MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ)
MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ)
MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan törvény módosításának kezdjük meg a vitáját, amelynek megalkotására nyilvánvalóan önök is jól emlékeznek, hiszen ezt a konstrukciót, ezt a szabályozást idén februárban fogadta el a Parlament. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy 42–47 milliárd forint jövő évi költségvetési pénzről is döntünk ebben, hiszen a jelenlegi rendszert életben hagyva ennyi költségvetési kötelezettségvállalás származna. Mindamellett rá kellett arra is döbbennünk, hogy az elmúlt háromnegyed év a foglalkoztatási rendszer jónéhány hiányosságát is világossá tette számunkra.
Így tehát el lehet fogadni az előterjesztő Munkaügyi Minisztérium azon álláspontját, hogy a rendszer működési problémáira, a finanszírozási nehézségekre és a megalkotandó, a foglalkoztatáspolitikát lényegileg érintő új törvényekre tekintettel hozzá kell látni saját művünk újragondolásához.
Mindamellett azonban le kell szögeznünk néhány dolgot. Először is, akárcsak a törvény meghozatalánál, észre kell vennünk, hogy a foglalkoztatási törvény megvitatása kiszolgáltatott helyzetbe került a jövő év költségvetésének megvitatásához képest. A törvény megalkotásánál azt sérelmezte számos hozzászóló – hozzáteszem, teljes joggal –, hogy amíg a †91. évi terheket és feladatokat tisztáztuk a költségvetési vitában, addig sokak számára újdonságként hatott, hogy februárban a Szolidaritási Alap járulékterhének megszavazásakor újabb terhek kerültek a munkáltatókra és a munkavállalókra.
Most pedig, tisztelt képviselőtársaim, úgy döntünk ismét a téma felett, hogy amikorra ezen törvény szavazása megtörténik – előreláthatólag csak november végén, de sokkal inkább decemberben –, addigra a költségvetés vitáját már el is kezdjük. Így abban egy esetlegesen újabb 10–20 milliárdnyi kiadást már nehezen lehet majd a tervezetten túl figyelembe venni. Márpedig erre, tisztelt Ház – mint ahogy a beszédemből a későbbiek során kiderül –, jócskán van esély.
Mindemellett felvetendőnek tartjuk, hogy célszerű lenne talán a szolidaritási járulékot a költségvetési törvényben megjeleníteni, nem pedig a foglalkoztatási törvényben, hiszen akkor lehet az egész évi adó- és egyéb anyagi terheket mind a munkáltatók, mind pedig a munkavállalók vonatkozásában egyszerre áttekinteni. Ilyen formában az összehangolás hiányának veszélye mindig fennáll.
A másik probléma, amire előzetesen fel kell hívjam a figyelmet, az az, hogy ki kell nyilvánítsuk: elítéljük azt az eljárási módot, amelynek során lépten-nyomon módosítgatjuk az elfogadott alaptörvényt az éppen aktuális finanszírozási és konstrukciós hibákat észlelve. Ennek óriási a veszélye, s mint ahogy a kedvezőtlen nemzetközi tapasztalatok is bizonyítják, ezt mindenképpen el kell kerüljük.
Zárójelben jegyzem meg, hogy ehhez persze a Munkaügyi Minisztérium tervezési gyakorlatát is felül kellene bírálni, mivel csak az idén közel kétszeresére nőtt a munkanélküliek száma a törvény megvitatásakor elénk tárt prognózishoz képest. Ebből a szempontból most mindegy, hogy mindennek az oka a Munkaügyi Minisztérium kritikán aluli tervezési gyakorlatában, vagy a Kormány megalapozatlan és téves gazdaságpolitikai elgondolásaiban, vagy pedig a munkaügyi tárcának a pénzügyi tárcától való félelmében és öncenzúrázgatásában rejlik.
Ezek után térjünk át magának a rendszernek a konstrukciós hibáira.
Az egyik ilyen probléma a minden ország foglalkoztatáspolitikájában kulcskérdésnek számító aktív foglalkoztatáspolitikának az összes munkaerőpiaci kiadásokban számított arányát tükröző viszonyban rejlik, nevezetesen, hogy nálunk az idén, de még inkább jövőre tragikusan alacsony az aktív eszközök aránya, olyannyira, hogy munkahelyteremtő, foglalkoztatást élénkítő szerepük szinte nem is érződik a munkaerőpiacon.
A költségvetési irányelveket is megismerve megállapíthatjuk, hogy a szabadon felhasználható erőforrásokat tekintetbe véve éppen csak a reálérték szerint nő a Foglalkoztatási Alap, hiszen az előre lekötött részt leszámítva 6 milliárdról körülbelül 8, esetleg 8,5 milliárdra változik a figyelembe vehető összeg. Eközben pedig a munkanélküliek száma a duplájára nő.
Különösen akkor válik riasztóvá az aktív foglalkoztatáspolitika hiánya, amikor az elénk táruló válságjelenségeket vizsgáljuk. Ha az ifjúsági munkanélküliség elképesztő számadatait – például a regisztrált munkanélküliek több mint negyede, a népszámlálás adatai szerint pedig több mint harmada 25 év alatti fiatal –, vagy akár a területi válsággócokat nézzük, ahol már van olyan térség, Nagyecsed és környéke, ahol a munkanélküliség elérte a 23,2%-ot, és van olyan megye, mégpedig nem is kis megye, hiszen lakosai közel 600 ezren vannak, ahol pedig már közel 13, pontosan 12,7%.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről, hazánknak más egyebek mellett a munkanélküliséggel is legjobban sújtott megyéjéről beszélek, ahol a prognózisok a jövő évre 25–30%-os munkanélküliségi rátáról beszélnek.
Külön fel kell hívni – azt hiszem – a figyelmet az ifjúsági munkanélküliség problémáira, hiszen meggyőződésem szerint nem akkor kell ezt a problémát a súlyának megfelelően kezelni, amikor már olyannyira elszabadultak a folyamatok, hogy 40–50% a fiatalok aránya a regisztrált munkanélkülieken belül, hanem sokkal hamarabb. Ehhez viszont igazából nem látunk a kormányzatban igazán eltökélt szándékot, és különösen nem arra megfelelő erőforrásokat, hogy ezt a problémát finanszírozza.
Itt egyértelműen a fiatalok esetében átképzésről, a fiatalok oktatási rendszerének kiterjesztéséről kellene beszéljünk, a fiatalok parkoltatásáról, mert meggyőződésünk szerint tarthatatlan a jelenlegi állapot továbbélése.
Az ifjúsági és területi problémák mellett itt érünk a harmadik súlyos problémakörhöz, a tartósan munkanélküliek köréhez. Itt nagyon problémásnak tartjuk – mi több, elfogadhatatlannak – a törvénymódosítás szándékát, amelyik két évről másfél évre korlátozná az ellátási időt.
A kezdeményezést nem önmagában bíráljuk, hanem annak fényében, hogy a kormányzat nem fogalmazott meg semmilyen olyan típusú lépést, amelyik kiegészítő szociális ellátást, ellátó rendszert célozna meg, s mi több, a jelenlegi szociális ellátó rendszerünk sem reagált sehogy sem erre a jelenségre. Pedig hogy itt is mondjak egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei adatot, a megyében a 181 napnál hosszabb ideje ellátottak aránya 48,8%, tehát az összesnek közel fele a regisztrált munkanélküliek táborán belül.
Itt kellene igazából az aktív munkaerőpiaci politika, az infrastruktúra-fejlesztés és a munkahelyteremtő beruházás, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez az egyik legdrágább foglalkoztatáspolitikai eszköz.
Az ellátások plafonjának lejjebb szállítását több okból is elkerülhetetlennek látjuk. Részben a rendszer szolidaritásra épülő jellege miatt, részben az alacsonyabb ellátások finanszírozhatóságának érdekében, amely hosszabb távon mindenképp veszélyeztetve lenne.
A másik nagy problémakör a jövő évi finanszírozás kérdése. A törvény 25%-os szolidaritási járulék helyett 6%-ot javasol bevezetni. Ezzel egy időben pedig a költségvetési irányelvekben meghirdeti a javaslat a passzív ellátásokat folyósító Szolidaritási Alap önfinanszírozóvá tételének célját. Mi ezt ebben a helyzetben, ilyen körülmények között károsnak, mi több, felelőtlennek ítéljük. Az idén a várhatóan közel 24 milliárdos szolidaritási alapból a járulékbevételek mindössze 4 milliárdot tesznek ki, így a költségvetés hozzájárulása megközelíti a 20 milliárd forintot.
Ilyen előzmények után a munkanélküliek számának az idei évhez képest várhatóan megduplázódó lélekszámát ismerve ezt nem lehet igazából komolyan venni. Nem lehet, tisztelt Képviselőtársaim, egyrészt azért, mert a munkanélküliek száma már az induló bázist tekintve meglehetősen alá lett becsülve, hiszen 345 ezer fővel számolt, miközben reálisan körülbelül 380–400 ezer fő várható. Nem lehet azért sem, mert 90%-os behajtási aránnyal kalkulál, ami felelőtlenség, ismerve az idei 70–80%-os arányt. Felelőtlenség azért is, mert – bármennyire igyekszünk – nem biztos, hogy a törvénymódosítás december elsejére már hatályba léphet, és ez újabb 2-3 milliárd forint bevételkiesést jelent.
Bekalkulálva ezeket és a rosszabb variációkban is csak 11%-os jövő évi munkanélküliségi rátát számolva a szolidaritási alap várható hiánya körülbelül 18-28 milliárd forint között várható.
Igazából itt meg kell jegyezzem, hogy érthetetlen a Munkaügyi Minisztériumnak azon tervezési gyakorlata, amely számunkra meghatároz egy 11%-os várható munkanélküliségi rátát, és igazából nem látom bebiztosítva, hogy miért pont ennyi lenne ez a ráta, és nem látom azt, hogy körülbelül milyen határok között mozoghat, és milyen költségvetési és egyéb finanszírozási megoldási módokkal lenne kezelve. Ugyanis fel kell készülni szerintünk egyértelműen arra az eshetőségre is, hogy a munkanélküliségi ráta esetleg eléri a 15%-ot, esetleg még a fölé is mehet – és persze különösen a területi válsággócokra is érvényes ez.
Nem is beszéltünk még eddig a minden bizonnyal fellépő helyzetről, amelyik a drasztikusan megnövekvő vállalati járulékterhekből következik, és amely egyértelműen a további létszámleépítések, a munkanélküliség növekedésének irányába hat. Ugyanis számoljanak csak egy kicsit, képviselőtársaim! Van egyszer egy 43%-os társadalombiztosítási járulék, ehhez járul 2–3% – a táppénz vállalatokra terheléséből adódó – költség, és ehhez további 5% szolidaritási járulék. Ez a 43% helyett most 50–51%-os járulékterhet jelent, és akkor még nem is beszéltem a 15%-ra megnövekvő munkavállalói járulékról. Ehhez képest számol a Kormány 90%-os behajtási aránnyal? Egy kicsit furcsa. Azt hiszem, hogy ez enyhén szólva egy kicsit felelőtlen optimizmus.
Már a törvény megalkotásánál is problémákat jelentett a hozzájutás feltételei meghatározásának kérdésköre. Bár már akkor is tettünk ilyen irányú módosító javaslatokat, de úgy érezzük, hogy ez mindmáig nincs megfelelően megoldva, úgyhogy ez irányú módosító csomagot is be kívánunk nyújtani a tárgyalások során.
Ugyanakkor nem tartjuk elfogadhatónak – a biztosítási elv sérülése miatt – az ellátások vagyonhoz kötését sem, s ezt csak a költségvetésből finanszírozott kiegészítő rendszerek esetében tartjuk elfogadhatónak. De hát ez a kormányindítvány nem is került be a végleges szövegbe.
Bekerült viszont – szerintünk nem kellő körültekintéssel – a Munka Törvénykönyvében foglaltakkal párhuzamosan a munkakönyv eltörlése és egyfajta igazoló lap bevezetése. Ezt – még ha ideológiailag meg is értjük – nem tartjuk okos lépésnek, részben az adminisztrációs gondok, részben a költségkihatás miatt. Zárójelben jegyzem meg, hogy fél-egy milliárdos költségigénye lenne, és ezt a pénzt szerintünk hasznosabban is el lehetne költeni.
Ugyanakkor nyitottak vagyunk egy rugalmas bevezetési elgondolás támogatása tekintetében. Itt megint foglalkoznunk kell a végkielégítés intézményével, és nemcsak azért, mert ez plusz terheket ró a munkáltatókra az említett 50–51%-os járulékteher fölött. Az alapvető probléma itt az, hogy amennyiben nem foglalkoztatáspolitikai céllal hozzuk be ezt az indítványt, úgy nem lehet figyelembe venni a segélyezés indulópontjának meghatározása szempontjából. Vagy-vagy – de a kettő így logikailag nem fér össze.
Itt jegyzem meg, hogy a végkielégítést foglalkoztatáspolitikai eszköznek is szánom, akkor természetszerűnek kell lenni viszont, hogy egyes korlátozó intézkedéseket elfogadok az intézmény bevezetésekor.
Nem született jó megoldás – és erre képviselőtársaim nem tértek ki – a különböző visszaélések orvoslására kidolgozott, a járulékalapot újfajta módon meghatározó elképzelésre, hiszen a 4 negyedéves tekintetbe vétel számos problémát vet fel – ilyen inflációs helyzetben különösen, ha például a katonaság vagy a GYED miatt ez korábbról datálódik. Nem objektív és nem működőképes a hasonló munkakörben dolgozók keresetének átvétele sem. Ez viták és perek tömkelegét fogja eredményezni, ezért mi egy indexálásos technika bevezetésére teszünk inkább kísérletet.
Ugyancsak nem tudunk egyetérteni a munkaerőpiaci szervezetnek a törvényjavaslatban szereplő átalakításával, s a képzési tanács és a munkaerő-fejlesztő központok törvényi szintű megnevezésével. Ezek az intézmények korántsem biztos, hogy a leghatékonyabb módjai a munkaerőpiaci képzésnek, és ezért indokolatlan és káros ezt így a törvényben szabályozni.
Itt megint csak meg kell jegyeznem, hogy Angliában – a legjobb tudomásom szerint – éppen most törölték el az ilyen típusú intézményeket, és ehelyett inkább a helyi gazdálkodók, helyi vállalkozók egy tanácsában oldják meg ennek a problémának a kezelését. Ők sokkal jobban értik azt, hogy a szakképzési problémák hol feszítenek, és milyen szakmákra lehet igazából továbbképezni embereket.
Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy mind a költségvetéssel való összehangoltság tekintetében, mind a rendszer konstrukciója szempontjából a javasolt módosítások igen komoly és súlyos problémákat vetnek fel. Mi mindent el fogunk követni, hogy orvosolni tudjuk őket, bár be kell vallanunk, hogy a Kormány igen nehéz helyzetbe hozott minket. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
