MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Elöljáróban szeretném tisztázni, hogy milyen minőségben, kiknek a nevében szólalok fel ebben a hallatlanul fontos, mindnyájunk origóját érintő, mégis nagyon-nagyon keserű kérdésben. Elsősorban saját magam és feleségem, Magyar Fruzsina nevében, valamint gyermekeim élete jogán, s mindazon képviselőtársaim és magyar polgártársaim helyeslésével, akik életpártiak. Ugyanakkor tisztázó szándékkal le kell szögeznem, hogy öt képviselőtársam beterjesztett törvényjavaslata a terhességmegszakításról sem tükrözi a szabaddemokraták hivatalos álláspontját, bár úgy terjedt el, mint az SZDSZ törvényjavaslata.
Mivel a törvény tárgya alapvető világnézeti és erkölcsi kérdéseket érint, képviselőcsoportunk – helyesen – úgy döntött, hogy minden tagja saját lelkiismerete szerint járhat el.
(10.20)
De felszólalásomra az is késztetett, hogy a lakosság több mint 25%-át kitevő fiatalkorúak, a gyermekek és az ő nevelésük terhének javát viselő családok arányos érdekképviselete nem megoldott, vagyis a gyermeket nem akarók vagy csupán egy gyermeket akarók vagy vállalók, az abortuszra küldők és menők aránytalanul nagyobb képviselethez jutnak mint a nagycsaládosok –, holott a társadalom hosszú távú érdekeit leginkább az utóbbiak szolgálják, kellő mértékű társadalmi támogatás és befolyásolás nélkül.
Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a terhességmegszakításra vonatkozó kormányrendeletet, és kötelezte a magyar Országgyűlést, hogy ez év december 31-éig törvényben rendezze a kérdést. A verdikt egy felkészületlen, erkölcsileg és felelősségvállalás tekintetében elkényelmesedett társadalmat és ugyancsak felkészületlen, túlterhelt Parlamentet kötelez határozott döntésre olyan kérdésben, amely sehol a világon kielégítően meg nem oldott. Lehetne azt mondani, hogy az Alkotmánybíróság túlterjeszkedett hatáskörén, vagy azt eleink túl tágra szabták, de tisztelnünk kell álláspontját, hogy az élet legalapvetőbb kérdésében: a lenni vagy nem lenni, az életre hívni vagy életben hagyni problémájában a társadalom és az egyén viszonyát a legmagasabb szinten, törvényben kell szabályozni.
E törvényben keveregnek az emberi lét legfontosabb alapproblémái: az eredet, a keletkezés misztériuma, az emberi felelősség, felelőtlenség, gondatlan és erkölcstelen magatartások, primitív érdekek, beszűkült ítéletek halmazatában. A filozófia legalapvetőbb kérdése, hogy mik vagyunk és miképpen lettünk. Az élővilág és az emberi nem fejlődése során a biológiai kiválasztási törvények érvényesülésével kialakult megújulásunk trendje. A férfi és a női sejtek találkozása folytán egy új lény jön létre, amely – vagy aki – hasonlít az életadókhoz, de mégis más, önmaga, meg nem ismételhető lény: emberi lény. Ez a lény a nő testében, azzal összekötve, de attól el is különülve fejlődik kölcsönhatásban egy másik szervezettel, onnan védelmet és tápot nyerve. Ez a folyamat a természeti törvények alapján harmonikus, ugyanakkor az életképtelen egyedeket a természet kiszelektálja és eltávolítja az anya testéből.
Az ember igen sokszor beavatkozik a természet rendjébe, a természeti folyamatokba. Ezt önmagában nem lehet elítélni, hiszen a mai civilizáció számtalan kérdésben befolyásolja és módosítja a természeti feltételeket és folyamatokat. A kérdés az, hogy beavatkozhatunk-e önmagunk keletkezésének folyamatába és milyen mértékig. Konkrétan: megszakíthatjuk-e az anyaméhben fejlődő magzat életét?
A magzat a természetes folyamat során el is pusztulhat, de ilyenkor a kegyetlen biológiai mechanizmusok a kiválasztás elvét prezentálják, és az eredmény mindig a kiválóbb életminőség felé mutat. A művi abortusz csak a legritkább esetben tölti be ezt a feladatot: kiváló, életképes egyedeket pusztítanak el a magzat tulajdonságától teljesen függetlenül. Le kell szögeznünk, hogy a terhesség mesterséges megszakítása brutális, durva és embertelen dolog: elpusztítanak egy minden mástól különböző emberi életet, mielőtt ez a bármelyikünkkel és mindannyiunkkal azonos filozófiai értéket jelentő lény saját, önmagára vonatkozó akaratát ki tudná nyilvánítani.
Tragédia, hogy ennek a lénynek az elpusztítását nem gonosz és idegen erő kezdeményezi, hanem az az emberi személy, akihez a legközelebb áll, akihez a legjobban hasonlít, akinek a teljes biológiai, lelki és érzelmi felépítése éppen az ő védelmére van kitalálva, akinek minden sejtje és biológiai folyamata az ő fogadására van beprogramozva; az a személy akarja elpusztítani, aki a legjobban tudná szeretni, akinek csakis szeretnie volna szabad. Iszonyatos meghasonlás ez, olyan trauma, amely primer módon az ismeretlen, de velünk egyenrangú homunculust, szekunder módon egy szerencsétlen nőt – a potenciális anyát –, az apát, de végső soron valamennyiünket érint.
Halálos ítéletek százezrei születnek – bíróságok és méltányos eljárás nélkül, az emberi élet értékéhez képest nevetséges, csekély, primitív, önző indokokkal. Ki védi meg ezt a lényt a saját anyjával szemben? Apja, akitől tulajdonságainak és életének a felét kapja? Közelébe sem kerülhet a döntésnek, meg sem hallgatják, nincs joga megvédeni magzatát. Csak kötelességei vannak, ha úgy döntenek – rajta kívül –, hogy a kicsi életben maradhat, akkor tartsa el, de különben semmi beleszólása sincs a legalapvetőbb döntésbe. Azt hiszem, a nemek egyenjogúságának alkotmányos alapelveivel összeférhetetlen, hogy az apákat teljesen kiszorítják a magzat megvédésének jogából.
A férfiak és nők természetes egyesülésének eredendő természeti célja az utódok nemzése. Egy ilyen kapcsolatból természetes, hogy gyermek keletkezhetik. Ha a férfi vagy a nő, avagy együtt nem akarnak gyermeket, ehhez joguk van, de akkor védekezniük kell, meg kell akadályozniuk az új élet keletkezését. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az örömökről is le kellene mondani.
Emberhez méltatlan magatartás, hogy ezzel nem törődve vagy később brutális módon elpusztítják az új életet. Felelősséggel tartozunk egymásért: a társadalmi együttélés korlátozza a szabadságot. A szabadság nem más Hegel szerint, mint a szükségszerűség belátása. Nem lehet korlátlan rendelkezési jogunk mások élete felett. Éppen eléggé csodálatos és kellően fel nem fogható, hogy új életeket tudunk kezdeményezni: ez isteni tulajdonság, az alkotás társaivá válunk – de a pusztítás ördögi dolog.
Egy autóstopposért, akit könyörületből felveszünk az autónkba, a jog szerint teljes felelősséggel tartozunk: ha bajt okozunk neki, élete végéig fizethetjük a kártérítést. Útközben, ha meguntuk, nem dobhatjuk ki a robogó autóból. Miért nem magától értetődő, hogy a megfogant magzatért azok, akik létrejöttét elősegítették, felelősséggel tartoznak?
A társadalmi együttélés kompromisszumokkal és felelősségvállalásokkal jár. Nem kockáztathatjuk mások életét. Miért a magzati élet lenne ezen általános szabály alól a kivétel? Meg vagyunk győződve, hogy 50 vagy 100 esztendő múlva az emberiség ugyanúgy el fogja ítélni a magzatelhajtást, az abortuszt, mint ahogy ma elítéljük az emberevést, a kínvallatást, a rabszolgaságot, a kivégzést: "brutális", "embertelen", és "megengedhetetlen" minősítést fog kapni. És akik ma az abortusz mellett érvelnek, azoknak az érvein el fognak szörnyülködni. Ne feledjük: a múlt században az Amerikai Egyesült Államok déli államaiban rabszolgaság volt, a rabszolgák életének csak pénzbeli értéket tulajdonítottak; a század elején még élt a kannibalizmus a földön, és a misszionáriusok csak fokozatosan tudták a bennszülötteket leszoktatni az emberevésről. Ma elborzadunk ezen, de a múlt század végén egy rabszolga-felszabadítónak vagy az emberevés ellen küzdő purifikátornak szembe kellett ezekkel néznie, ahogy nekünk most szembe kell néznünk a magzatelhajtás, az abortusz problémakörével.
(10.30)
A halálbüntetést a magyar társadalom nagyobbik fele a közvélemény-kutatások szerint visszaállítaná. Körülbelül olyan arányban, ahogy megengedné az abortuszokat.
Október 27-én reggel a kisfiam kapcsolgatta a tv-t, s a Reggel adásában éppen a filozófus azt bizonygatta, hogy legalább a magzat l2. élethetéig ki kell tolni az anya döntési jogát. S átkapcsolt a Nap-TV adására, ott pedig állatvédők, nemes idealista állatvédők azért küzdöttek és harcoltak, hogy a halálba menő állatoknak megkönnyítsék a pusztulást, a stresszt, és rettenetes képsorokat mutattak a vágóhidakról és a mészárszékekről.
Sajnos a "Reggel" filozófusának eszébe sem jutott, hogy legalább állatoknak tekintsük ezeket a kis embertestvérkéinket, ezeket a kis homunculusokat, és megóvják a szétdarabolásuk és elpusztításuk során a fájdalmaktól. Ha már embernek nem tekintik őket, legalább a nem létező állatvédelmi törvényt terjesszék ki rájuk.
Nem sokkolni akarom a tisztelt Házat, de ha figyelmesen elolvasták a javaslatot, a javaslat szerint a terhesség megszakítható annak időtartamától függetlenül, ha a nő életét veszélyezteti és a 20. hónapig, ha önmaga legalább 50%-os valószínűséggel… (Közbeszólások: Hónapig.) Tessék? (Közbeszólás: 20. hét.) Mit mondtam? (Közbeszólások: Hónapot.) Bocsánatot kérek: 20. hétig, ha önmaga legalább 50%-os valószínűséggel – ez a feldobott pénz, a fej vagy írás valószínűsége – genetikai ártalmaknak van kitéve.
Az abortusz barbár és embertelen. Legbelsőbb álláspontunk szerint csak egyetlen esetben engedhető meg, ha az anya élete van veszélyben, de akkor is csak az anya hozzájárulásával. Tudom, hogy most meghökkennek, hiszen ez szigorúbb mentalitás, mint a törvényjavaslat szigorúbbnak nevezett A-változata, amely a magzati élettel összeegyeztethetetlen rendellenessége esetén, vagy ha a terhesség bűncselekmény következménye, megengedi az abortuszt.
Mindkét esetben ugyanis ártatlan lényeket sújthatunk halálbüntetéssel. Az életképtelenség nem állapítható meg egyértelműen. Jelentős valószínűsége van annak, hogy életképes embert pusztítunk el. Zárójelben jegyzem meg, hogy inkább pusztítsunk el egy egészséges emberkét, mintsem hogy kockáztassunk egy esetleges beteg gyermeket, akit a természet nem szelektált ki? Vajon istenként meg tudjuk-e ítélni ezt a helyzetet? Nem kellene a társadalomnak mégiscsak vállalnia ezt az ismert statisztikai arányú és mértékű kockázatot?
A másik: a bűncselekményből fogant gyermek nem tehető felelőssé apja vétkéért. Ez a legalapvetőbb erkölcsi elveinkkel ellenkezik. Ugyanakkor nem kötelezhető az áldozat anya sem, hogy a bűncselekménynyel rákényszerített gyermeket fölnevelje. De elpusztítani sem lehet ezt az ártatlan lényt. A társadalomnak kell átvállalni a felelősséget a bűnelkövetőtől, hiszen azt felelősségre vonja, és gondoskodni kell a megszületett gyermekről. Az erkölcsi törvények mindig a közösség, a társadalom, a néptörzs távlati integráns érdekeit képviselik. Ezek a hosszú távú érdekek a legfontosabbak. Ez világos és tiszta álláspont, amelyet magunkra nézve kötelezőnek tartunk. Megtehetjük-e, hogy ezt mindenkire nézve megköveteljük? Azt kell mondanom, távlatban igen, de most azonnal nem.
Ismert a sokkoló példa: az ENSZ Egészségügyi Világszervezete óriási erőfeszítésekkel, sok lelkes és tiszta ember közreműködésével leszorította a fekete Afrikában a csecsemőhalálozás arányát. Nem haltak meg a csecsemők, de azután éhen haltak 6-8-10 éves korukban. A tanulság kézenfekvő: semmilyen nemes, idealista intézkedés nem hozható meg a teljes rendszer átgondolása és gondoskodás nélkül. Nem lehet kardinális problémákat csak részleteiben megoldani. Sokszor idealizmusunkkal nagyobb bajt okozhatunk, mintha nem segítenénk. Nyilvánvaló, nem az a megoldás, hogy állítsuk vissza a gyermekhalandóságot, hanem gondoskodni kell a megszületett gyermekek felneveléséről. Azt hiszem, hogy ez a mi feladatunk is, hogy rendszerben gondolkozzunk. Első lépés az erkölcsi szellemiség helyreállítása, az, hogy a gyerekeket szeressük, várjuk és kívánjuk. Lehetetlen az, amit gyakorló szülőként tapasztaltam a munkahelyeken, hogy mikor terhes lett valaki, az volt az első kérdés: megtartod? Nem az volt a természetes, hogy gratulálnak, hogy életben maradt, hanem az, hogy megtartod-e? Ezt a szellemet kell először visszaszorítani, és ez nem törvényhozási feladat. Ez az egész társadalom feladata. Amíg ezt a szellemet nem tudjuk helyreállítani, addig bizony a kényszerítő intézkedések hatástalanok vagy visszájára fordulnak.
Biztosítani kell a társadalmi környezetet, az anyagi alapokat. És nem akarom fölhasználni most ezt a törvényjavaslatot – mert sokkal komolyabb dolog –, hogy támadjam a Kormányt. De vajon belefér-e ebbe a mentalitásba a családi pótlék megadóztatásának a gondolata? Nem akarom támadni, csak mondom. Ha védeni akarjuk a gyermekek életét, akkor eszünkbe sem juthat ilyesmi.Tehát itt kell kezdeni a magzati élet védelmét, és nem szavakban, nem tiltásokkal. A gyermeknevelés eminens közérdekűségét ki kell mondani, és mindent alá kell ennek rendelni. Ebben az államnak feladatai és kötelmei vannak, és csak a legutolsó feladat – ha mindez teljesült – a törvényi tiltás bevezetése.
Úgy gondolom, hogy a társadalom is nagyon sokat tehet, hiszen nincs hónap, hogy ne olvasnánk elpusztított megszületett csecsemőkről. Nincsenek szervezetek, nincs olyan közszellem, amelyik befogadná ezeket a gyerekeket. Valamikor a középkorban a kolostorok kapuján egy forgó ablak volt, ahova betették a gyerekeket, és utána gondoskodtak róluk. Hol van ilyen – mai értelemben vett – forgó ajtó, ahova a szerencsétlen anya letehetné a gyerekét? Mikor ezrek, ha nem tízezrek várnak gyerekekre, és szeretnének nevelni. Az iskolában kell kezdeni, sőt az óvodában a nevelést, a felvilágosítást. Az államnak gondoskodnia kell ingyenes megelőző eszközök biztosításáról. Nem lehet fölemelni a gyógyszerek árát, amelyek elősegítik a védekezést. Óriási feladatok ezek, és ezeket a feladatokat kell először megoldanunk, ha ezt a rettenetes járványt – az abortuszjárványt – le akarjuk küzdeni.
Ismert a másik példa is. Megint nemes idealisták a 20-as években Amerikában teljes alkoholtilalmat vezettek be. Mi lett ennek a nemes idealista kezdeményezésnek az eredménye? Létrejött az amerikai alvilág, a szervezett alvilág, a maffia. Ha mi most rögtön keményen tiltjuk az abortuszt, megjelenik az egészségügyi alvilág, ahogy ez megjelent az 50-es években is, és ismét szerencsétlen emberek, nők kerülnek méltatlan helyzetbe, szerencsétlen nők egészsége romlik, méghozzá kontrollálhatatlanul, kezelés nélkül és ellenőrizhetetlenül. Nem is beszélve ennek az egésznek a szociális hátulütőjéről, amit már sokan kifejtettek.
Rettenetes erkölcsi dilemma előtt állunk. Tudjuk a tisztességes megoldást, mégsem állhatunk ki mellette, mert akkor sok szerencsétlenséget okozunk. Különösen nehéz nekünk, törvényhozóknak a lelkiismeretes magatartás. Hogy nézzek a gyerekeim szemébe, hogyha igent mondok az abortuszra? De hogy nézzek mások szemébe, ha most keményen megtiltom és megtiltásra szavazok.
(10.40)
Legjobb és legegyszerűbb volna kimaradni ennek a törvénynek a megalkotásából, de ez gyáva dolog lenne, ez megfutamodás, és azt bizonyítaná, hogy alkalmatlanok vagyunk a törvényhozásra. Igenis, szembe kell néznünk a helyzettel, és tudomásul kell vennünk, hogy időnként rossz és rosszabb között kell választanunk, és a vélt kisebb rossz mellett kell döntenünk, és vállalnunk kell ezt a rettenetes döntést.
De ezt csak a következő kompromisszummal tudom a magam számára elfogadni: ki kell jelenteni, keményen deklarálni, hogy az abortusz barbár, embertelen dolog, csak átmenetileg, időben egyre szigorodó megszigorításokkal tűrhető meg, szigorú feltételek betartása mellett.
Figyelmeztetni kell a törvényben az érintetteket, hogy készüljenek fel a törvény megszigorodására! Írjon elő a törvény feladatokat az állam számára és tűzzön ki célokat a társadalom elé! Követelje meg a gyermekek fogadására alkalmas környezet kialakítását! Határozza meg a törvény azokat a peremfeltételeket, amelyek teljesedése után ki kell mondani a megfogant élet teljes körű védelmét, teljes jogképességét, és ki kell terjeszteni az emberi jogok teljességét a magzatra, és az abortuszt meg kell tiltani, az anya életét veszélyeztető helyzettől eltekintve.
Csak ilyen módon lehet ezt az ördögi kört megszakítani, az embereket felelősségteljes magatartásra késztetni és a magzatok elpusztítását visszaszorítani.
Módosító javaslatokat kívánunk benyújtani, amelyek e gondolatok jegyében fogantak, és a részletes vitában fogjuk ezeket előadni. Köszönöm, hogy meghallgattak! (Nagy taps.)
