GAÁL GYULA (SZDSZ)
GAÁL GYULA (SZDSZ)
GAÁL GYULA (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Hölgyeim és Uraim! A Kormány, a benyújtott törvénytervezetet megismerve azt kell mondanom, hogy érthető módon nem akar vitát a legfontosabb belpolitikai kérdésről, a költségvetésről. Ebben az egy mondatban, amelyben összefoglalhatók a tervezet legfőbb jellemzői, három fontos állítás rejlik.
Először is: a jövő évre tervezett költségvetés – megítélésem szerint – valóban a legfontosabb belpolitikai kérdés.
Másodszor: a Kormány nem akarja, hogy az érdeklődő közvélemény áttekinthesse a pénzügyi tervből egyébként kivilágló politikai szándékait vagy éppen az akaratgyengeségét.
Harmadszor: ez a törvénytervezet olyan, hogy valóban nem sok dicsekednivalója van vele a Kormánynak.
Ezt a három állítást szeretném a továbbiakban részletesebben kifejteni.
Az első megállapításom: miért gondolom én, hogy a legfontosabb belpolitikai kérdés a költségvetés? A Kormány állításával egybecsengő optimista helyzetértékelés, hogyha azt mondom, hogy az ország gazdasági teljesítőképességének a mélypontján van. Ez a megállapítás ugyanis azt jelenti, vagy azt a reményt vetíti elénk, hogy a süllyedés végén vagyunk, és ezek után már megáll, megállítható a továbbszegényedés, és elindulhatunk valamilyen óvatos gazdasági növekedés felé. De most mindenképpen olyan mélyponton van a gazdaság, ami példátlan az elmúlt években.
De mit jelent ez a mélypont az adózó állampolgárok, a vállalkozók és a közösségi célú szolgáltatásokat igénybe vevők, az arra rászorulók számára? Vagyis mit jelent a költségvetés szempontjából? Azt jelenti egyik oldalon, hogy egy zsugorodó gazdaságban, egy átalakuló szerkezetű gazdaságban csökkennek az adóbevételek, részint azért, mert zsugorodik maga a gazdaság, a teljesítőképessége csökken, részint azért, mert olyan szerkezeti változások zajlanak le benne, amelyben gazdaságpolitikai indíttatásból, esetleg adófizetésből kedvezményezett, esetleg pontosan a szervezeti átalakulások miatt eltűnnek adóalapok a gazdaságban.
Ez azt jelenti, hogy a költségvetés bevételi oldalán évek óta megfigyelhető tendencia, hogy bizonyos tételeknél nominálisan is csökkennek az adóbevételek, más tételeknél csak reálértéke csökken az adóbefizetéseknek. Tipikusan olyan adófajta a vállalkozási nyereségadó, illetve az új törvény szerint már társasági adó, amely nominális értékét tekintve is csökken az elmúlt években folyamatosan.
A másik oldalon viszont a szegényedő gazdaságban, a szegényedő társadalmi közösségek mellett a kiadások terén erős társadalmi nyomás jelentkezik a közszolgáltatások minőségi romlásának megállítására, sőt az ellátási színvonal érezhető emelésére is. Természetesen egy indokolt társadalmi nyomás, amiről beszélek.
Ez a költségvetés – ha úgy tetszik – a Kormányt egy meglehetősen nehezen kezelhető – hogy azt ne mondjam –, lehetetlen helyzetbe hozza. Folyamatosan csökkenő bevételi oldal mellett olyan kiadási struktúra, amelynek minden szereplője jogosan veti fel, hogy kérem szépen, legalább az inflációnak megfelelő ütemű támogatás-növekedést kérek, különben nem tudom azokat a feladatokat ellátni, amelyeket különböző törvényekben az állam rám hárított, amelyekkel énnekem a lakosság előtt meg kell jelennem akár oktatási szolgáltatásként, akár egészségügyi, kulturális, művelődési, szociális szolgáltatásként.
Ez azt jelenti, a felsoroltakból látható, hogy egyik oldalon jogos igények jelennek meg, másik oldalon pedig erősen korlátozott lehetőségek az állami gazdálkodásban. Ebben a kiélezett helyzetben a költségvetés erőltetetten gyors tárgyalása megfosztja a társadalmat attól a lehetőségtől, hogy ellenőrizze a mindig rá hivatkozó Kormányt, hogy mit képvisel a költségvetés területén, hogy ellenőrizze az őt képviselni hivatott parlamenti pártokat, hogy milyen értelemben, hogyan lépnek fel a Parlamentben ezekben a fontos kérdésekben. S ez egyúttal annak egyértelmű kinyilvánítása is, hogy a Kormány nem törekszik a társadalmi konszenzus kialakítására. Miközben minden területen növekszenek a lakossági terhek, a Kormány nem igyekszik meggyőzni a társadalmat, hogy a munkájának értelme van, hogy a befizetett adójának minden forintjára elengedhetetlenül szüksége van ennek a költségvetésnek. Arról, hogy azok a növekvő terhek, amiket a vállukra rak ez a költségvetés, egy valóban új rendszer építését és a gazdasági növekedést szolgálják.
Ilyen értelemben azt is mondhatnám vagy gondolhatnám, ha nem lennék tájékozott itt a parlamenti törvényhozási folyamatokban, hogy ez a párbeszéd-képtelenség jelenik meg abban is, hogy nagyrészt üres padsoroknak adom elő mondandómat, az a látszat, mint hogyha a tisztelt képviselőtársaim nem igazán lennének kíváncsiak arra, hogy mi hangzik el, milyen javaslatok, milyen gondolatok hangzanak el, hogy megtárgyaljuk, végiggondoljuk ezeket. De tudom, hogy igazából nem erről van szó. Biztosan az a helyzet, hogy szerencsétlen kormánypárti képviselőtársaimat annyira kínosan beszorított helyzetbe hozta a Kormány késlekedése a költségvetés előterjesztésével, hogy kénytelenek lázasan most fogalmazni a saját módosító indítványaikat, azért, hogy még a mai napon be lehessen adni, tehát nyilvánvalóan a költségvetéssel vannak elfoglalva most is. (Nyerges Tibor: Nézz hátra, a hátad mögé! – Dr. Hack Péter: Mi csináljuk! Nekünk lesznek!)
Itt szeretnék reagálni Antall miniszterelnök úrnak arra a megjegyzésére is… (zaj) …, hogy elvárható a Parlamenttől és minden demokratikus parlamentben is szokásos eljárás, hogy akár késő éjszakába nyúlóan tárgyalnak a nagy fontosságú problémákról. Itt hivatkozott – többek között – a Bundestagra is, ezt alkalmasint hajlandó megtenni.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt alkalmam olvasni a Bundestag költségvetési vitájának jegyzőkönyvét, amiből két dolog derül ki. Az egyik az, hogy azt szeptember 3-án kezdték el tárgyalni – hölgyeim és uraim –, nem pedig december 10-én. Ez azt jelenti, hogy a képviselők a nyári szünet előtt megkapták a Kormány költségvetési törvénytervezetét, majd a két hónapos nyári szünetük után visszajőve az első munkanap fogták és elkezdték tárgyalni az addig alaposan végigelemzett költségvetési törvényjavaslatot. (Nyerges Tibor: 30 éve működik a rendszer!) Szeptember 3-án – újra mondom – és nem december 10-én. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
Egyébként ahhoz a megjegyzéshez, hogy 30 éve működik náluk ez a rendszer, csak azt szeretném hozzátenni, talán nem kerülte el képviselőtársam figyelmét, hogy az utóbbi egy-két évben ott is történt néhány módosulás az államszerkezetben, ott mintha öt új tartomány belekeveredett volna ebbe a szövetségi költségvetésbe, tehát néminemű társadalmi viták ott is felmerültek a költségvetés tervezésével kapcsolatban… (zaj) …, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy időben a nyilvánosság elé tárják a költségvetést, időben próbáljanak a társadalom elé lépni ezzel a javaslatukkal és a konszenzust megteremteni a gazdaságpolitika körül.
Ezzel át is térhetek a mondandóm második részére, arra a megállapításomra: úgy tűnik ezek alapján, hogy a Kormány nem kívánja, hogy az érdeklődő közvélemény áttekinthesse ebből a pénzügyi tervből a Kormány gazdaságpolitikai szándékait. Az történne ugyanis, ha ezt huzamosabb időn keresztül a nagy nyilvánosság előtt tárgyalhatnánk, abba a helyzetbe kerülne a Kormány, hogy számot kellene adnia másfél év kormányzás után arról, hogy mit jelent számára a rendszerváltás.
Azt jelenti-e ez pusztán, hogy pozíciókat teremtünk új káderek számára, és ennek leplezésére pár tucat öregembert meghurcolunk, vagy az állam szerepének egy új, demokratikus rendszerhez igazodó újragondolása ez a politika? Ez a számadás, attól tartok, hogy lesújtó eredménnyel járna. Ezt az állításomat persze könnyen meg tudta volna cáfolni a Kormány azzal, hogyha nem december 10-én teszi lehetővé, hogy tárgyaljuk a költségvetés tervezetét.
Úgy gondolom… (közbeszólás jobbról: Fejezd be!) …, hogy ez az a pont, ahol ismételten fel kell hívni a figyelmet arra, hogy mi a jelentősége az államháztartási reformnak ebben az összefüggésben. Ahogy mondandóm bevezetőjében elmondtam, hogy milyen feszültség az, ami lehetetlen helyzetbe hozza a költségvetést a csökkenő bevétel és a növekvő kiadási igények mellett, ebből az következik, hogy csak akkor lehet átvágni ezt a problémát, csak akkor lehet valamilyen értelmes megoldást találni, hogyha magát ezt az államháztartási rendszert, újraelosztási rendszert próbáljuk megváltoztatni. Mindaddig, amíg ugyanezen kereteken belül próbáljuk továbbéltetni az egyes költségvetési előirányzatokat, az egyes költségvetési elosztási mechanizmusokat, addig nincs rá valódi remény, hogy megoldjuk ezt a lehetetlenül szembefeszülő kétféle érdeket és helyzetet.
Engedjék meg, hogy néhány gondolatot vagy tényt elősoroljak azon állításom alátámasztására is, hogy sajnos valóban nem sokat dicsekedhet a Kormány ezzel a törvénytervezettel. (Bejczy Sándor: Nem dicsekszik, dehogy dicsekszik, miért dicsekedne?)
Azt gondolom, hogy egy alapos, a társadalom nagy nyilvánossága előtt zajló vitában lelepleződne, hogy a Kormány számára továbbra is az államapparátus terjeszkedése az egyik legfontosabb prioritás, hiába állít szavakban mást. Ezt nagyon pontosan nyomon követhetik képviselőtársaim is, hogyha megvizsgálják a központi költségvetési szervek kiadásait, és ha megvizsgálják azt a mechanizmust, amivel a '92-es előirányzatokat tervezi a Kormány. Azt a mechanizmust, aminek során általában nem derülnek ki a '91. évi tényleges felhasználások, hanem egy számított bázishoz igazodóan állapítja meg a '92. évi költségvetési támogatást. Ez számos esetben azt jelenti – néhány példát már hozott fel néhány képviselőtársam –, hogy eltanulva Gogol remek ötletét: holt lelkekre terveznek bérkereteket, tehát költségvetési támogatásokat, hogy olyan betöltetlen státuszokra kalkulálják a költségvetést, amelyek üresek, üres tartalékot jelentenek ezeken az előirányzatokon… (Dr. Fodor András Attila: Hol? – Dr.Gyurkó János:Tényeket!) Ez, azt gondolom, hogy meglehetősen a lényeghez tartozik… (Rajkai Zsolt: Nem lényeg, tények!) …, hogyha olyan eldugott tartalékok vannak a költségvetésben, amelyek indokoltsága teljesen vitatható.
De tudok mondani más példát is: olyan államapparátuson belüli kiskirályságok fenntartása, ahol egymással párhuzamosan osztogató pozíciókat tart fenn a kormányzat ebben a költségvetésben azért, mert nem tudja eldönteni azt a kormányzaton belüli konfliktust, hogy a különböző elosztási jogcímeket kihez rendelje hozzá. Melyik tárca melyik főhivatalnoka legyen az, aki az illető területen jogosult pénzeket osztogatni. Amíg ezeket a konfliktusokat nem rendezi, addig meglesz a különböző fejezeteknél különböző jogcímeken az a sok milliárd forintos összeg, ami pazarló módon kerül felhasználásra. Ugyanis minden párhuzamos elosztási forrás pazarlást jelent a költségvetésben, hölgyeim és uraim.
Hogyha mindenáron példát akarnak hallani rá, akkor hadd említsem meg Kádár Béla miniszter úr és Kupa Mihály miniszter úr kezelésében egyaránt meglévő durván másfél milliárd forintos összeget az induló vállalkozások inftrastrukturális beruházásainak támogatására. Azt gondolom, hogy ez természetesen fontos cél, de azt is érdemes lenne eldönteni, hogy melyik minisztérium és milyen formában finanszírozza, és egymás között a kormányzaton belüli problémákat kellene rendezni. De mondhatok olyan beruházási tételeket a központi államigazgatás informatikai beruházásainál, ami a legkülönbözőbb területeken valósít meg párhuzamos fejlesztéseket, erősen kétségbe vonható indokoltsággal.
Még egy további ilyen túldimenzionálása vagy túlterjeszkedése a központi államigazgatásnak, hogy jelentős plusz tartalékok vannak benne olyan címeken, amik talán nem megfelelő indokoltságúak. Csak egyetlenegy tételt hadd emeljek ki, ami másfél milliárd forint – más nyelven: 1500 millió, tehát igen nagy összegről van szó –, ami az önkormányzati normatívákhoz kapcsolt tartalék, amiről egyértelműen kiderül, hogy a lakástámogatással kapcsolatban egy 2 milliárd 500 millió forintos tételhez van hozzárendelve egy 1 milliárd 500 millió forintos tartalék – uraim – ez kétharmados szintű tartalékot jelent ezen a címen. Az az egyéb cím, amire hivatkozik a költségvetés, hogy még annak a tartalékául is szolgál, ott csak megtakarítások lehetnek a dolog mechanizmusából adódóan, tehát plusz felhasználásra semmiképpen nem kerülhet sor.
Egy újabb kérdéskörre áttérve, szerintem miért nem lenne még jó a Kormány számára, hogyha hosszabban tartó, alaposabb nyilvános vita folyna a költségvetésről. Kiderülne ugyanis, hogy hány ponton akar törvényellenesen olyan hatalmat magának a Kormány, olyan döntési jogokat biztosítani saját maga számára, amelyek csak a Parlamentet illetnék meg.
A jogalkotásról szóló törvényt számos ponton sérti meg a költségvetési bevételek rugalmas biztosítása érdekében. Ilyennek tekinthetem a KÜTEFA – különbözeti termelői forgalmi adó – megállapítását, a kulturális járulékot, ami egy adó jellegű bevétel, és itt olyan formában hivatkozik rá a Kormány, mintha erről törvényi rendelkezés lenne – holott nincsen –, olyan módon akar egy, az elmúlt évben 200 milliós tételt több mint 1 milliárd forintra emelni, hogy nem mondja meg, milyen jogszabályi felhatalmazása van erre, és a Parlament erre nem nyújtott semmilyen törvényi felhatalmazást. Teszi ezt abban a helyzetben, amikor a Parlament a fogyasztási és a gépjárműadóval kapcsolatban világosan kifejezésre juttatta, hogy ezeket a döntési jogokat saját magának kívánja a jövőben is fenntartani.
A költségvetési törvényben tehát, ami egy egyszerű többséggel elfogadható törvény, semmiképpen sem lehetne megszegni a jogalkotásról szóló törvény követelményeit – ami köztudomásúlag a Parlament kétharmados, többségi döntését igényli. Úgy gondolom, hogy noha azok is jelentős érvek és észrevételek voltak, amivel az alkotmányügyi bizottság vitára alkalmatlannak ítélte ezt a törvénytervezetet, önmagában ez a tény, hogy más törvényeket – ráadásul kétharmados törvényeket – szegnek meg a költségvetési törvény szabályaiban, indokolttá tette volna, hogy az alkotmányügyi bizottság vitára alkalmatlannak minősítse a költségvetési törvény tervezetét.
Én tehát ezt tudom mondani azokra a kifogásokra vagy azokra az elbagatellizáló hozzászólásokra, amelyek itt elhangzottak, arra reagálván, hogy a Kormány fontolja meg azt, hogy visszavonja ezt a költségvetési törvénytervezetét. Én ugyanis azt gondolom, nem azért kellene ezen elgondolkodni, és nem azért érdemes ezt megfontolnia a Kormánynak, mert x fejezet reprezentációs költsége ennyi forint vagy annyi forint – az egy más ügy. Én azért gondolom, hogy önmagában ez az egy tény, hogy törvényellenes rendelkezéseket tartalmaz, indokolja ezt. (Közbeszólás a jobb oldalról: Te vagy a törvény?)
Másrészt azt gondolom abból a tényből kifolyólag, hogy ebben a költségvetési törvénytervezetben nincsen meg az az államháztartási reformígéret, ami már másfél év óta a különböző programokban újra és újra elhangzik, és nincs meg mögötte a társadalmi konszenzus – pontosan a kiélezett költségvetési jövedelemigények miatt – indokolt lenne megfontolni ezt a javaslatot.
Én azt szeretném kérni önöktől, csak záró mondatként, hogy legalább a tárgyalási móddal tegyék lehetővé azt – nem bekényszerítve egynapos monológokba a Parlamentet –, hogy a társadalom nyilvánossága előtt próbáljuk végigbeszélni azokat az aggályokat és azokat a javaslatokat, amik fölmerülnek a költségvetéssel kapcsolatban, annak érdekében, hogy legalább a tárgyalási mód lehetővé tegye, hogy közeledjünk a társadalmi konszenzus felé.
Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
