KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem csupán jelentkeztem elsőként, hanem a független képviselőcsoport többségi véleményét szeretném közreadni. Egyik képviselőnk különvéleményt vall, másikójuk pedig írásban kívánja kifejteni véleményét. Azonban, ha éppen Kónya Imre után kaptam szót, akkor hadd mondjam őszinte sajnálattal, hogy bizony sajnálom, hogy Kónya Imre nem a napirendi pontról, nem a tárgyról szólt. (Taps a bal oldalon.) Úgy gondolom, sok tekintetben amiről ő beszélt, az témája lehetne annak a parlamenti nyílt vitának, amelyet – ha jól emlékszem – éppen a múlt héten kért valamelyik képviselőtársunk, hogy a Magyar Köztársaság külpolitikájának koncepcionális kérdéseiről vitatkozzék itt nyílt színen, annak a múlttal való összevetéséről és jelenéről és a szükséges jövőjéről a Parlament. Így hát engedelmükkel én nem kívánom követni Kónya Imre stílusát, a tárgyat megkerülő és a felszólalókat és a felszólalásokat minősítő stílusát. Úgy gondolom, jogos kételyek merültek föl a fegyvereladási botrány kapcsán mindannyiunkban. Én ezeknek a kételyeknek szeretnék a képviselőtársaim többségét képviselve hangot adni, és a szintén hitem szerint jogos kérdéseinket föltenni.
Hadd bocsássam előre, hogy helyzetünknél fogva nincs képviseletünk sem a külügyi, sem a honvédelmi bizottságban, így véleményünk kialakításában autentikus forrásként a kormányzati és az együttes bizottsági jelentésre támaszkodhattunk.
Nos, e két jelentés, valamint a külügyminiszter úr feljegyzése alapján azt kell mondanunk, hogy a fegyvereladás körülményei és indokai nem tisztázódtak kellő mértékben és megnyugtató módon. Az elmúlt hetekben felelős vezetőktől több alkalommal elhangzott, hogy itt egy szokványos kereskedelmi ügyletről van szó. A józan ész mondatja elsőként velem: ha valóban szokványos ügyletről lett volna szó, akkor sem Jugoszláviában, sem nálunk nem dagadhatott volna botrányszagú üggyé!
Bár nem ismerem kellő mélységben az erre vonatkozó jogszabályokat, feltételezem, hogy még a rendszerváltás évében, tehát tavaly az évtizedek alatt kialakult gyakorlatot kissé nehezen túlhaladva, a formálisan még Varsói Szerződés-tagországok katonai együttműködése alapján történő fegyverszállítás szokványosnak lenne minősíthető. Ebben az esetben azonban teljes mértékben elfogadható az államtitkári bizottság kompetenciája.
Úgy vélem azonban, hogy minden olyan eset, amely egy ilyen kapcsolaton túlmegy, túlmutat, az nem szokványos, hanem rendkívüli. Rendkívüli, mert egy nem szokványos fegyverüzletnek olyan nemzetközi összefüggései és következményei lehetnek, mint éppen a tárgyalt esetben, amelyek komoly kül- és belpolitikai bonyodalmakhoz vezethetnek.
Egy ilyen helyzetben már nem lehet elégséges egy államtitkári bizottság, hanem a magyar külpolitika legfőbb letéteményesének, a Kormány elnökének is tudnia kell róla. Nagy és megválaszolandó kérdés, hogy a miniszterelnök úr miért nem tudott egy ilyen rendkívüli ügyről. Miután a kormányjelentésből semmivel sem tudtunk meg többet, mint a sajtóból, ezért számos további kérdésünk és észrevételünk is adódik –, mindenekelőtt a külügyminiszter úr feljegyzésével kapcsolatban.
Rendkívül tiszteletreméltó, mi több: derék dolog, hogy vállalja eddigi nyilatkozatait. A gond nem is ez; sokkal inkább az, hogy minek nyilatkozott. (Derültség.) Az első nyilatkozat, amelyet vállal, és amelynek hitelességét elismeri azzal, hogy idézőjelbe teszi: tartalmilag egy kijelentés, amelynek lényege: a fegyverszállítások légből kapottak! Akkor ez mindenki számára azt jelentette, hogy nem volt fegyverszállítás. Ez tehát a tény tagadása. S utólagosan ez nem magyarázható a fegyvereladás és fegyverszállítás közötti jogi értelmű különbözőséggel.
Megítélésünk szerint az ilyen kényes, a magyar–jugoszláv viszonyt, a magyar belpolitikai életet és a jugoszláv belpolitikai életet is érintő kérdésekben első megnyilatkozásnál először el kellett volna dönteni, hogy ki nyilatkozzon, a külügyminiszter-e, az illetékes külügyi vezető vagy a Külügy sajtóirodája.
Tartalmilag is kínálkozott két lehetőség. Egyrészt egy rövid közlemény közreadása, amely jelzi az ügy súlyos voltát – közli, hogy a minisztérium kivizsgálja, konzultációkat folytat és utána nyilatkozik. Ha pedig a külügyminiszter úr nyilatkozik, akkor közölhette volna a fegyvereladás tényét, ki adott el és kinek fegyvereket – választ adhatott volna arra, hogy szabályos volt-e az üzletkötés, politikailag sértett-e magyar érdekeket, s végül elmondhatta volna, hogy félreértésről van szó, amelynek haladéktalan tisztázására készen állunk a jugoszláv kormánnyal.
Úgy gondolom, a külügyminiszter úr nem a helyes utat választotta, és megnyilatkozásaival hozzájárult a feszültség fellobbantásához, és lehetőséget adott azoknak, akik a feszültséget tudatosan élezni kívánják.
És itt zárójelben hadd térjek ki Tamás Gáspár Miklós előbbi megállapítására, amely szerint a nem hivatalos Parlamentben a korábbiakban is volt egy lehallgatási botrány, ahol a bejelentőt ítélték el, de ez nyilvánvaló volt – mondta Tamás Gáspár Miklós –, hiszen ott nem-demokrácia volt! Igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, de azt is hozzá kell tennem, hogy ebben a nem-demokráciában az érintett miniszter tudta, mi a dolga, és benyújtotta a lemondását! (Taps a bal oldalon.)
Számunkra a jelentés alapján az is kérdéses, hogy megtörtént-e egyáltalán a tényfeltárás? Hadd sorakoztassam fel tehát kérdéseinket a fegyvereladás tényével kapcsolatban:
Többek között: a horváth féllel folytatott tárgyalásokon annyi géppisztolyról és lőszerről volt-e szó, amennyit végül is leszállítottak? – erre utalt már Rockenbauer Zoltán.
A kérdés jogosságát erősíti, hogy a Technika Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója október 12-én, tehát már az előző nap elfuvarozottak után a szállítmány leállítását kérte az illetékes tárca néküli minisztertől. Ha tehát csak egy szállítmányról volt szó, mire vonatkozott ez a kérelem? S a gyanút valóban növeli a mai reggeli lapokból hírül vett 80 000-es szállításról vagy tételről szóló állítás. S ha nem 10 000-ről, hanem többről volt szó, akkor miért nem szállították le a többit?
Ha az államtitkári bizottság október 10-én engedélyezte az ügyletet és a szállítást, és a szállítás október 11-én megtörtént, akkor miután ezt technikailag egyszerűen lehetetlen egyetlen nap alatt kivitelezni, akkor valaki október 10. előtt prejudikálta a döntést. Jó lenne tudni, ki volt az, aki ezt megtehette, és miért tette.
Megbizonyosodott-e a magyar fél arról, hogy a horvát fél eljárása törvényes-e, hogy kell-e tájékoztatnia erről a jugoszláv kormányt, hogy kell-e ehhez a jugoszláv szövetségi kormány engedélye?
De feltehető a kérdés: az Astra jugoszláv vagy horvát cég-e? Miért kellett egyáltalán közvetítő céget alkalmazni ebben az üzletben? Netán éppen annak eltitkolása miatt? Nem állítok – kérdezek.
De vannak kérdéseink a fegyvereladás utáni eseményekkel kapcsolatban is. Október 30-án a jugoszláv honvédelmi miniszter levélben érdeklődött, hogy a Honvédelmi Minisztérium adott-e el fegyvereket Horvátországnak. A válasz már a fegyverek leszállítása után az, hogy "nem". Mi indokolja az ilyen tartalmú választ? – miközben tudjuk, olvashattuk a Technika Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatójának levelét: hogy a HM, a Hadügyminisztérium fegyverértékesítési megbízásáról szól, illetve azt említi.
És ide tartozik a kérdés: nem kellett volna a magyar félnek az ügy tisztázását kezdeményezni a decemberi kormányfői találkozón? Miért maradt ez el?
A tanulságok és a szükséges következtetések tekintetében is feltehető kérdések: levonták-e a megfelelő következtetéseket az eljárásjogi szabályozásban, a döntések szakmai megalapozásának biztosításában?
Miből állnak azok a szigorító és garanciális lépések, amelyekről Katona Tamás nyilatkozott legutóbb, és mit tesz a Kormány a megromlott viszony megjavítása érdekében?
Tisztelt Ház! 9 perc telt el, és ez alatt én soroltam a kérdéseimet, a jelentések alapján is megválaszolatlanul maradt kérdéseinket. Kétségtelen tény: kényes ügyről van szó, és nemcsak abban az értelemben, hogy a fegyverszállítás önmagában is kényes ügy. Kényes ügy a felelősség miatt is! Ebben az esetben már nemcsak a külügyi és a honvédelmi miniszter, s nemcsak a Kormány, hanem a legitim Parlament erkölcsi tartásáról és felelősségéről is szó van.
Úgy gondolom, egyetértünk abban: a külpolitika, a külpolitikai tevékenység az a terület, amelynél elengedhetetlen, hogy az a parlamenti pártok egésze, parlamenti konszenzus alapján folyjék. Ez a konszenzus most megtört, de azt is mondhatom, hogy megrendült a bizalom! Ezt helyreállítandó – kérdéseinkre joggal várhatunk választ, s ha ezt is a Parlament nyilvános ülésén nem kaphatjuk meg, akkor még inkább igényli ez, hogy erre egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt kerüljön sor. Ha nincs ilyen bizottság, ha tisztes vizsgálat nélkül zárjuk le ezt az ügyet, az csak tovább növeli annak misztikus voltát, és mind itthon, mind külföldön tovább erősíti a Kormány külpolitikája iránti bizalmatlanságot.
Úgy gondolom, halasztó vagy eltussoló magatartásával a Kormány gyengíti a Kárpát-medencében élő népek számunkra oly fontos együttműködését. S végezetül hadd reagáljak a miniszterelnök úr végső mondataira, hogy tudniillik ha a jugoszláv kormány elfogadta a jegyzékben írtakat, akkor ezt mi is nyugodtan elfogadhatjuk. Én úgy vélem, hogy itt két dologról van szó, amelynek a jugoszláv kormányra tartozó részéről a miniszterelnök úr tájékoztatott bennünket, ám ami a történtek megítélését és az ebben való döntést illetően ránk tartozik, én úgy gondolom, és ha szabad kérnem, hogy ezt hagyják meg nekünk, hagyják, hogy mi cselekedhessünk ebben! Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
