PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF)
PALOTÁS JÁNOS (MDF) Köszönöm, Elnök Úr. Azért az előző információhoz – amiben remélem, hogy mégsem fog háromnegyed órát igénybe venni; bár meg kell mondanom, hogy sokszor háromnegyed órát igényel egy háromnegyed órás felszólalás előkészítése, de – azért annyit hozzá kell tennem, elnök úr tudja, hogy ezen napirendi pontra én úgy készültem, hogy ezt megelőzően egy országgyűlési határozati javaslattal éltem, amelyet a Ház tárgysorozatába vett, amelynek minden bizonnyal az általános vitája, a részletes vitája, a hozzászólások és szavazása sokkal több időt igényelt volna. Én erre a napirendi pontra tekintettel visszavontam. Ez csak egy kiemelt rész volt. Én úgy gondolom, hogy ez is mutatja azon szándékomat, hogy bár a téma nagyon fontos, mégis a Ház működőképességét is figyelembe kell venni. Elnézést, elkezdeném.
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerünkkel kapcsolatban eddig én két alkalommal szólaltam fel a tisztelt Ház előtt oly módon, hogy viszonylag részletesebb megfogalmazásban igyekeztem rávilágítani elképzeléseimre, elvárásaimra.
Első hozzászólásomra ez év január 15-én került sor, amikor a tisztelt Ház döntött a nyugdíjak 1990. évre vonatkozó központi emeléséről, majd július 11-én igyekeztem hozzászólásommal, önálló országgyűlési határozati javaslattal ismételten a Ház figyelmét felhívni arra, hogy a nyugdíjak értékállóságának biztosítása, egy korrekt társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer bevezetése nem jövőbeni, hanem azonnali feladata – megítélésem szerint – e Háznak.
Az önálló képviselői indítványként benyújtott határozati javaslat tárgysorozatba vételét – mint mondtam – a tisztelt Ház annakidején kétharmados többséggel fogadta el, a Parlament mégsem tárgyalta, azért, mert a határozati javaslatban szereplő és a Kormány számára kötelezettséget előíró dátumig nem került a tisztelt Ház elé, mint kitűzött napirendi javaslat.
Ezt követően – ha nem ilyen komoly kérdésről lenne szó – én még jogi bravúrként is értékelném azt a házelnöki bejelentést, hogy azért nem tárgyaljuk az önálló képviselő indítványt, mert az előterjesztő abban olyan dátumot határozott meg, amely azóta objektíve lejárt.
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy az új Házszabály megalkotásakor akad még néhány megoldandó feladat.
Később országgyűlési határozati javaslatomat önmagam voltam kénytelen módosítani távolabbi dátumra, amellyel ugyan nem értettem egyet, de amely ismét lehetővé tette volna a napirendre tűzést. Mivel ez a módosítás se nyújtott garanciát számomra arra, hogy nem járok javaslatommal ugyanúgy, mint a beterjesztett országgyűlési határozati alapjavaslattal, ezért döntöttem később úgy, hogy azokat a célokat, amelyeket e határozati javaslat keretében részben el kívántam érni, a mostani napirendi pontokhoz csatolom, itt ugyanis nincs mód a képviselői vélemény kifejezésének megakadályozására. Ezért döntöttem úgy, hogy az eredeti határozati javaslatot visszavontam.
Az eddigieket nemcsak annak tanulságos volta miatt tartottam fontosnak elmondani, hanem azért is, mert jelezni szeretném: a téma fontossága, a szándékok megfogalmazása – amelyekért önálló képviselői indítvánnyal is éltem – hosszabb időt igényel most tőlem, amiért mindazoktól, akik ezt másképp látják, előre elnézést kérek.
Januári és júliusi felszólalásom – szándékom ellenére – meglehetős érzelmi viharokat váltott ki képviselőtársaimban, számos képviselőtársamban. Ez az érintett kormánypárti képviselőtársaim esetében ha nem is érthető, de magyarázható volt azzal, hogy a két felszólalás meglehetősen kritikusan szólt a Kormány előterjesztéséről, és a kritika kiterjedt arra is, hogy a kormánypártiság egy ilyen meghatározott társadalmi kérdésben nem jelentheti azt, hogy rossz előterjesztést támogatni kell. Azt azonban nem tudtam mindmáig megmagyarázni magamnak, hogy az ellenzéki képviselők közül néhány képviselőtársamnak miért vált fontossá felszólalásában ízig-vérig kormánypártivá válnia, és teljes elégedettséggel elfogadni azt a teljesítményt, amelyet az elmúlt másfél évben a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer területén a társadalombiztosítás vezetői eddig tettek.
E kérdéskör azonban oly meghatározóan érinti a közel két és félmillió nyugdíjason túl, a társadalombiztosítási rendszer ellentmondásain keresztül, szinte valamennyi magyar állampolgárt, míg a társadalombiztosítási büdzsé több száz milliárdos nagyságrendje magát a gazdaságot, hogy ezen egységes kormánypárti védelem itt a Parlamentben sem tarthat vissza attól, hogy minden lehetséges alkalommal és mindent megtegyek a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerünkért, fellépve a felelősök semmittevése ellen.
Kritikus képviselőtársaim felszólalásaikkor néha udvariasabb, néha kevésbé udvarias formában kifejezték azon meggyőződésüket, hogy aki e két témában azt állítja, hogy már rövid távon létezik jó megoldás, annak jobbik esetben csak rendkívül hiányosak a társadalombiztosítási ismeretei; durvább megfogalmazásban egy nyilvánvalóan létező társadalmi feszültséget kíván saját politikai céljai érdekében felhasználni, pedig tudja, hogy szakmailag és gazdaságilag nincs jó megoldás. Nemcsak az érintett képviselőtársaim, hanem a miniszterelnök úr közvetlen környezetének néhány tagja is felrótta, miért megyek túl a közvetlen vállalkozói érdekképviselet parlamenti megjelenítésén, miért szólok hozzá társadalombiztosítási és nyugdíjkérdésekhez, amikor ez sem közvetlen érdekvédelmi funkciómhoz, sem – megítélésünk szerint – szakmai ismereteimhez nem kapcsolódik.
Azt, hogy az érintett képviselőtársaim ellenérvek helyett demagógiára és szakismeret hiányára hivatkoztak, még tudtam azzal magyarázni, hogy az elmúlt öt évben – kettőjük kivételével – a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer területén, mint szakterületen nem találkoztam, így okkal feltételezhették, hogy e területen én sem rendelkezem szakmai tapasztalatokkal. De most már a további félreértések elkerülése végett szeretném jelezni, hogy a találkozások elmaradására nem kettőnk hibájából került sor, mivel én ott voltam. Így Balogh Gáborral, a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselőjével és dr. Csehák Judit volt miniszter asszonnyal én nem az elmúlt másfél évben ismerkedtem meg e teremben.
Az már jobban zavart, hogy a miniszterelnök úr közvetlen munkatársa is számon kérte, hogy miért foglalkozom társadalombiztosítási és nyugdíjkérdésekkel. Az, aki 1986-ban vagy †87-ben is szerzőtársam volt olyan kézikönyvek írásában, amelyek a gazdaság szabályozását fogták át különböző területeken, és ahol az általa írt fejezetek társadalombiztosítási részei úgy kerültek ki, hogy hivatkozással visszautalt az általam feldolgozott társadalombiztosítási részekre.
Még csak a tények kedvéért kell elmondanom, hogy †86 óta három gazdasági szakkönyv társadalombiztosítási fejezeteit írtam, két kifejezetten társadalombiztosítási összefoglaló kézikönyv lektorálását láttam el, amely könyvek több tízezres példányszámban kerültek forgalomba, majd †89-ben készítője voltam egy olyan gazdaságpolitikai anyagnak, amelyet a Vállalkozók Országos Szövetsége adott – talán még ma is figyelemre méltó címmel – közre: "Ne szegényedjünk, avagy van más alternatíva is".
'89 tavaszán ezt a 150 oldalas tanulmányt átadtuk az akkor formálódó valamennyi jelentősebb ellenzéki pártnak, így a Parlamentben ma itt ülő valamennyi kormányzó és ellenzéki párt vezetőinek is gazdasági programjuk elkészítéséhez. Én úgy gondolom, azért… dátumokat kizárólag azért fogalmaztam meg, mert a mai hozzászólásom szakmai részeinek tartalmát tekintve kizárólagosan, fogalmazását tekintve pedig döntően †86 és †89 között általam írt anyagokból állítottam össze azzal a kettős céllal, hogy a szakmai részre egyrészt ne lehessen azt mondani, hogy a mai társadalmi feszültségeket kihasználó politikai felszólalás, másrészt arra is rá kívánok mutatni, hogy a mai problémák 3-5 évvel ezelőtt is változatlan formában jelen voltak, a felelős személyektől azonnali megoldást követeltek volna.
A személyükben szinte változatlan emberek öt év elteltével is miniszterük kezébe merték adni ezt a – jobb szó híján – arcátlanul üres 2534-es számú jelentést. Szeretném megerősíteni, hogy ezek a munkatársak, akik a társadalombiztosítási részt Grósz Károlynak a Parlament 1987. szeptember 16-19-i ülésén elfogadott első, úgynevezett minisztertanácsi munkaprogramját, majd később Csehák Juditnak parlamenti társadalombiztosítási előterjesztéseit szakmailag öszszefogták, ma változatlanul dr. Surján László népjóléti miniszter úr kezébe tették le ezt a változatlanul üres anyagot.
Talán szokatlan ez a megfogalmazás, amely felháborodottan mondatja velem – nem először –, hogy az elmúlt években gyakran változó kormányaink társadalombiztosítással és nyugdíjrendszerrel foglalkozó előterjesztései, a mögöttes szakmai munka a semmivel egyenértékű, és ez felháborító, elfogadhatatlan. Ezt nem először mondom, amit bizonyít, hogy legutóbb 1990. október 9-én kaptam nyilvános megnyilatkozásaimra jogi következményekkel fenyegető levelet dr. Botos József úrtól, a Társadalombiztosítás főigazgatójától arra az esetre, ha a sajtónyilvánosság előtt nem vonom vissza, hogy munkatársainak szakmai semmittevéséről szóló állításom igaz. Mint ahogy akkor sem tettem eleget a főigazgató elvárásának, így a koncepció kapcsán most is azt kívánom a tisztelt Háznak bizonyítani – és ezért nehéz a tárgyról beszélni, – hogy a jelentés szakmailag üres, problémáihoz mérten felháborítóan közömbös és mint előterjesztés a semminél jobb szóval nem jellemezhető. Természetesen nagy felelőssége van meggyőződésem szerint is egy ilyen kijelentésnek, ezért fontos, hogy az állítást konkrétumokkal is alátámasszam.
Az előterjesztésen dolgozó munkacsoport Grósz Károly emlékezetes parlamenti felszólalásakor még olyan anyagot készített, amely az alábbi mondatot tartalmazta, idézem: "Az elhelyezkedésben és foglalkoztatásban várható nehézségek ellenére a Kormány garantálja a szociális biztonságot, kiegyensúlyozottan szociális viszonyok érdekében tervbe vettük a szociálpolitika megújítását, ennek keretében a központi és helyi eszközöket elsősorban a fiatalok, gyermekes családok, időskorúak, hátrányos helyzetűek helyzetének javítására összpontosítjuk. Ilyen szellemben terjesztjük az Országgyűlés elé – és ez a lényeg, képviselőtársaim – 1988-ban a nyugdíjrendszer megújítását."
Nem véletlenül kellett †87-ben e parlamenti beszédhez kapcsolódóan már védekezni az előterjesztőnek, hiszen a †88 január elsején bevezetett adóreform kapcsán minden parlamenti hozzászóló, minden szakember kifogásolta, hogy az adóreformhoz miért nem kapcsolódik egy új ár-, bér-, társadalombiztosítási és nyugdíjreform is.
Az előterjesztő már akkor vállalta, hogy az új nyugdíjreformnak egyértelműen és garantáltan kell biztosítania a nyugdíj értékállandóságát. Bár csak átvitt értelemben, de cáfolnom kell most önmagamat, amikor azt mondom, hogy jelen előterjesztés már tanult 1987-ből és majd a későbbi évek hibáiból, ugyanis számon kérhető ma, hiszen az 1988-as időpont lejárt.
Mit tanultak? A demokrácia eljöttével ezt megtanulták, hiszen olvassuk csak fel a jelenlegi előterjesztés 5. oldalán található 2. pontot. Ez a pont az anyag legfontosabb része, hiszen minden további konkrét elemzés csak egy szakmai polemizálás, mivel megvalósításán senki sem gondolkodik komolyan. Már magának a fejezetnek is a címe úgy szól: "A társadalombiztosítás és az egészségügy főbb problémái – Az elérendő távlati célmodell".
Az előterjesztés tehát – mint koncepció – egy távlati célmodell, amely az említett 5. oldal 2. pontjában határozza meg, hogy ha ezen előterjesztésben a tisztelt Ház valamit kívánatosnak tart, annak bevezetését mikorra gondolja. Idézem: "A társadalombiztosítási rendszer távlati modellje hosszabb távon az ezredfordulót követő első-második évtizedben elérendő cél," – hogy ekkorra kell a társadalombiztosításnak a szociális piacgazdasággal konform, gyökeres új rendszerként működnie.
Bár felszólalásomban eddig is használtam szándékom ellenére is kemény kifejezéseket, most azt kell mondanom, hogy ezt nem minősítem, mert ez nem minősíthető. Nem minősíthető egy olyan előterjesztés, amely ma ebben a Házban azt kívánja számunkra, hogy döntésünknek 20-30 év múlva kell realizálódnia. E mondat csak úgy születhetett meg – talán szándékosan, talán tudatlanul –, hogy az előterjesztők környezetében megvizsgálták, ki a legfiatalabb munkatárs, akinek nyugdíjba vonulásához 20-30 évre van szükség, tehát az ő felelősségre vonását szerették volna azzal elkerülni, hogy a Ház ebben az időhatárban fogadja el az előterjesztést. Ilyen dátumot talán utoljára abban a szövegkörnyezetben olvastam, amely 20-30 év távlatában a kommunizmus megvalósulását ígérte néhány országban.
Nem állhatom meg, hogy még konkrétabb felsorolás előtt egy mondattal ne utaljak a jelen előterjesztéshez végül is szorosan hozzátartozó 2500-as számú törvényjavaslatra a társadalombiztosítási önkormányzat igazgatásáról. Ezen anyaghoz – mármint az önkormányzathoz – én a továbbiakban nem fogok feltehetően sem hozzászólni, sem módosító indítványt beadni. Csak képviselőtársaimnak szeretném elmondani, hogy a javaslat kapcsán eszembe jutottak a '88-89-es évek, amikor az úgynevezett Társadalombiztosítási Tanács tagjaként jelen voltam, amikor a legmagasabb szintű társadalmi érdekegyeztetés folyt a nélkülözhetetlenül bevezetendő társadalombiztosítási önkormányzatról.
Visszaemlékszem: több forduló után végül is azért hagytam ott a Társadalombiztosítási Tanács tagságát és munkáját, mert hónapokon keresztül az akkor kizárólagosan létező szakszervezetek országos szervezeteinek különböző ágazati szakszervezeteiként jelenlévő képviselői a társadalombiztosítási és nyugdíjreform helyett azon vitatkoztak, hogy ezen önkormányzatban a munkavállalói oldal, azaz a szakszervezet kétharmados vagy 90%-os többségben legyen a munkaadói oldallal szemben. Aki a matematikában egy kicsit járatos, tudja, hogy a kétharmados szavazás után ilyen estekben már az egyhangú szavazat előírása következik, azaz teljesen lényegtelen, hogy kétharmad vagy 90% van a munkavállalóknál. Valahogy a jelen előterjesztés erre a szintre emlékeztet, hiszen a konkrét társadalombiztosítási és nyugdíjreform-lépések helyett az elmúlt öt évben semmivel sem került közelebb a megoldáshoz, konkrét lépésként továbbra is a társadalombiztosítási önkormányzat felállítását, a társadalombiztosítási alapoknak a költségvetéstől való elkülönítését ajánlja mindössze. Ezek ugyan lehetnének fontos lépések, én mégis évek óta hangsúlyozom – és meggyőződésem mára sem változott –, hogy e témák előtérbe tolása nem más, mint pótcselekvés, a valódi feladatoktól való merev elzárkózás.
Már összeszámolni is nehéz volna, hányszor hangzott el ebben a Házban konkrét állítás is, hogy micsoda jelentősége van a Társadalombiztosítási Alap felállításának, önállóságának, hiszen így megszűnik annak a költségvetéstől való függősége. Az Alap felállt! A társadalombiztosítás feladatai helyett lakáshitelkötvényeket vásárolt a költségvetéstől. Nyugdíjak és szolgáltatások biztosítása helyett 100 milliós nagyságrendben befektetéseket eszközölt az újonnan alakult bankrendszerbe, majd mint e bankok tulajdonosa sem tartotta fontosnak, hogy a bankrendszer nyereségéből adódó források maximumára tartson igényt hiányainak pótlására. Ehelyett a kormányzati és "házastársi" utasításra a Kormánnyal közösen úgy döntött, hogy a bankok kisbefektetői akár tönkre is mehetnek, kihasználva az állammal közös adók többségét és minimális, 8-10%-os osztalékkal bővítse csak e forrásokat. Ebből ugye arra lehet következtetni, hogy jelenlegi kötelezettségeihez nincs szüksége forrásokra. Ennek ugyan ellentmondani látszik az is, hogy az Országgyűlés illetékes bizottságának határozott kérésére, társadalmi nyomásra megvizsgálta a nyugdíjak ezévi évközi emelésének lehetőségét, s azt a választ adta, hogy szívesen tenné, de erre forrással nem rendelkezik.
E pótcselekvések sorába jól illeszkedik a semmittevés azon leplezése, amellyel sikerült hovatovább társadalmi feszültséget okozni a vállalkozásokkal szemben azáltal, hogy úgymond a legnagyobb adósok névsorát visszatérően a napilapokban közzéteszik.
E kérdéskörben tisztánlátás végett kívánom a tisztelt Házat az alábbiakról tájékoztatni: mindössze 30 vállalat tartozik a társadalombiztosításnak közel 8,7 milliárd forinttal, amely az összes tartozásnak több mint egynegyedét teszi ki. E tartozások felszámolása – megítélésem szerint – az annyira fenyegető, szinte a szolgáltatások biztonságát veszélyeztető feszültségeket átmenetileg képes lenne megoldani. Egyetlen bökkenő van ezzel az összesen 30 vállalattal, mégpedig az, hogy kivétel nélkül mind és kizárólag állami vállalat! Így a probléma ilyen körben történő megközelítése kizárólag az állami felelősségre mutatna rá. Nemcsak a társadalombiztosítás, hanem a tulajdonosi oldalról is az állam kezében van minden döntés, amely a tartozások felszámolásában meghozható. Mint tulajdonos, bármely vállalat esetében a járulékokat szándékosan nem fizető vevőket azonnali hatállyal felmentheti állásukból, bármely vállalatot megszüntethetné, felszámoltathatná, vagyonát a hitelezők vagy a társadalombiztosítás részére átadhatná.
De ha ez így van, folyamatosan meg kell kérdeznem: miért nem teszi? Miért fenyegeti nyilvánossággal azokat önmaga helyett, akikre a saját felelősségét át kívánja hárítani? Miért nem él azzal a nemzetközileg ugyan szokatlan, de jelen esetben hihetetlen lehetőséggel, hogy a társadalombiztosítási adósságok egynegyedét, mint két illetékes kormányzati vezető, a pénzügyekért felelős tárca nélküli miniszter asszony és férje, a társadalombiztosítás főigazgatója akár otthon, a konyhaasztalnál is, családi beszélgetés közben helyrerakhatná? (Szórványos taps a bal oldalon.) Miért szégyenítettek meg 1990 novemberében – első alkalommal – a napi sajtóban 60 olyan vállalkozást, mint legnagyobb nem fizetőt, amelyek együttesen 0,4 milliárd forinttal tartoztak, szemben a 30, ténylegesen legnagyobb adós majd 9 milliárd forintjával? Talán a véletlennek tudható csak be, hogy az akkor pellengérre állított 60 vállalkozás többsége magántulajdonú volt és elfeledkeztek a több mint hússzoros adóssággal bíró állami szektorról?
Nem, képviselőtársaim, én sem akkor nem voltam, sem most nem vagyok jóhiszemű, hogy ezt véletlennek tudjam be, és ne egy tudatos manipulálásnak, amivel nemcsak a társadalmat, a médiákat sikerült hellyel-közzel sikeresen becsapniuk az érintett felelős vezetőknek, hanem torzított fellépésük nem volt hatástalan a Parlamentre sem. Nem volt hatástalan, hiszen nem egy képviselőtársam itt a plenáris ülésen fejezte ki nyílt rosszallását azokkal szemben – személy szerint velem szemben is –, akik képviselőként védelmükbe vették az igazságot, tagadták a szándékos torzítást, elfogadhatatlannak tartották szakmai munka végzése helyett a pótcselekvéseket.
Őszintén szeretném hinni, hogy lesznek olyan felelős szakmai vezetői is valamikor a társadalombiztosításnak, akik nem az eddig felvázolt utat járják, akik előbb az állammal közösen a saját házuk táját teszik rendbe, majd – akár ezzel egy időben is – nem a megszégyenítés eszközét, hanem jogi és szakmai megoldásokat keresnek és találnak arra, hogy lehetőség szerint mindenki tegyen eleget kötelezettségeinek, figyelembe véve természetesen azt a feltételrendszert is, hogy az elvonásokat, a kötelezettségeket is egyrészt a nemzetközi átlaghoz, másrészt az ország állampolgárainak és vállalkozásainak teherbíró képességéhez igazítsák. Ilyen megoldások pedig léteznek a gazdaságban, mindennaposan alkalmazunk ilyet, amikor feloldunk egy-egy fizetésképtelenségi helyzetet.
Munkatársaim tavaly ősszel, a Kormány gazdasági kabinetjével, szakértőivel összefogva, kodifikált szintig előkészítettek egy hasznosítható törvényjavaslatot. A döntés, a parlamenti beterjesztés elmaradt.
Dr. Surján László miniszter úr parlamenti expozéjában felhívta a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy sokan abnormálisnak tartják a Magyarországon alkalmazott munkavállalói és munkaadói járulékfizetés összesített 53%-os mértékét. Miniszter úr úgy jelezte, hogy képviselőtársaim az előterjesztés 7. számú mellékletében megtekinthetik az OECD-országokban alkalmazott elvonásokat, ezeket összehasonlíthatják a magyar elvonással, és így megállapíthatják, jogosak-e azon felvetések, amelyek a magyar elvonást abnormálisan magasnak tartják. Miniszter úr itt befejezte gondolatmenetét, képviselőtársaimra bízva egy nem túl bonyolult, mégis talán időt igénylő átlagszámítást, majd a következtetés levonását. Én szeretnék segíteni képviselőtársaimnak, s ezért a 7. számú mellékletben szereplő felsorolások átlagszámítását elvégeztem. Így a mellékletben felsorolt OECD-országok átlagában a munkavállalói és a munkaadói járulék együttes összegének átlaga 28%, a nálunk alkalmazott 53%-kal szemben, ami az átlagra vetítve 189%-os elvonást jelent. Így – gondolom – a miniszter úr is és én is azok körébe tartozom, akik állítják, nemcsak a biztosítás által nyújtott szolgáltatás példátlanul alacsony nálunk, hanem – a miniszter úr szóhasználatával – a járulékelvonás is abnormálisan magas.
Így, ennyi év távlatában szívesen olvastam volna egy olyan összehasonlító tanulmányt, amely a kiadások szerkezetét hasonlítja össze ezen országokéval, a kiadásokhoz rendelt adminisztratív létszámot, a kiadásokon belüli intézményi költségek arányát stb. Valószínűleg egy ilyen elemzés szakembereknek jobban rámutatott volna arra, hogy milyen irányban vannak szakmai teendőink.
Természetesen még a tárgyalások komolyságát is megkérdőjelezik azon előterjesztések, amelyek a mai 3 napról 30-ra kívánják növelni a munkaadóra átterhelt táppénz-kötelezettséget. Ide tartozik tényként, hogy a táppénzek 90%-a van ebben a 30 nap alatti kategóriában. ennek fejében ajánlotta fel a társadalombiztosítás, tárgyalásaink során, hogy mérsékli az elvonás 43%-os szintjét 2%-kal – 41%-ra. Kérem képviselőtársimat, határozottan utasítsák vissza az ilyen szellemiségű előterjesztéseket, megkövetelve a korrekt tárgyalásokat.
Mik tehát azok a szakmai javaslatok, amelyekkel mint minimummal meg kell erősíteni az előterjesztést, illetve az ahhoz kapcsolt országgyűlési határozati javaslatot? Egyrészt az elfogadott koncepcionális változások esetében meg kell határozni azt az időpontot, amelyre ki kell alakulnia az új társadalombiztosítási és nyugdíjrendszernek. A társadalombiztosítási feszültségek ismeretében ez az időpont már ma is késő lenne, de nyilvánvalóan vannak szakmai minimumok, amelyek a döntést követően időt igényelnek. Így a harmincéves időtávlat helyett az átmenet idejét öt évben javaslom meghatározni, azaz módosítási javaslataimban 1996 végéig kell az elfogadott rendszert elérni.
Szomorú tapasztalataimból kiindulva, bár egyébként értelemszerű lenne, mégis a koncepcionális anyagban is jelezni kell, hogy ez nem öt év türelmi időt jelent, hanem már 1992-ben is meg kell tenni az első fokozatos lépéseket, amelyből egyértelműen következik a '96 végi dátum betarthatósága. A fokozatossághoz tartozik, hogy 1992-re már az országgyűlési határozatnak is ki kell mondania, hogy teljes mértékben biztosítani kell valamennyi nyugdíjnak a fogyasztói árindexhez igazított értékállóságát. Bár az 1989-ben készített gazdaságpolitikai koncepció nemzetközi összehasonlításban két verziót tartalmazott, mely szerint vagy a fogyasztói árindexhez, vagy az átlagkeresetek szintjéhez kell igazítani, vagyis a jövedelmek szintjéhez vagylagos alapon a biztosítási alapon járó járulékok valorizálását. Mára ez a választási lehetőség megszűnt, mivel a korábbi nyugdíjak oly mértékben elértéktelenedtek, hogy nem lehet a "sír–nevet" alapon létező megoldást választani. A nyugdíjaknak nincs további kockázatviselő képességük, így azokat a fogyasztói árindexhez kell igazítani már 1992 elejétől. A fogyasztói árindexhez igazítás van összhangban az előterjesztésben szereplő úgynevezett "C" változattal, amely megítélésem szerint az egyetlen támogatható változat, amelyet előterjesztésében a miniszter úr is szakmailag a legkövetendőbbnek tartott. Igaz, a miniszter úr később az átmeneti időszak forrásoldal-bizonytalanságára hivatkozva a szakmai megerősítéstől már eltávolodott – bár igazán nem értettem aggályait, mert az ő kezében tartott javaslat harminc év múlvai megvalósulást képzelt el, amelynél aligha kell figyelembe venni, hogy milyen feltételekkel kell forrást biztosítani a ma élő nyugdíjasoknál.
Mivel az "A" és "B" változat szakmailag nem kellően átgondolt, nem teljesítheti a fő célt, mely szerint a társadalombiztosításnak a szociális piacgazdasággal konform, gyökeresen új rendszere kell, hogy működjön, ezért annak következetes elhagyását javaslom.
Az 1996 végéig rendelkezésünkre álló szűk öt év már kizárja az alternatívák vizsgálatának és próbálgatásának lehetőségét, illetve ezen alternatívák fenntartása erősítené a jó megoldások azon gyengítését, melyekkel rövid távú érdekekből hoznánk.
Természetesen kérem támogatásukat azon módosító indítványaimhoz is, amelyek nemcsak a letisztított és szűkített kötelezettséggel járó új koncepció bevezetését irányozzák elő '96 végéig, hanem erre az időpontra a finanszírozási rendszert is úgy kell kialakítani, hogy a folyó befizetések átlaga legalábbis ne haladja meg a 7. számú mellékletben szereplő OECD-országok átlagát, azaz a két járulék együttesen ne legyen magasabb 28%-nál.
Természetesen a módosító indítványok feltételezik a biztosítási kötelezettségekhez értelemszerűen tartozó forrásoldal jelentős átrendeződését is azzal, hogy az állami kötelezettségeknek költségvetésből való finanszírozását, adókból való finanszírozását kell elfogadni, és a korábbiakban felhalmozott, de nevesítetten nem társadalombiztosítási és nyugdíjalapok forrásául szolgáló vagyonokat gyorsabb ütemben, az új privatizációs program keretében megfelelő mértékben át kell adni ezen alapoknak. Nagyon valószínű, hogy személyi kérdésekben is sürgős intézkedéseket igényelnénk oly módon, hogy a szakmai elhivatottság váljék meghatározóvá, mivel a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszer irányításánál nincs igazi jelentősége a politikai lojalitásnak.
Eredeti szándékom szerint úgy szerettem volna befejezni hozzászólásomat, hogy – az elmondottakat részben megismételve – kísérő szöveg nélkül idézzem, idézetként olvassam vissza a 80-as évek végén készült könyveket, gazdaságpolitikai programokat; egyértelműen elhárítva azt a kritikát, hogy a jelenlegi társadalmi feszültségek meglovagolása lett volna a felszólalás célja, nem pedig egy évek óta nemcsak általam, hanem sokkal szélesebb társadalmi és szakmai bázis által egyedüli járható útként megfogalmazott követelés. A hosszúra sikerült hozzászólást azonban egyrészt nem akarom tovább tetézni, másrészt a hozzászólásomra még akkor készültem, amikor nem kezdődött el a koncepció vitája, és úgy éreztem, követeléseimnek enélkül nem lesz egyértelmű támogatója például az Országgyűlés illetékes bizottságának vezetője, dr. Kis Gyula képviselőtársam. Erre engedett következtetni a januári és júliusi felszólalásomra tett reagálása, melyben két és fél millió nyugdíjas nyugdíjának értékállóságát követelő felszólalásomat júliusban úgy kommentálta – idézem: "Egyben megkövetem Palotás képviselő urat: két hónappal ezelőtt antiszociális demagógiának minősítették azt, amit mondott – ő valóban képes egyszerre szociális és antiszociális demagóg is lenni." Természetes, ezen hozzászólás után úgy ítéltem meg, hogy reménytelenül nagy távolság van közöttünk, és nincs sok remény arra, hogy az általam hitt, általa egyszerre szociális és antiszociális demagógiának is nevezett elképzelésről meggyőzzem. Nem a megnevezés sértett – ez végül is felfogás kérdése –, hanem a cél érdekében szerettem volna őt is az egyben szociális és antiszociális demagógok táborába csalni.
Nem várt fordulatot hozott azonban az augusztus végi előterjesztés kapcsán tartott beszéde. Idézni szeretnék tőle:
"A nyugdíjaknál egészen más a helyzet. Ketté kell választani a már nyugdíjasokat, a mai nyugdíjasokat és a holnap nyugdíjasait. A mai nyugdíjasok egyszer már egy társadalmi szerződést kötöttek, ők már befizették járulékaikat; az ő egykori biztosítójuk vagyona szintén az ő fillérjeikből állt össze; ők már várhatják a társadalomtól, hogy a megállapított nyugdíjukat értéken tartva megkapják még akkor is, ha ez a vagyon már eltűnt, látszólag legalábbis nincs meg. Megvan, kérem, ez a vagyon: a nemzeti vagyon formájában. Benne van a gyárakban, benne a bankokban, benne van a nemzet tulajdonában. Teljes joggal várják, elemi joguk is, hogy elismerjük, hogy ennek a vagyonnak a megfelelő hányadát a nyugdíjbiztosítónak kell kapnia, nem pénz formájában, hanem tulajdon, hasznosan, gyümölcsözően működtethető tulajdon formájában, hogy ennek hozadékából biztosítani lehessen a nyugdíjak olyan értékállóságát, ami legalább a munkabérek növekedését követi."
Szeretném megerősíteni hozzászólásában: a nyugdíjakat értéken tartva kell megkapnia valamenynyi mai nyugdíjasnak. Hozzászólásában tehát már koránt sincs szó arról, hogy ez a mai nyugdíjasoknak csak egy körére vonatkozik; szó sincs arról, hogy a társadalombiztosításnál rendelkezésre álló pénzforrás függvényében kellene az értékállóságot biztosítani, hanem egyértelműen megfogalmazza, hogy ez egy társadalmi szerződés, amit be kell tartanunk.
Nagy tisztelettel köszöntöm és üdvözlöm őt a szociális és egyben antiszociális demagógok táborában mint képviselőtársamat. Amennyiben új álláspontját követekezetesen és kompromisszumok nélkül, mind a jelen előterjesztésben, mind az 1992-re vonatkozó valamennyi nyugdíj értékállóságát biztosító törvénykezés döntéseiben következetesen fogja képviselni, úgy én elfelejtem minden korábbi vitánkat és mint a téma országgyűlési felelősének, átadom ezt a szószólói szerepet, amit eddig tettem. Természetesen támogatni kívánom, de megígérem, hogy ebben az esetben én háttérbe szorulok. Van még olyan feladat itt, a Parlamentben, amit képviselni tudok, ezért csak őszinte híve és állandó támogatója leszek.
Remélem, ez a számomra kiemelkedően pozitív fordulat, a kiemelkedő hozzászólás nemcsak annak szólt, hogy jelenleg egy jól hangzó koncepcióról tárgyal a Parlament – amelyet aztán, a gyakorlatban, vagy betartunk, vagy nem. Őszintén bízom benne, ezért szinte szégyellek is reagálni ugyanezen beszédének arra a pontjára, ahol azt mondja: "Hallottuk, hogy ez az 53% sok, azt is halljuk, ez az 53% milyen kevés. Relatíve valóban magas, bár Olaszországban például 56%, szóval nem abszolút magas szám – persze, relatíve mégis az." Úgy gondolom, ennek elmondása a régi gondolatok utórezgése lehetett, és csak véletlen volt, hogy egy tizenkilences listából sikerült megtalálni annak a két országnak – Belgiumnak és Olaszországnak – az egyikét, amely még nálunk is abnormálisabban magas elvonási szintet alkalmaz, és amely országban köztudottan a legalacsonyabb a hozzákapcsolt szolgáltatás. Remélem, képviselőtársaim is emlékeznek, és most már képviselőtársam is tudja, hogy az átlag 28% a mi 53%-unkkal szemben, és ez nemcsak viszonylagosan, nemcsak relatíve, nemcsak az induló vállalkozások esetében, hanem mindenképpen abnormálisan magas és indokolatlan.
Tisztelt Képviselőtársaim! Hosszúra nyúlt hozzászólásomért még egyszer elnézést kérek. Úgy ítélem meg, nem tehettem mást; úgy gondolom – a Ház által egyébként korábban elfogadott – országgyűlési határozati javaslatom előterjesztése, megtárgyalása, általános és részletes vitája lényegesen több időt igényelt volna. Ezen indítványomat e napirendre tekintettel visszavontam, de ennél több önkorlátozást nem vállalhattam.
Kérem, hogy benyújtott módosító indítványomat – amellyel igyekeztem a fenti célokkal feltölteni egy egyébként majdnem feltölthetetlenül üres tervezetet – erre tekintettel támogassák vagy szavazzanak ellene. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
