TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr, a szót. Nagyon leegyszerűsödött a dolgom, mert azt a két legfontosabb érvet, amivel az elhangzottakra reagálni akartam, Hack Péter képviselőtársam és Hatvani Zoltán képviselőtársam elmondta. Így csak újra megnevezem.
Tehát nézetem szerint precedens bőven akad arra, hogy ilyen típusú határozatokat hozott az Országgyűlés. Ami pedig a koncepció jogintézmény jellegét illeti, úgy gondolom, az országgyűlési határozati javaslatokban, attól függően, hogy miről szólnak, más és más kulcsszó vagy kulcsfogalom szerepel. Egyikről sem állíthatjuk, hogy önmagában véve jogintézmény volna, mégis lehetett róla országgyűlési határozatot hozni.
A másiknak – amit Hatvani képviselő úr mondott – a lényege az, hogy két bizottságban volt alkalmam úgy vitatni ennek az országgyűlési határozati javaslatnak, illetve a hozzá benyújtott módosító javaslatoknak a problémáját, hogy ott a kormánynak, nevezetesen a Munkaügyi Minisztériumnak a képviselői jelen voltak. Ezek a kormányzati képviselők soha egyetlenegy szóval sem mondták azt, hogy valamilyen jogi vagy formai akadálya volna egy ilyen koncepció meghozatalának. Föl sem merült. Még csak az sem merült föl, hogy nem kellene ilyen koncepciót megalkotni. Ezekben a vitákban a kormányzat képviselői minden alkalommal egyetlenegy – mondjuk így – kifogást emeltek, azt ti., hogy az eredeti határozati javaslatban szereplő december l-jei határidő tarthatatlan. Kizárólag ez hangzott el. Az, hogy itt valamilyen jogi formákban rejlő akadályok volnának, egyetlenegyszer sem hangzott el.
Végezetül még két dolgot szeretnék megjegyezni.
A dátumok kérdése csakugyan fontos, és volna még ezzel kapcsolatban fontos mondanivalóm, de miután a dátumra vonatkozóan két módosító javaslat is érkezett be, tisztelettel ezeket a mondanivalóimat a részletes vitában szeretném kifejteni. Ez az egyik dolog.
A másik, ami az általános vitához tartozik és ami nagyon fontos. Itt a következőt szeretném megjegyezni.
Az egyik dolog, hogy Magyarországon – elmondtam ezt tavaly a költségvetési vitában, de nem veszítette aktualitását a dolog – bizonyára lesz 2-3-4 éven belül gazdasági föllendülés. Lesz jól működő ipar, lesz kereskedelem, lesznek árucikkek és lesznek olyan emberek, akik ennek az előnyeit és hasznát élvezik.
Azt állítom azonban, hogy az a veszély fenyeget bennünket, hogy ebből a meginduló működésből, abból az integrációból, társadalmi integrációból, amelyikbe az ezt a jól működő gazdaságot működtető emberek beszállnak, ebből az integrációból a magyar társadalomnak bő egyharmada ki fog maradni. Én azt állítom, hogy azok, akik tartósan munka nélkül lesznek, kiváltképpen nagy eséllyel fognak rendelkezni arra, hogy ebből az integrációból kimaradjanak.
Azzal támasztom alá ezt az állításomat, hogy összehasonlítom, mi volt a helyzet a foglalkoztatáspolitikával, és annak – hogy úgy mondjam – szociálpszichológiájával a szocializmusban, és mi a helyzet most. A szocializmus a maga teljes foglalkoztatására törekvésében olyan közgazdasági eszközöket hozott működésbe, amelyek a vállalatokat arra sarkallták, hogy mindegy, milyen kvalitású, mindegy, milyen életkorú és munkabírású munkaerőt igyekezzenek fölvenni, lehetőleg az alacsony jövedelmi kategóriákban. Ennek következtében éppen azok, akik most a munkanélküliségre ki vannak szemelve, vagy legalábbis esélyesek rá, éppen azok ahhoz szoktak hozzá, hogy értük egy kéz kinyúl és behúzza őket abba az integrációba, amelyikben egzisztenciát, munkát, fizetést kapnak, illetve találnak maguknak.
Az új gazdasági integrációnak viszont éppen ellenkezőleg, az az egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy nemcsak keményebben kell benne dolgozni, tehát a napi 8 órában többet kell teljesíteni, hanem azért, hogy bekerüljön valaki ebbe az integrációba, tehát munkát kapjon, munkája legyen, azért hosszú és kemény erőfeszítést kell tenni, legalábbis a társadalom egy bizonyos hányadában ez így van, illetve így lesz.
Azt állítom, hogy amilyen mértékben a munkanélküliség nő, úgy teremtjük meg magunk – természetesen, amennyiben a munkanélküliséget befolyásolni tudjuk vagy tudnánk, és ezt elmulasztjuk –, tehát úgy teremtjük meg magunk azokat az embereket, akik nagyon nagy eséllyel fognak rendelkezni arra, hogy ne tudjanak újra belépni a gazdasági integrációba.
Még egy dolgot szeretnék mondani. Azt, hogy ennek a foglalkoztatáspolitikai koncepciónak és a nyomában meghozandó intézkedéseknek semmiképpen sem tulajdoníthatunk maximalista módon valamilyen döntő áttörést vagy döntő eredményt. De úgy gondolom, ha már néhány százezres csökkenést el tudunk érni a munkanélküliségben, akkor is érdemes volt, illetve érdemes egy ilyen koncepciót megalkotni.
A baj itt van a kertek alatt, csinálni kellene valamit. Nem pedig alkotmányjogi – ráadásul szerintem megalapozatlan alkotmányjogi – fejtegetésekbe bocsátkozni. (Taps.)
