MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ)
MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ)
MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Három részterülethez kívánok hozzászólni: a nemzeti és etnikai kisebbségek ügyéhez, az egyházügyekhez, valamint a menekültügyhöz.
Tegnap az adóeljárás rendjéről szóló vitában céloztam a Kormány bizonyos magatartására, arra, hogy a pénzügyek vonatkozásában kettős mércével mér és erre példákat is említettem. Nos, akár a tegnapi beszédem folytatásaként is fölfoghatják azt, hogy újabb példát kívánok fölhozni a Kormány kettős mércéjére: ez pedig a készülő kisebbségi törvény ügye.
A törvény, amelyet a Kormánynak már november 30-áig be kellett volna terjesztenie, többek között a kisebbségi önkormányzatok felállítását és a kisebbségi intézményrendszer, kulturális intézményrendszer fejlesztését is tartalmazná. Ez pedig a legmértéktartóbb becslések szerint is minimum kétmilliárdos kiadást eredményez.
Na most, tisztelt képviselőtársaink, amennyiben azt kívánjuk, hogy ez a jövő évben minden valószínűség szerint, sőt nem minden valószínűség szerint, hanem biztosan meghozandó törvény több legyen puszta deklarációnál, akkor illett volna a törvény végrehajtását biztosító minimális pénzösszeget a költségvetési megfelelő fejezetben céltartalékként feltüntetni.
Hogy miért nem történt meg ennek az összegnek a feltüntetése, ezt megkérdeztük az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság vitájában az ott jelenlévő pénzügyminisztériumi képviselőtől, aki erre azt válaszolta, hogy azért nem tüntették föl ezt az összeget, mert nem számíthatnak előre, nem számolhatnak előre pénzügyileg egy még be nem terjesztett törvénytervezettel.
Első ránézésre ez az érv logikusnak tűnik, de hogyha kinyitom a költségvetési törvény mellékletét és ott megnézem a fejezeteknél föltüntetett pénzügyi tételeket, akkor meglepetten fedezhetjük föl, hogy van egy olyan tétel, amely ekként szól – és ez a Miniszterelnökség fejezetében van –, hogy a kisebbségi törvényből adódó hivatali kiadásokra is megjelöltek pénzösszeget. Magyarán: egy még be nem terjesztett törvény nem akadály akkor, ha a kormányszervet kell pénzhez juttatni, de akadály akkor, hogyha ennek a következményét a társadalom egy részének a javára kell levonni. Tehát ez is az a kettős mérce – tisztelt képviselőtársaim –, amire tegnap is céloztam, amit más szóval képmutatásnak lehet nevezni.
A másik terület, amivel foglalkozni kívánok, az egyházfinanszírozás kérdése. Engedjék meg, hogy először idézzek az egyházi törvényből: ez az 1991. évi IV. törvény, amelynek a 19. §-ának (2) bekezdése ekként szól: "Az egyházi jogi személynek az első bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés az éves állami költségvetés elfogadása során egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve a művelődési miniszterhez nyújthatja be." Ez az úgynevezett egyéb tevékenység az a tevékenység, amely nem normatív támogatás címén jut az egyházaknak, tehát nem oktatásra, nem szociális és egészségügyi tevékenységre, hanem hitéleti működés támogatására, ingatlan-felújításra, beruházásokra. Tehát ez az egyéb tevékenység, amelyről világosan kimondja a törvény, hogy ennek a támogatását egyházanként és konkrét célonként állapítja meg, mégpedig nem más, mint az Országgyűlés.
Most engedjenek meg egy másik idézetet, ezt pedig a benyújtott törvényjavaslat – költségvetési törvényjavaslat – mellékletéből olvasom föl, ez a 18. fejezet melléklete, amely azt tartalmazza, hogy Egyházak támogatása. És fölsorolja a célokat: hitélet támogatása, egyházi ingatlanok felújítása, beruházás, fejlesztés, közgyűjtemények támogatása, egyéb céltámogatás.
Ebből kitűnik, hogy nincs összhangban egymással a költségvetési törvényjavaslat és az egyházi törvény, mert ha a költségvetési törvényjavaslat törvényszerű lenne, tehát a kétharmados többséggel elfogadott egyházi törvény rendelkezéseinek kívánna megfelelni, akkor itt a költségvetési törvény mellékletében nemcsak ezeket a célokat kéne feltüntetni, hanem föl kéne tüntetni mindazon egyházakat egyenként, amelyek költségvetési támogatásra igényt tartanak, és minden egyház alatt ki kéne bontani ezeket a jogcímeket, tehát a hitélet támogatása, egyházi ingatlanok felújítása, stb. Így lennénk – tisztelt Ház – abban a helyzetben, hogy eleget tudjunk tenni egy kétharmados törvényben ránk rótt kötelezettségnek.
Ehelyett a törvényjavaslat – a költségvetési törvényjavaslat – a pénzelosztásra egy olyan rendelkezést tartalmaz, miszerint az egyházak közvetlen támogatására szolgáló 1,6 milliárd forintot az egyházak meghatalmazottjaiból álló testület osztja szét. Tehát miután mi itt megszavazzuk a keretösszeget, ezt utána az egyházak osztanák szét egymás között. Ez tehát azt jelenti, hogy gyökeresen ellentétes megoldást kíván a költségvetési törvény, mint ami elő van írva – hangsúlyozom – egy kétharmados törvényben.
Na most ezzel kapcsolatosan ugye megjegyezhető, hogy törvényellenes a költségvetési beterjesztés. De a költségvetési törvényben előirányzott pénzosztási szisztéma egyéb gyakorlati problémákat is felvet, mégpedig olyan problémákat, hogy egyházak döntögetnek az egymásnak járó pénz fölött. Azt pedig módfelett furcsának tartom, hogy az egyik egyház beleszóljon abba, hogy a másik egyház mekkora támogatást kap.
A Pénzügyminisztérium képviselője erre a problémára akként reagált a bizottsági meghallgatáson, hogy elismerte, hogy igazunk van ebben a vonatkozásban, de az idő túl rövid ahhoz már, hogy a költségvetési törvényjavaslatot hozzá lehessen igazítani az egyházügyi törvényhez. Tehát elismerem, hogy az idő túl rövid, de mégis lehetne valahogy korrigálni ezt a törvényellenességet. Mégpedig olyan módon, hogy fontolóra kellene vennie a tisztelt Háznak, hogy a Parlament emberi jogi, vallásügyi és kisebbségi bizottsága ossza szét azt a pénzmennyiséget, amit a Parlament megszavaz az egyházak számára. Pontosan olyan elvek alapján, amilyen elvek alapján a nemzetiségi szervezetek támogatására szolgáló pénzösszegeket is a parlamenti bizottság osztja el. Mert ezen a módon kerülne a Parlament abba a helyzetbe, hogy parlamenti ellenőrzést tudna gyakorolni a pénzösszeg felett, tehát a pénzösszeg szétosztása felett.
Na most – tisztelt Hölgyeim és Uraim – kormánypárti képviselők jelezték már egypáran, hogy benyújtották ezt a törvénymódosítást. Én egyelőre nem láttam még, de amennyiben ez megtörtént, akkor ezt mi minden bizonnyal támogatni fogjuk.
Egyébként meg szeretném jegyezni, hogy egyik sem szerencsés megoldás, sem az, amit előirányoz a költségvetési törvényjavaslat, magyarán, hogy az egyházak egymás között szóljanak bele az egymásnak járó pénzösszegekbe, és az sem, hogyha egy államhatalmi szerv, nevezetesen a Parlament osztja szét; mert az előbb említett módon az egyházak szólnának egymás ügyeibe bele, a második módon pedig teljesen nyilvánvalóvá válik a függés egy államhatalmi szervtől, amit pedig az állam és az egyház elválasztásának elve alapján lehet megkérdőjelezni. De még mindig ez az utóbbi megoldás felelne meg a hatályos törvényeknek.
Hogy mi hozhat végleges mgoldást ezen a területen? Itt hadd emlékeztessem képviselőtársaimat a Szabad Demokraták Szövetségének a tavaszi egyházi ingatlanvitában előterjesztett azon javaslatára, hogy a jövedelemadózási szisztémát kellene némileg átalakítani, és lehetővé tenni azt, hogy az állampolgárok szabadon dönthessenek adójuk egy bizonyos részének a hovafordításáról, és az egész nonprofit szférát jelölhetnék meg kedvezményezettként. Tehát aki akar, egyházat jelölne meg, aki akar, világi alapítványt, az a lényeg, hogy a nonprofit szféra tartozzon ebbe bele. Ez lenne egy olyan megoldás, amely tényleg képet adna a társadalom valós igényeiről, és mindenféle külső beavatkozást kiküszöbölne az egyházfinanszírozásból.
Egyébként megjegyzem, erre a megoldásra tértek át Olaszországban két évvel ezelőtt. Ott a katolikus egyház lemondott az állami segélyről cserébe ezért a megoldásért, és az első évben már be is jöttek ennek a gyümölcsei: az egyházak másfélszer annyi bevételhez jutottak ilyen módon, mint ahogy előtte a költségvetési segélyből.
Egyébként változatlanul leszögezem azt, hogy az egyházak finanszírozásának módját az állam és az egyház szétválasztása szempontjából alapvető jelentőségűnek tartjuk, és az egyházi autonómia szempontjából is, ugyanis biztos anyagi háttér nélkül nincs egyházi autonómia. De egyházi önállóság sincsen akkor, hogyha bármiféle szervezetek dönthetnek arról, hogy egy bizonyos összegből X egyház mekkora összeget kapjon meg. Ezért kellene ezt a direkt állami beavatkozást kiváltani indirekt pénzügyi támogatási rendszerekkel úgy, ahogy az modern gyakorlatot követő nyugati államokban is megtörténik.
Egyébként szeretném kérni a pénzügyminiszter urat, hogy válaszbeszédében egypár mondat erejéig szíveskedjen arra kitérni, hogy a Kormány milyen előkészületeket tett nyár óta az új egyházfinanszírozási rendszer kialakítása érdekében. Ezt azért is kérdezem, mert az általunk elfogadott ingatlan törvényjavaslatban is van egy olyan passzus, amely egy újabb törvény beterjesztését helyezi kilátásba pont ezen a területen.
Végül pedig a menekültügyi kérdéskörre térnék ki nagyon röviden. Érdeklődve néztük át a Menekültügyi Hivatal létszámelőirányzatát a következő évre, amely változatlanul ugyanúgy 22 fővel operál, mint amennyi fővel ebben az évben tevékenykedett. Na most, Hölgyeim és Uraim, azt látjuk, hogy a menekültügy milyen jelentős problémát eredményez köztársaságunkban, és nem lehet számítani arra, hogy ez a probléma a következő évben belátható időn belül mérséklődik. Azt nagyon is jól tudjuk, hogy a Menekültügyi Hivatal munkatársai embert meghaladó erőfeszítéseket tesznek azért, hogy egyáltalán a hivatalt rendesen működtetni tudják, és a rájuk bízott területet szakszerűen tudják menedzselni.
Ugyanakkor az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal létszáma több mint ezer fővel növekedne a jövő évben. Én indítványoznám azt, hogy amennyiben a Kormány pusztán azért nem talált lehetőséget a Menekültügyi Hivatal létszámának egypár fővel való emelésére, mert abszolút a végére ért a pénzügyi kereteinek, akkor az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnak a létszáma terhére próbálja ezt megvalósítani, ugyanis álláspontom szerint ez a több mint ezer fő, amivel növelnék a pénzügyi ellenőrzési kontingenst, ez indokolatlan növekedést jelentene, még akkor is, hogyha elismerjük azt, hogy behajtatlan adókövetelések és adóval kapcsolatos visszaélések vannak. Aki járt már a Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalban, az így is tudja, hogy tulajdonképpen egy többszintes és rengeteg embert foglalkoztató építményről van szó, ahol soha nem találja meg az ember azt a személyt, illetőleg osztályt, ahova menni kellene. El nem tudom képzelni, hogy mi lesz ott, hogyha még ezeregyszáz fővel bővül ennek a hivatalnak a létszámkerete. Tehát én indítványozom, hogy a Menekültügyi Hivatal létszámkeretét ennek a terhére növelje a kormányzat.
Egyébként most a beszédem végén meg szeretném jegyezni azt, hogy a jövőre vonatkozóan célszerű lenne, hogyha a Parlament egy olyan gyakorlatot követne majd az elkövetkezendő költségvetési vitában, amikor fejezetenként haladunk előre, és a hozzászólások úgy kerülnek csoportosításra, hogy ki milyen fejezethez akar hozzászólni, mert akkor mi magunk is, de a tévénézők és rádióhallgatók is, valamint a sajtó képviselői is jobban tudják figyelemmel kísérni azt, ami itt történik. Mert én megmondom őszintén, szóval már magam sem emlékszem, hogy mikor milyen váltások történtek a mai nap folyamán, hogy ki és mikor ugrott át egyik fejezetről a másikra. Tehát ezt mindannyiunk érdekében mondom, hogy a következő évben valahogy más struktúrában próbáljuk a vitát lefolytatni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
