KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ez a rövid, 16 oldalas törvény az elmúlt hónapokban több vitát kavart talán, mint az összes többi együttvéve. S nemcsak ez a baj, hogy sok volt a vita, hanem az a baj, hogy ezeknek a vitáknak jelentős része nem szakmai érvekkel, hanem érzelmekkel és politikai hangulatkeltéssel folyt.
Nemrég itt a Parlamentben is jelentkezett, amikor patak vér kezdett becsordogálni, és hadd tegyem hozzá, ma reggel ugyanezt a hangulatot érzékeltem. Én nem azon vagyok meglepődve, hogy Csurka István napirend előtt szót kapott, azon sem vagyok meglepődve, amit mondott, sőt még azon sem nagyon, hogy a kormánykoalíció tagjai és Dénes János megtapsolták. Azon igen, hogy néhány olyan, általam nagyrabecsült, józan gondolkozású képviselőt is tapsolni láttam, akiktől sokkal inkább elvártam volna, hogy komolyan elgondolkozik azon, mit is hallott. (Közbeszólás.)
Szeretném elmondani, nem kértem szót, mert nem éreztem személyesen megtámadtatva magamat, mert nem én hozom a döntéseket a rádióban, hogy milyen hirdetéseket adjanak le. De azt is szeretném elmondani, ezt a hirdetést én sem engedtem volna leadni, mint ahogy azt sem engedném, hogy azt adják le, ennél az újságnál nem dolgoznak zsidók vagy ennél az újságnál nem dolgoznak fasiszták.
Én úgy gondolom, az újságokat az irodalmi értékük kell hogy mérje, s ezért minden barátomat és ismerősömet is rábeszélném, hogy olyan írók színműveire is menjenek el, akiket a korábbi kommunista rendszer József Attila-díjakkal szégyenbe hozott. (Taps balról.)
Ha ezeket a túlzásokat, s ezeket a hangulatkeltéseket leszámítjuk, ez az ügy akkor is rendkívüli fontosságú. Fontos politikai szempontból, mert ennek a törvénynek a kapcsán valamennyi pártnak színt kell vallania arról, hogy mi az álláspontja a társadalmi igazságosságról, s fontos gazdaságilag, mert, s ezt már közösen kell egyértelműen rendeznünk, ez a tulajdonviszonyokban meglevő jelenlegi esetlegesség, hiszen valamennyien látják, hogy ez akadályozza a privatizációt és a piacgazdaság további építését. Ezért a mi frakciónk támogatja azt, hogy ez a téma minél hamarabb az Országgyűlés napirendjére kerüljön. A témát igen, de ezt a javaslatot nem. Ez a javaslat ugyanis többszöri átdolgozás után sem tartalmában, sem színvonalában nem felel meg a téma kiemelt fontosságának. Magán viseli a kormánykoalíción belüli vitáknak a következményeit, és a mai napon számomra fény derült erre, a Kormányon belüli vitáknak a következményeit is.
Elnézést kérek a hasonlatért, de ez a javaslat számomra úgy tűnik, mint hogyha három bölcsész egy délutáni sörözés közben fogalmazta volna meg, s utána elfelejtették volna jogász és közgazdász barátaikat megkérni, hogy nézzék át ők is, milyen a tervezet. Ez a javaslat ugyanis jelenleg politikailag átgondolatlan, jogilag megalapozatlan és közgazdaságilag a hatásai között sok veszélyes elem van. Nem véletlen tehát, hogy az eddigi vitában is – akár Torgyán József, akár Orbán Viktor jogilag, Nyers Rezső vagy Tardos Márton közgazdaságilag – szinte ízekre szedték a javaslatot.
Szeretném nagyon röviden az általános vita jellegéhez kapcsolódóan indokolni mind a három állításomat. Azzal kezdeném, azzal valamennyiünknek tisztában kell lennünk, hogy a kárpótlási ügyeket itt, most, ennek a törvénynek a kapcsán véglegesen rendezni kellene. Nem szabad, hogy ebben a törvényben olyan homályos megfogalmazások maradjanak, amelyek jelenleg a 21. §-ban szerepelnek, ahol további kárpótlás lehetőségét tartja fenn a tervezet. Ugyanis ezek a jövőre vonatkozó homályos utalások továbbra is távol fogják tartani a külföldi és a hazai tőkét a privatizációban való aktívabb részvételtől. A külföldi tőke ugyanis nem azért nem jön ebbe az országba, mert itt 40 évvel ezelőtt államosítottak, hanem azért nem jön az országba, mert fél attól, hogy ha most tulajdont vesz, egy holnapi törvény alapján holnapután egy újabb tulajdonos fog az általa megvásárolt vagyonra jelentkezni, s ennek a veszélye még ennek a törvénynek a jelenlegi formájában is fennáll.
Úgy gondolom tehát, hogy ezt az ügyet most itt a törvény kapcsán véglegesen kellene rendeznünk. Most, itt a vita kapcsán kell választ kapnunk arra is, vajon ez a kárpótlás miért csak 1949-től ismeri el az igényeket, miért nem 1945-től vagy miért nem 1939-től, ahogy erre képviselőtársaim majd be fognak konkrét javaslatokat terjeszteni. Ugyanakkor a szocialista frakciónak a leghatározottabb véleménye az, hogy ez a kárpótlás alapvetően erkölcsi jellegű és részleges lehet. Nem eredményezhet újabb igazságtalanságokat, és nem tehet az ország gazdaságára olyan terheket, amelyeket nem bír el.
Örülünk annak, hogy már tegnap többen szóltak erről, és ma a pénzügyminiszter úr is megerősítette, hogy ennek az országnak a kárpótlás céljára sehol nincsen "dugi" pénze. Világosan tudnia kell mindenkinek, hogy a kárpótlásra fordítandó összegeket azok a jelen és jövőbeli nemzedékek fogják kifizetni, akik az államosításban nem vettek részt, és ebben a kárpótlásban semmiféle előnyt nem szereznek.
Mi elfogadjuk, hogy törődjünk azokkal, akiknek a tulajdonát jogtalan sérelem érte. Elfogadjuk, hogy törődjünk azokkal, akiket politikai okokból deportáltak vagy börtönbe csuktak, de úgy gondoljuk, azokkal is törődni kellene, akik az elmúlt 50 évben állampolgárként, munkavállalóként ebben az országban éltek. Nagyon örülök, hogy tegnap többen kitértek erre a témára, és remélem, hogy komolyan is gondolják. Azokról van tehát szó, akik sem partizánok, sem forradalmárok nem voltak, akik egyszerűen csak dolgoztak a gyárakban, a földeken vagy az irodákban, akik hadikölcsönt éppúgy jegyeztek, mint békekölcsönt.
Akiket kihajtottak a háborúba, és akik megtörve jöttek vissza a hadifogolytáborokból, akik gyerekeket szültek és neveltek, és akik munkájuk értékének csak egy részét kapták meg és a többi értékkel hozzájárultak annak az állami vagyonnak a növeléséhez, amelyet most nélkülük fognak privatizálni. És akik most szorgalmas munkájuk ellenére egyik napról a másikra esetleg munkanélküliek lesznek, vagy már nyugdíjasként várják, hogy mikor süllyed az ő nyugdíjuk is a létminimum alá.
Kónya Imre tegnap azt mondta, hogy nincs lehetőség ezeket az embereket most kárpótolni. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy nemcsak lehet, hanem kell. Mi úgy gondoljuk, hogy ezek a milliók is megérdemelnek legalább egy erkölcsi nagyságú kárpótlást átdolgozott életükért, és megérdemlik azt, hogy legalább a minimális esélyt megkapják arra, hogy ők is résztvevőként indulhassanak neki a piacgazdaságban való részvételnek.
Szeretnék a törvény jogi megalapozottságához, helyesebben megalapozatlanságához csak két példát mondani, hiszen ehhez nálam sokkal jobban értők már hozzászóltak. Aki vette a fáradságot, és áttanulmányozta a törvény mellékletét, amelyben azok a régi törvények vannak felsorolva, amelyek a kárpótlás alapját képezik, akkor azt tapasztalhatja, hogy ebben egész különböző fajsúlyú jogszabályok jelennek meg. Ezek között vannak olyanok, amelyek alapján semmiféle kártérítést nem fizettek az elvett vagyonért, vagy olyan lehetetlen feltételeket teremtettek, amelyek gyakorlatilag kizárták a kártérítést, hiszen adtak két napot a kártérítési igények benyújtására. Vannak közöttük olyanok, amelyekből nem derül ki, hogy vajon az elvont tulajdonért jár-e valami kértérítés, mert ezt más jogszabályokban rendezték, és nagy meglepetésre még ezek között a nép által egyszerűen csak sztálinista törvényeknek nevezettek között is volt olyan, amely teljes és feltétlen kártérítést írt elő, tehát ahol a kárpótlás alapja csak jogsértés lehet, hogyha a törvényt nem tartották be. Érdekes módon ez a törvényjavaslat ezt a minimum három kategóriát teljesen egyformán kezeli. Úgy hiszem, hogy ez jogilag teljesen indokolatlan.
Ugyancsak nem rögzíti a törvény azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy az egykori tulajdonosoknak a kárpótlási összegét az akkori nettó vagyon alapján kell kiszámolni, hiszen azt hiszem, természetes, hogy egy, 80% adóssággal államosított egyszerű kis üzemnél a kárpótlás is ennek az adósságaránynak megfelelően kerülhet kiszámításra.
Ezekből a példákból és sok egyéb, már előttem elmondott példából mi azt a következtetést vonjuk le, hogy jelenleg ebben a törvényjavaslatban az igénylés alapja, annak formai feltételei és a kárpótlás összegének kiszámítási módja nem egyértelmű. És attól félünk, hogy ha a törvény így kerül elfogadásra, akkor fellebbezések, perek, és elégedetlen emberek tömegét fogja okozni az országban.
A közgazdasági hatásokról kollégáim, képviselőtársaim majd részletesen fognak beszélni. Én mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a nagy mennyiségben kikerülő kárpótlási jegyek többnyire idős tulajdonosok birtokába fognak jutni. Azoknak a birtokába, akik többségének eszébe nem fog jutni ezt befektetni, állami vagyont vásárolni rajta, hanem el fogja adni őket, hogy hátralévő életüket egy kicsit jobban élhessék le. Ez – amint már többen mondták – úgy fog jelentkezni, hogy ezeknek a kárpótlási jegyeknek az értéke nagyon hamarosan a névérték alá, jelentősen a névérték alá fog csökkenni, és ennek két komoly veszélyforrása van.
Az egyik, hogy a többi, piacon lévő értékpapírra is negatív hatást fog kifejteni, másrészt komoly esélyeket fog adni a spekuláció beindulására. Ezen a folyamaton, bár előre látható, hogy ezt a folyamatot megakadályozni nem lehet, de befolyásolni igen. És két témát emelnék én ki csak, amivel mi úgy gondoljuk, ezt befolyásolni lehet.
Először is: a kibocsátott jegyek mennyiségét minden időszakban összhangba kell hozni a privatizációra bocsátott állami vagyon mindenkori értékével. Tehát hogyha például 1991-ben 80-100 milliárd forint értékű állami vagyont akarunk privatizálni, akkor az ebben az évben kibocsátott kárpótlási jegyek értéke nem haladhatja meg ennek a 20%-át, és akkor az eladásra szánt áru és a vásárlóerő legalább nagyjából egyensúlyban lehet.
A másik, amit említeni szeretnék, hogy nyilvánvaló, hogy ezek a kárpótlási jegyek, mivel szabadon forgalmazhatók, azonnal kiadásuk után megkezdik életüket a másodlagos piacon. Mi úgy gondoljuk, hogy jó lenne, hogyha ezek az adásvételi ügyletek a tőzsdén bonyolódnának le, és ezért már a kibocsátáskor meg kell teremteni annak feltételét, hogy ezek a kárpótlási jegyek tőzsdei értékpapírokként szerepelhessenek.
Ennek két előnye volna. Egyrészt ezek az üzletek a nyilvánosság előtt folynának, másrészt pedig legalább nagyjából érvényesülnének a tényleges piaci viszonyok.
Tisztelt Ház! Én úgy gondolom, hogy világosan látszik, hogy ez a pártpolitikai érdekektől agyonszabdalt, agyonhatározott törvény jelenlegi formájában elégedetlen embereket és további társadalmi feszültségeket fog teremteni. Mindössze két réteg lesz, amely ezzel a törvénnyel, ha így marad, nagyon elégedett lesz. Azok a spekulánsok, akik majd fölvásárolják a kárpótlási jegyeket, és azok az ügyvédek, akik a rengeteg peren meg fognak gazdagodni. Mi nem akarjuk ezt a két réteget támogatni.
Ezért számunkra jelen formájában ez a kárpótlási törvény elfogadhatatlan.
A megoldásra pedig két lehetőséget látunk. Az első az, hogy a Parlament és a képviselők újból fölvállalják, hogy a bizottsági üléseken és itt a plenáris vitákon elvégzik azt, amit az előkészítők elmulasztottak, azaz olyan törvényt próbálnak alkotni ebből a beterjesztésből, amely a társadalom többsége számára elfogadható.
A második lehetőség pedig az, hogy a Kormány – a megkezdett hagyományt folytatva – visszavonja ezt a törvényjavaslatot, átdolgozza, és egy tisztességes, a Parlament többsége számára elfogadható új javaslatot terjeszt be.
Tisztelt Ház! Az első megoldáshoz a közreműködésünket, a második megoldáshoz az egyetértésünket tudom felajánlani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
