fiatalkorú, amíg végül is a börtönbe jut, de én azért nagyon örültem volna neki, hogy ha itt az első paragrafusban a felsorolásokban szerepel, ahol a személyi körülményekről van szó, külön a fiatalkorúak megemlítése.
Ezt azért tartom lényegesnek, hiszen a mai napon is már többen utaltak arra, hogy tulajdonképpen a börtönök szinte továbbképző intézetekként működnek, ahová a bekerült – és különösen a fiatalokra nagyon veszélyes ez a helyzet; ahová a bekerült – elkövetőket szinte kiképzik, és miután onnan kikerülnek, óhatatlanul is egy olyan útra lépnek, ahonnan nagyon nehéz azután a későbbiekben eltávolodni. Tehát ezt a törvénytervezetben komoly hibának tartom, és majd szeretném a végén kérni az igazságügyminiszter urat – feltehetően fog reflektálni a különböző észrevételekre –, hogy jelezze majd azt, hogy van-e lehetőség valahogyan beépíteni a törvénybe ezt az elemet.
Végezetül pedig hadd szóljak néhány szót arról, amit elsősorban kisgazdapárti képviselőtársaim mondtak a mai napon – Szabó Jánosra gondolok itt és legutóbb Oláh Sándorra –, akik egy valóban létező és nagyon jogos hangulatot fogalmaztak meg a társadalom részéről: egy olyan félelmet, amely az amnesztiával kapcsolatban fogalmazódik meg.
Én ehhez azért annyit hadd tegyek hozzá: azt azért tudnunk kell, hogy amnesztia mindig akkor születik egy társadalomban, amikor olyan helyzet van, olyan politikai körülmények vannak, amikor valóban valamiféle változást remél a társadalom. Lehet azon természetesen filozofálni Magyarországon, hogy mennyire volt ez csendes, mennyire volt rosszkedvű ez a forradalom, de mégis csak volt egy forradalom, és tudnunk kell azt, hogy nagyon sok ember valóban bízik abban, hogy most új életet kezdhet Magyarországon.
És nagyon sokan vannak azok közül is, akik ebben bíznak, akik jelenleg börtönben ülnek. Hiszen elég csak arra utalnom, hogy akik börtönlátogatáson vettek részt, azok mondták például, hogy a váci fegyházban találkoztak olyan emberrel, aki bizony már lassan a második évéhez érkezik a büntetése letöltésében, és tiltott határátlépésért lett például leültetve. A mai helyzetben tudjuk, hogy ma már egyszerűen megdöbbentőnek tűnik az ilyen, de ez csak egy kiragadott példa. Számtalan olyan eset van, amikor is bizony olyan emberek ülnek a börtönökben, amikor most is megdöbbennénk, hogy ők börtönben vannak. Azok a félelmek, amelyeket kisgazda képviselőtársaim felvázoltak, azt hiszem, nem igazán azokra az emberekre állnak, akik most kiszabadulnának a börtönökből, hiszen akiktől nagyon félnie kellene a társadalomnak, azok most nem fognak kiszabadulni. Úgy vélem, hogy ezek indokolatlanok, és nekik is a figyelmükbe ajánlanám a keresztényi megbocsátásnak az alapvető szemléletét, amiből valaha tulajdonképpen az amnesztia is táplálkozik, és amely amnesztia azért nagyon sok ember számára, akik a börtönökben vannak, most valóban egy olyan lehetőséget nyújtana, hogy egy új társadalomban valamiféle új életet kezdjen el, és valamiféle reményt jelentene számukra.
Ezért én magának az amensztiának a gondolatát nagyon fontosnak tartom, és támogatom is, és úgy ítélem meg, hogy ez a mostani törvényjavaslat egyáltalán nem olyan széles, hogy valamiféle veszélyt jelentene a társadalom számára, viszont aggodalmamat hadd fejezzem ki azért még egyszer, hogy a törvénytervezet úgy lett előterjesztve, hogy nem volt kellő időnk arra, hogy ezt átvitassuk. Köszönöm szépen. (Taps.)
