JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Elnézést kell kérnem először a múltkori vitában tett közbeszólásomért, amit képviselőtársam kedvéért tettem. Akkor a levezető elnök nem látta világosan, hogy mi a helyzet, nem figyelmeztetett – ha figyelmeztetett volna, akkor ezt tisztelettel tudomásul vettem volna: valóban helytelen, ha én bármi ilyen tiszteletlent mondok. Nem tudtam azonban hogy kifejezni plasztikusan azt a véleményemet, hogy ha valakik kötnek egy egyezséget, és abban a kritikus pontokat megváltoztatják utána, de az egyik oldalról terjesztett szóhasználatot benne hagyják, akkor ezt konszenzusos vagy kompromisszumkereső előterjesztésnek tekintik. Szerintem ez a dolgok meghamisítása volt, és ezt a véleményemet akartam akkor kifejezni.
De nem ez felszólalásom lényege, csak tartoztam ezzel az elnézéskéréssel.
A lényege az, hogy én Fekete Gyula megközelítésével értek leginkább egyet abból, ami eddig a vitában elhangzott – nagyon furcsán hangzik –, noha nyilvánvaló, hogy Gyula és az én ízlésem a műsorokat illetően egyben-másban eltér. Néhány dologban azért mégis egyezek vele: én se tartom igazán jónak a Magyar Televízió műsorát, szerintem is egy oligarchikus, oligopolisztikus rendszer kezében van a televíziócsinálás. Nyilvánvaló, hogy ha mi komolyan vesszük a választóinknak tett ígéretet, és nem csupán átfesteni akarjuk pirosról zöldre a rendszert, hanem megváltoztatni, akkor alapvetően ezen a dolgon kell segítenünk.
Ennek nyilvánvalóan az lenne a legegyszerűbb megoldása, ami az elsőrendű liberális program – amit Ráday képviselőtársam egy héttel ezelőtt szépen elmondott: nem kell állami televízió, és akkor a monopólium rendszere megszüntethető: ebből a szép nagy komplexumból hány teljesen független társaságot lehetne csinálni? – és egy gondot megúsztunk.
Ha már azonban, kompromisszumkészségünket kifejezendő, belementünk abba, hogy maradjon egyelőre ilyen mammuttelevízió, akkor teljesen érthető, hogy a Fekete Gyula-féle ötlet lenne az adekvát nemzeti televíziós forma, amikor is a politikai erőktől nagyjából függetlenül, előfizetői önkormányzatok tartanák kézben a televíziót – mint ahogy a Szabad Demokraták Szövetségének közszolgálati médiumokra vonatkozó tervezetében eredetileg volt.
Ebben is ennyire egyetértünk tehát Fekete Gyula úrral.
Igaziból épp a kompromisszumkészségünk jele, hogy belementünk ilyen hibridmegoldásba, amit a félig politikai, félig nem politikai felügyeletű televízió jelent. Jobb híján elfogadtuk azt a folyamatot, amelyik egy oligopolisztikus rendszer felé vitte a dolgokat az eddigi monopólium helyett.
Tudjuk, persze, hogy az oligopolisztikus rendszer nem sokkal jobb egy monopóliumnál: szó sincs róla, hogy jobb lenne. Sokkal jobb lenne, ha ma végre, mikor szembenézünk a törvénnyel, afelé mennénk tovább, hogy az oligopolisztikus rendszer is fel legyen borítva. Tudjuk, hogy eredetileg Hankiss úrnak is például ez volt a terve a Televízióban, mikor a TV elnöke lett, de a Kormány iránti lojalitása megfékezte az átalakítási szenvedélyeit, és így az oligopolisztikus rendszer… szóval félúton, ebben az oligopolisztikus formában az átalakítás megállt.
(15.50)
Nyilván erre kéne továbbmennünk. Az is nyilvánvaló, hogy ez a törvény nem ezt segíti, hanem éppen az ellenkezőjét, a mai formájában, hogy restaurálja a monopolisztikus rendszert. Ezek azonban csak nagyon jogi és fontoskodó megközelítései a témának, az igazi lényeg valahol máshol van.
Most, ha nagyon csúfolódóan akarnám kezdeni, akkor szintén a múlt héten említett pletykához kéne visszamennem, hogy amikor összegyűltek azok a személyiségek a Televízióban, akik úgy érezték, hogy az igazi Kormánnyal lojális televíziót kéne csinálni, akkor ebbe az összejövetelbe egy úr nem került be és felháborodva mondta, hogy hogyhogy én nem, amikor én is tagja voltam a pártbizottságnak. Nem tudom, hogy milyen mértékig igaz a pletyka, nem is lényeges. Nagyon sok velem együtt gondolkodó szabadgondolkodó úgy gondolja, hogy ezek az emberek valamiféle – hogy mondjam – szolgálatra beállított lelkűek, akik a mindenkori hatalom szolgálatára törekednek, és kicsit úgy fogják fel a dolgot, hogy itt a politikai színjátszások esete forog fenn. Én nem ezt hiszem a konfliktusok igazi okának, hogy ki hogy játszik és színészkedik politikailag.
Sokkal mélyebb kulturális meghasonlást látok én, egyszerűen a közszolgálati tevékenységekre vonatkozó két kulturális felfogás áll egymással szemben.
Az egyik kulturális felfogás a közszolgálati tevékenységeket valahogy úgy értelmezi, hogy akinek az Isten hivatalt adott, észt és küldetést is adott hozzá, és a közszolgálati pozícióban lévőnek az a dolga, hogy mintegy nevelje a népet, a jó és rossz közti eligazodást segítse.
Ezzel szemben nyilvánvalóan van egy másik, egy kurvásabb felfogása a közszolgálati szerepeknek… (Derültség.), amelyik azt mondja, hogy – elnézést kérek, megint nem megfelelő szót használtam –, mondjuk így: egy közönséggel lojálisabb, másik emberrel empatikusabb felfogása – így sokkal szebb – a közszolgálati szerepeknek, amelyik azt gondolja, hogy úgy kell közszolgálatokat csinálnom, hogy igazodom ahhoz, hogy a másik miről szeretne hallani, mit szeretne tudni, mivel tudom a figyelmét lekötni, szóval szolgáltató szerepet képzel el.
Félreértés ne essék, mind a két kulturális felfogású közszolgálati szerepben van jó minőségű és van rossz minőségű, és egyáltalán nem függ ez össze azzal, hogy melyik irányzat van elöl, ez a dolog nem függ azzal szorosan össze, hogy végül is jó vagy rossz lesz a műsor. Nem függ sem azzal össze, hogy a kulturális műsorok milyen minőségűek lesznek, sem azzal, hogy a politikai műsorok milyen minőségűek lesznek. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy egyiket sem lehet kiiktatni a közszolgálati rendszerekből. Részben azért sem, mert elvben demokraták lennénk, és nagyon jól tudjuk, hogy a közönségigény is legalább ennyire megoszlott.
Az egyik közönségigény ugyanis azt szeretné, ha neki most megmondják, hogy mit higgyen bármiről, a jót és szépet, a másik közönségigény ettől iszonyú ideges lesz – én a második csoportba tartozom, de hát ez az én magánügyem természetesen. Azonban annak megfelelően, hogy ki melyik kulturális felfogásnak a híve, nyilvánvalóan másféle vezetésű és vezénylésű Televíziót akar.
Én azt érzem, hogy itt nem a világnézetek háborúja folyik, nem a politikai lojalitás vagy illojalitás háborúja folyik elsősorban, hanem a két kulturális felfogás háborúja folyik.
Úgy érzem, hogy a törvényjavaslat a mai formájában nagyon csak az egyikre akar rájátszani, nem nagyon hagyva helyet a másiknak, a másik szűköl és kiabál. Köszönöm szépen. (Taps.)
