DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP)
DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP)
DARÓCZY ZOLTÁN, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt hetekben kibontakozott médiavitát, azaz a Rádióról és Televízióról szóló törvényjavaslat vitáját sok félreértés és félreértetés kíséri.
Egyrészt az a vélekedés, amely szerint ez a kérdés a demokrácia és az alkotmányosság megőrzésével vagy elvesztésével azonos, nyilvánvalóan túlzás. Az ország súlyos helyzetének orvoslása csupán szavakkal és képekkel nem vihető végbe. Ezért a médiaügy jelentősége a jövő szempontjából erősen korlátozott. Ugyanakkor a rádió és televízió – közvéleményt közvetítő és formáló szerepe miatt – gazdasági, politikai és kulturális érdekcsoportok birtoklási céljává vált. Ezek a tipikus XX. századi hírközlő, szórakoztató, tanító, befolyásoló és a családok belső életébe behatoló berendezések soha nem látott és tapasztalt elterjedésük révén hatalommá, az információközlés vagy elhallgatás egyik hatalmi központjává fejlődtek.
Ellentétben az írott sajtóval, itt fellelhetők a monopolhelyzetre utaló jelenségek, mivel jelenleg Magyarországon egy közszolgálati rádió és egy közszolgálati televízió működik mint költségvetési intézmény.
E benyújtott törvényjavaslat próbálja ezt a monopolhelyzetet törvényes módon megszüntetni, amikor a kereskedelmi műsorszolgáltatás, a körzeti, regionális műsorszolgáltatás és a helyi műsorszolgáltatás fogalmait tisztázza, és létesítésük előtt szabályozott utat nyit. Mégis a dráma, a nagy nyilvánosság előtt lezajló, a politikai hisztériától sem mentes "magyar média" című előadás elsősorban és kizárólagosan a két új és fiatal istennő: a közszolgálati, avagy a magyar Rádió és Televízió birtoklásának története.
A törvényjavaslat tulajdont ad, az állampolgárokat műsorvételi díj megfizetésére kötelezi, továbbá az adófizetők pénzéből rendszeres támogatást ír elő, azaz az istennők ellátmánya a köz által biztosítva van. A nagy nyilvánosság előtti kérők mégis ketten vannak és bigámiára törekednek. Mindegyik a saját ágyában szeretné látni mindkét istennőt, az egyetlen többest: a magyar médiát.
A hitelesség kedvéért íme két férfiú két-két jelzővel leegyszerűsített jelleme, amelyeket kölcsönösen egyik a másikról mond. Az egyik: konzervatív és nemzeti; a másik: liberális és nemzetközi.
Az elsőt elsősorban a koalícióval és az általa támogatott kormánnyal, a másodikat elsősorban a liberális ellenzékkel és a vélt vagy valódi szövetségeseivel azonosítják.
Tisztelt Országgyűlés! Az a csapda, ami az előbb vázolt helyzetet jelenti: a paktum csapdája. Mondhatnám azt is, hogy csak korlátozottan közügy, mert két évvel a szabad választások után a paktumkészítők még mindig bele akarják kényszeríteni az adófizető és műsorvételi díjat kötelezően fizető állampolgárokat és az őket képviselő Országgyűlést a konzervatív–liberális váltógazdaság hamis tudatába. Igaz ugyan, hogy az Alkotmánybíróság legutóbbi állásfoglalása ellentmond ezen törekvéseknek, ellentmond a közszolgálati média belsejében két politikai irányultságra bomló műsorszolgáltatásnak. Ennek eredménye ugyanis napjainkban az, hogy az ország egy része senki földjén él, nevezetesen azok, akik ha meghalnak, lett légyen bár nagy érdemük is, a magyar média egyik műsorában sem sirattatnak el.
Azt már ki sem merem mondani, hogy az egyiknek vagy másiknak miért nem kellenek, bár van olyan eset is, amikor mindkettőnek ugyanazért nem, mert mindkettőnek kellemetlenek.
A Kormány által benyújtott törvényjavaslat végül is tartalmaz egy jelentős államtalanítást, és a Magyar Szocialista Párt által javasolt közalapítványi tulajdonlást és működtetést tárja a tisztelt Ház elé.
(16.00)
Azok a jogászi ellenvetések, hogy a közalapítvány fogalma nem tisztázott, könnyen feloldhatók abban, hogy törvényt kell alkotni róla. A nagyobb probléma az, hogy a beterjesztett törvényjavaslat még implicite, azaz elrejtve sem tartalmaz egy konzekvens definíciót vagy közérthető értelmezést erre a jogintézményre.
Inkább arról van szó, hogy a kulturális bizottságban kialakult kompromisszum azért hajlott a szocialista javaslat felé, mert sem a koalíció, sem a liberális ellenzék nem volt képes politikai akaratát realizálni, ezért a törvényjavaslat bőven tartalmaz állami jogosultságokat és részvénytársasági formákra emlékeztető elemeket.
Ezért sérült meg a közalapítványi koncepció, amelynek lényege az lett volna, hogy nem a jelenlegi politikai erőviszonyokat visszhangzó kétpárti paktumintézmény, hanem egy nemzeti konszenzusra épülő közintézmény lesz a közszolgálati rádió és televízió.
Profánul mondva, az istennők kedvüket lelik a kukoricajancsikban is és viszont, így mindenkié és ugyanakkor senkié sem lesz a Magyar Rádió és Televízió.
A közalapítványi működési forma, amely szerint saját vagyon, műsorvételi díj és rendszeres költségvetési támogatás biztosítja a műsorszolgáltatók anyagi bázisát, követeli, hogy a társadalmi ellenőrzés a lehető legszélesebb legyen. Ezt szolgálná a felügyelőbizottság, amelynek törvényjavaslati összetétele vitatható.
Ebben a vonatkozásban a szocialista frakció módosító indítványt kíván előterjeszteni, megerősítvén és felújítván eredeti elképzeléseit. Ugyanakkor szeretnénk azt is elérni, hogy a felügyelőbizottság jogosítványa erősödjön és szabaduljon meg a súlytalan, formális elemektől.
Az előterjesztett törvényjavaslat véleményem szerint egy vonatkozásban aligha tartható, és itt utalnék Salamon képviselőtársam felszólalására. Ez pedig az Országgyűlés jelenlegi pártjainak szerepe a kuratóriumban és a felügyelőbizottságban.
A javaslat azon fogalmai, mely szerint vannak kormánypártok és ellenzékiek, ténykérdés. De konkrét és időhöz kötődő ténykérdés. Ha az ország érdeke azt kívánja, hogy szélesebb politikai összefogásra és nagykoalíció által támogatott kormányra van szükség, akkor az ellenzék fogalma hirtelen nagyon kicsi is lehet.
Ekkor a törvény által működő kuratórium és felügyelőbizottság hirtelen törvényellenessé válna. Ezért a politika állandó mozgáslehetőségeitől független állapot, szakmám zsargonjával szólva stabil állapot kimunkálására van szükség, olyanéra, amely kibír néhány választást Magyarországon.
Tisztelt Országgyűlés! Visszatérve a felszólalásom elején említett demokrácia és alkotmányosság kérdésére, engedjék meg, hogy a rádió és televízió vitája ürügyén örömömnek adjak hangot.
Átélve és áttanulmányozva az általános vita eddigi felszólalásait, szeretném kijelenteni, hogy egy színvonalas és előremutató demokrácia- és alkotmányértelmezési kurzuson estem át. És bízom abban, hogy képviselőtársaim és az ország ránk figyelő részének többsége osztja véleményemet.
Lehetséges, hogy a kívülállók vagy belül lévők egy része ezt a vitát is alpárinak és színvonaltalannak, személyeskedőnek és durvának tartja. Szíve joga ezt tenni. Mégis mindenkit arra kérek, aki valamikor és valahol, közvéleményt is formáló helyzetben a médiavitáról véleményt mond, előtte tanulmányozza át az itt elhangzottakat és az írott törvényjavaslatot.
Ha a magyar Országgyűlés a jövőben mértéknek, úgy is mondhatnám, hogy a demokrácia és jogállam kívánatos minimumának fogja fel azt a tényszerű és előremutató munkát, amit a médiatörvény ügyében eddig végzett, akkor bizton hiszek abban, hogy lesz kétharmados médiatörvény.
Ha várakozásom és vágyaim ellenére mégsem születne meg ezt a nemzet érdekét is kifejező konszenzus vagy kompromisszum, akkor csak annyit tudok szomorúan mondani: nem vagyunk méltók arra, hogy népet szolgáljunk! Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
