GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, Elnök Úr. Hölgyeim és Uraim! Elnök Úrnak külön köszönöm az előbbi segítséget. Így most már talán ketten is lesznek, hogy miniszter úr is ide figyel rám, és nem egyéb ügyeket kell intéznie.
Higgyék el nekem, őszintén örülök, hogy ilyen bizalmas családi légkörben végre sor kerülhet rá, hogy megtárgyaljuk a '91. évi zárszámadást. Ennél jobban csak annak örülnék, hogyha ennek tényleg nagyobb nyilvánosságot sikerülne biztosítani; ha olyan módon tudnánk megtárgyalni ezt a zárszámadási törvényjavaslatot, ami biztosítja a nagyobb fokú közfigyelmet.
Olyan dologról van ugyanis szó, ami alapvető jelentőségű. Nem tét nélküli az a tárgyalás, az a törvényjavaslat, aminek most elébe nézünk. Volt már róla szó, utalt rá Hagelmayer István úr is, hogy olyan költségvetési évről tárgyalunk most, az 1991-es évnek az értékeléséről, amely a jelenlegi kormánykoalíció első önálló költségvetési éve, olyan költségvetési év, amelynek a tervezetét, tervezési munkálatait ez a Kormány végezte, és teljesen egészében vállalhatja érte a felelősséget. Ez az az év, ami az ő törekvéseinek, lehetőségeinek és lehetőségei korlátainak a tükörképe.
Éppen azért, mivel erről van szó, azt gondolom, hogy érdemes visszagondolni arra, hogy milyen ígérettel, milyen filozófiával vágtunk neki az úgynevezett rendszerváltásnak, mik voltak azok a közös gondolatok, amikben egyetértett a korábbi ellenzék, a mai kormánypárt és ellenzéke egyaránt. Azt hiszem, mindenki pontosan emlékszik rá, hisz azóta is nagyon sokat beszél róla a Kormány, hogy célkitűzései között legfontosabb helyen a szociális piacgazdaság megteremtése áll.
Érdemes meggondolni, hogy mit jelent ez a kifejezés, hogy szociális piacgazdaság, és milyen módon jelenik meg ennek a költségvetési zárszámadásnak a tükrében. A piacgazdaság egyik részét véve előre: a piacgazdaságot azért volt érdemes hangsúlyozni, mert az előző évtizedekben egy olyan gazdaságban éltünk, amelyben igen nagy mértékű jövedelem-központosítás volt. Az állam a gazdasági életre, a gazdasági élet szereplőire igen nagy mértékben ránehezedett. Nagyon szoros és közvetlen pénzügyi és egyéb szálon függőségben tartotta a vállalatokat és az állampolgárokat egyaránt. Az egész gazdasági szférát az állam túlhatalma jellemezte, és amikor piacgazdaságról beszéltünk, akkor az egyik alapvető gondolatunk mindig az volt, hogy ezen az állapoton változtassunk, érjük azt el, hogy az állam visszavonuljon azokra a területekre, amikre egy modern állam korlátozza saját tevékenységét, és a gazdaságból vonuljon ki.
Ennek nagyon sokféle mutatója közül talán az egyik legfontosabb az, hogy vonuljon vissza a jövedelmek centralizálásából, a korábbi és igen magas szintű államháztartási jövedelemkoncentráció csökkenjen, és igazodjon azokhoz a mértékekhez, amiket a mi gazdasági fejlettségi szintünkön álló piacgazdasági rendszerekben szokásosan elvárhatunk.
(19.30)
Mit látunk, hogyha megvizsgáljuk az 1991-es évet ebből a szempontból? Azt látjuk, hogy míg az előtte lévő években – 1988–89-től kezdődően – valamelyest, ha nem is jelentősen, de elmozdult a jövedelemcentralizáció a mérséklődés irányába, visszalépett, sőt 1990-ben – akármilyen metodika szerint számolunk is, akár a szokásos, hagyományos pénzügy-minisztériumi elszámolási rend szerint, akár a nemzetközi elszámolási rend szerint nézzük – egy igen jelentős jövedelemcentralizációs visszalépés – most pozitív értelemben mondom – történt, tehát 5-6 százalékponttal csökkent 1990-ben 1989-hez képest az államháztartási jövedelemcentralizáció. Azt gondolhattuk tehát 1991-ben, amikor ezeket az adatokat láttuk, hogy valóban megindult az a folyamat, amire számítottunk, és amit elvártunk; valóban bízhatunk benne, hogy az állam a jövedelem-központosításban visszaszorítja saját magát.
Ezzel szemben 1991-ben, hogyha megvizsgáljuk az adatokat, annak lehetünk tanúi, hogy ez a jövedelemcentralizáció, a gazdaságban megtermelt összes jövedelemből való állami részesedés újra nekilódult, és megint egy jelentős, több százalékpontos növekedés következett be.
A másik oldala a szociális piacgazdaságnak, ugye, a szociális. Hogyha piacgazdasági reményeinkben – legalábbis az államháztartási centralizáción keresztül nézve – csalatkoznunk kellett, azt kell mondani, hogy szociális reményeink sem váltak valóra. Talán nem haszontalan, hogyha emlékeztetek rá, hogy már 1990 végén, a '91-es költségvetési vitában felvetettük azt az igényünket, hogy egy rendszerváltás után, egy újfajta szerepvállalásra felkészülő és készülő kormány fogalmazza meg új módon a szociális szerepvállalását is. Nemcsak a gazdaságban betöltött szerepeit kell újrafogalmazni ennek az államnak – a modern, polgári demokratikus államnak ", hanem a szociális szférában, az állami közkiadások sok más területén is újra kell fogalmazni felelősségvállalásának körét, mértékét, újra kell fogalmazni azt, hogy milyen módon vesz részt a nagy elosztási rendszerekben – a nyugdíjrendszer finanszírozásában, az egészségügyben, oktatásban, a lakásépítkezési, lakhatási költségek finanszírozásában.
Hogyha az állami zárszámadásnak ezt az oldalát vizsgáljuk, akkor azt kell látnunk, hogy 1989 – tehát az utolsó olyan év, amikor az előző kormány felelős teljes mértékben a költségvetésért – és 1991 között – ami mint említettem, az új Kormány költségvetését tükrözi – igazából semmilyen ilyen, rendszerbeli változtatás nem történt. Nemcsak hogy az elosztási rendszerek mechanizmusait nem sikerült átalakítani, és azóta sem haladtunk ebben az irányban érdemlegesen, hanem a kiadási szerkezetet sem sikerült érdemben módosítani.
1989 és 1991 között az egészségügyi és szociális ellátásra fordított kiadások reálértéken gyakorlatilag azonos szinten maradtak. 1991-ben 1990-hez képest egy nagyon pici visszalépés is történt, de mondhatjuk úgy, hogy gyakorlatilag szinten maradt a két évben.
El kell ismerni, hogy az oktatási kiadások terén reálértékben is valamilyen növekedés következett be. Ebbéli örömünket csak az mérsékelheti kicsit, ha megnézzük az igazgatási költségek alakulását 1989 és '91 között: számításaink szerint reálértékben közel másfélszeresére növekedtek az állam igazgatási kiadásai. Ez tehát egy olyan mutató, amely nem azt jelzi számunkra, amit elvártunk, nem azt jelzi, hogy az állam a saját szerepét korlátozni igyekszik, és igyekszik az önszerveződő társadalmi körökre, állampolgári körökre, egyesületekre, önkormányzatokra építeni a szociális közösségi tevékenységek jelentős részét, hanem azt látjuk, hogy miközben kiadásaiban nemigen fordul nagyobb mértékben e problémák felé, azonközben saját apparátusát, államigazgatási apparátusát és annak fenntartási költségeit viszonylag jelentős mértékben növelni tudta.
Egy harmadik probléma, amire szeretném felhívni a figyelmet, annak a kérdése, hogy milyen bevételi nehézségekkel kell szembenéznie ennek a költségvetésnek, és mik derültek ki a költségvetési zárszámadásból.
Itt hallottunk róla érzékletes számokat – talán Kis Gyula József sorolta hosszan, hogy milyen bevételektől esett el a Kormány a '91-es évben. Ez azt a látszatot kelti, azt a hitet ébreszti sokakban, hogy azért történt a hiány túllépése, azért kényszerült abba az utcába a hiányt finanszírozó Kormány, amiről még szólni szeretnék, és amiről már sokan szóltak, mert elmaradtak a bevételei, nem volt mit tenni, kénytelen volt a hiányfinanszírozásnak arra az útjára lépni, amit megtett. Ebben van egy adag igazság: valóban maradtak el a Kormánynak jelentős pénzbevételei – ugyanakkor szeretnék emlékeztetni rá, hogy az összes bevétel 1991-ben több volt, mint a tervezett bevétel. Ez pedig alapvetően abból adódott, hogy a központi költségvetési szervek saját bevétele nagyobb mértékben növekedett, mint ahogy az egyéb bevételek csökkentek. Itt tehát volt egy olyan jelentős kör – a költségvetési szervek körére gondolok ", ahol a bevételek igen dinamikusan és nagymértékben növekedtek, több mint ellensúlyozva a központi költségvetés direkt adóbevételeit.
Ezt azért érdemes nagyon komolyan végiggondolni, mert emlékszem a vitára 1990 végén, amikor a beterjesztett költségvetési törvényjavaslatból nyilvánvaló volt, hogy a költségvetési szervek saját bevétele erősen alul van tervezve. Nem kellett hozzá különösebb bölcsesség, lehetett látni az előző évek tényadatait, lehetett tudni bizonyos folyamatokról, és semmi sem indokolta azok alapján, hogy a költségvetési szervek saját bevétele a töredékére essen vissza. Akkor sokféle kifogást hallottunk, hogy miért nem lehet számolni azokkal a bevételekkel, a gyakorlatban mégis az történt, hogy ezek a bevételek léteztek, megtermelődtek, megérkeztek a költségvetési szervekhez – csak éppen tervezetlenül, úgy, hogy a Kormány felelőssége – és lehetősége is egyúttal – erősen korlátozott volt már ezekkel a bevételekkel szemben.
Azért nagyon fontos erről a dologról beszélni, mert ez az a mechanizmus, ez az a tény, ami megerősíti a költségvetési tervezésben a tervalku szerepét, megerősíti annak szerepét, hogy a költségvetési szervek törekedjenek bevételeik erős alultervezésére. Hogyha sikerül elérni, hogy lényegesen kisebb bevételi előirányzatokat fogad el az Országgyűlés, mint amik valójában reálisan várhatók, akkor ajándék pénzt kaptak, olyan ajándék pénzt, ami igazán nem bukik ki, nem mutatható ki a költségvetési vitában, ám utána az Országgyűlés és nagyon sok esetben a Kormány kontrollja nélkül is szabadon költhető pénzbevételekről van szó.
Hogy milyen problémák rejlenek ebben a körben, azt jól mutatja, hogy az 1991-es zárszámadásban – ami itt fekszik előttünk – 23 milliárd forint pénzmaradványról számoltak be a költségvetési szervek.
(19.40)
Hogyha belegondolunk, ez a 23 milliárd forint az éves GDP-nek körülbelül 1%-a, nem mindegy – ezt most pénzügyminiszter úr valószínűleg megerősítheti ", hogy nemzetközi fórumokon is hogyan lehet eladni 1%-kal nagyobb vagy kisebb költségvetési hiányt, mit jelent ez a különböző nemzetközi és hazai szervek értékelésében is, akik figyelemmel kísérik az ország gazdasági helyzetét.
Azon túlmenően, hogy prezentációs szempontból is természetesen fontos ügy, hogy 23 milliárd forint itt van, ott van vagy hol van ebben a költségvetésben, azon kívül nem utolsósorban arról van szó, hogy minden ilyen esetben erősen csorbul az Országgyűlés ellenőrzési szerepe, nemcsak az adott évben, hanem a következő években is. Hogyha az ilyen pénzmaradványok halmozódnak, márpedig halmozódnak az egyes években, '90-ben durván 13-14 milliárd ilyen pénzmaradvány volt, '91-ben 23 milliárd forint, mint említettem, és ezek halmozódnak, ezek folyamatosan kívül rekednek az országgyűlési ellenőrzési körön, kívül rekednek a költségvetési vita hatókörén is. Olyan pénzekről van szó, amiket ebben a zárszámadásban egyszerűen beírtak a kiadások közé, mintha elköltött pénz lenne. Ez a pénz viszont megvan mint pénzmaradvány, ennek az 1992-es évnek a pénzügyi lehetőségeit fogja megváltoztatni az egyes költségvetési szerveknél és ágazatoknál. És nem mindegy, hogy vannak ilyen szabadon lebegő puha pénzek a költségvetésben, vagy nincsenek. Főleg olyankor nem mindegy, amikor tudjuk azt, hogy mennyire pengeélen táncol minden egyes költségvetési vita, és mennyire komoly és vérverítékes kompromisszumokat kell kötni az ügyben, hogy lehet-e valamilyen támogatásban egy lépést előrelépni, vagy vissza kell lépni kettőt. Nem mindegy tehát, hogy 23 milliárd forintok lebegnek-e ebben az államháztartási rendszerben, vagy sem.
Ezzel a megjegyzéssel egy kicsit át is kanyarodtam ahhoz a kérdéshez, hogy ténylegesen milyen formai hibákat vagy jogi hibákat és rendezetlenségeket lehet ebben a költségvetésben kimutatni. Itt most pénzmaradványokról beszéltem, és akkor hadd folytassam ezen a vonalon a mondandómat. Mint arra a Számvevőszék is rámutat a jelentésében, volt az 1990-es évben az Állami Fejlesztési Intézet által finanszírozott fejlesztési kiadások között majdnem egymilliárd forint felhasználatlan kiadás, amit 1990-ben elszámoltak mint pénzmaradványt, átkerült a '91-es évre. A '91-es évben pedig semmi nem történt, se bevételként, se kiadásként nem jelent meg ez az egymilliárd forint. Ez az egymilliárd forint megint valahol lebeg az államháztartásban. Jó lenne tudni, hol van ez, és jó lenne tudni, mikor 5-10 millió forintokon keményen vitatkozunk, hogy hol van ez az egymilliárd forint.
Mivel nem derül ki ez, és sok minden más sem derül ki ebből a zárszámadásból, dacára annak, hogy – mint a pénzügyminiszter úr előtt látjuk – igen terjedelmes anyagot vehettünk kézbe, fölmerül a beszámoló minőségének a kérdése. Annak a kérdése, hogy a Kormány mennyire érezte kötelességének, magára nézve kötelezőnek, hogy könnyen áttekinthető, ellenőrizhető formában nyújtsa be a zárszámadást. Tavaly körülbelül ugyanebben az időben a '90. évi zárszámadással kapcsolatban elmondtuk már komoly kifogásként, hogy sajnos az előterjesztés olyan – a zárszámadási előterjesztés ", hogy abból nem követhető nyomon az állam, a Kormány gazdálkodása, a közpénzek felhasználásának folyamata. Nem világos, hogy ha egyes esetekben átcsoportosít a Kormány saját hatáskörben, akkor az a pénz honnan, milyen feladatoktól lett elvonva, milyen feladatokat finanszírozott helyette. Feladatelmaradás is történt-e, vagy csak olcsóbban sikerült valamilyen feladatot megoldani. De sok esetben nem is azonosíthatók ezek a pénzek az átcsoportosítás után, a zárszámadásból ugyanis nem derül ki – erre utalt egyébként az Állami Számvevőszék elnöke is ", vagy egyáltalán nem kideríthetők, vagy komoly szellemi energiák mozgósítására van szükség a képviselőknek ahhoz, hogy sikerüljön az egyik helyről eltűnt pénznek nyomára lelni valamilyen másik helyen, hogy azonosíthatóak legyenek az egyes tételek, hogy mi hova került, és miért van ott.
Az már itt csak egy zárójeles megjegyzés, hogy természetesen sokat segítene ebben az azonosításban, hogyha a törvényszövegben a főrészben és a fejezeti indokolásokban ugyanahhoz a tételhez megjelenő számok azonosak lennének, tehát ugyanaz jelenne meg a fejezeti indoklásban, mint a törvény főszövegében. Sajnos ez nem minden esetben biztosított. És akkor még csak a zárójelen belül egy újabb kicsi megjegyzést engedjenek meg, hogy mennyire volt segítve a képviselő ezzel a sok kötet zárszámadással. A fejezeti indoklások kötete gyakorlatilag olyan, hogy olvashatatlan. Sajnos nem tette lehetővé, hogy valóban ellenőrizzük a fejezeti kiadások terén a Kormány gazdálkodását, a fejezeti indoklásokat pontosan nyomon lehessen követni. Talán azért nem olvashatók a számok pontosan, mert úgyis a hozzá tartozó rovatcím is olvashatatlan, tehát mindegy, hogy milyen szám jelenik meg ott, mert úgysem tudjuk, hogy mire vonatkozik.
Ezek után én is hadd érintsem röviden azt a kérdést, amit idáig majdnem minden hozzászóló kötelességének tartotta, hogy érintsen. Annak a kérdését, hogy milyen törvényi felhatalmazásokat lépett túl a Kormány, túllépett-e, és ha igen, miért. Én azt gondolom, hogy az a kifogás vagy mentség, nem tudom, minek fogalmazzam, ami itt elhangzott, legutóbb Komor Sándor MDF-es képviselőtársam mondta, hogy azért nem kérhetjük igazán számon a Kormányon, hogy nem nyújtott be a hiány növekedésére vonatkozólag és a hiány finanszírozásának módjára vonatkozólag egy törvénytervezetet a Parlamenthez, hiszen már szeptemberben derültek ki a bajok, és szeptemberben a törvénymódosítás lehetősége már korlátozott volt, ha jól emlékszem a mondatra.
Én azt gondolom, hogy ezt úgy lehet lefordítani, ez az állítás azt jelenti, hogy szeptemberben a törvények betartása már erősen korlátozott volt. Azt gondolom, hogy ilyen állítást nem lehetne jó szívvel tenni. Szeptemberben ugyanúgy be kell tartani a törvényeket, mint áprilisban vagy júniusban. Tehát a Kormánynak ez a törvényi kötelezettsége, hogy ha a hiány növekedését nem tudja saját hatáskörében ellentételezni meghatározott tételek átcsoportosításával, és a hiány nő, akkor pótköltségvetési javaslatot terjesszen be. Hogyha arra van fölhatalmazása, hogy durván 4 milliárd forint értékben bocsásson ki kincstárjegyeket, akkor nem bocsáthat ki ennek többszöröse mértékben. Akkor bizony – ha a törvény ezt mondja – úgy gondolom, hogy indokolt lett volna, és nem jelentett volna semmilyen betarthatatlan plusz- munkát, hogy ennek a törvényi kötelezettségének megfeleljen a Kormány. Én inkább azt gondolom – engedjék meg nekem ezt a feltételezést ", hogy itt egyszerűen prezstízsszempontok domináltak ebben a kérdésben. A költségvetés vitája során sok kritika érte akkor a Kormányt. Elhangzott nem egyszer, nem kétszer, hogy ez a költségvetés nem lesz tartható a '91. év folyamán, és úgyis előbb-utóbb be kell jönni majd az Országgyűlésbe. Ebből a megfontolásból született – ha emlékeznek rá – az is, hogy áprilisban számoljon be a Kormány a költségvetési folyamatok alakulásáról, amit meg is tett tavaly. És ennek ellenhatásaként érzem én azt, hogy csak azért nem hozott be a Kormány költségvetési módosító törvényjavaslatot, mert demonstrálni akarta, vagy bizonyítani akarta, hogy végig tudja vinni ezt az évet külön országgyűlési egyéb felhatalmazások nélkül is.
(19.50)
Én úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben hibás politikát követett a Kormány, és nem lett volna szabad presztízskérdést csinálni ebből, hogy vajon módosíthatjuk-e a hiány mértékét és megadjuk-e azokat a felhatalmazásokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy finanszírozni tudja a költségvetési deficitet.
Összefoglalva tehát mondanivalómat, azt kell mondanom, hogy mind tartalmi megfontolásokból, mind formai megfontolásokból nagyon komoly aggályok fogalmazhatók meg az Antall-kormány első, teljes pénzügyi évének elszámolásával kapcsolatban.
Tartalmi értelemben nagyon komoly kifogásnak tekinthetjük, hogy az államháztartás növekvő mértékben telepedett rá a gazdasági jövedelmekre, mint az azt megelőző évben, azt, hogy a kiadási szerkezetben nem történt érdemi változás, azt, hogy nem történt érdemi változás abban, hogy a gazdaság szereplőinek egy viszonylag kicsi és egyre szűkülő körére nehezedik rá az a centralizációs jövedelem-központosító nyomás, és egyre nagyobb rétegek válnak e miatt a költségvetési prés miatt a közkiadások teherviselőjéből a közkiadások eltartottjává.
Formai indokból a törvényességi problémák, az ellenőrizhetőség problémája, az évközi módosítások tövényességének problémája jelentkezik, amelyek mind arrafelé mutatnak, vagy azt a meggyőződésünket támasztják alá, hogy a zárszámadási beszámolónak ezt a formáját nem fogadhatjuk el.
Egy javaslatra szeretném még legutoljára felhívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét, és talán az Országgyűlés elnökének is figyelmébe ajánlhatom, hogy lassan másfél éve van bent a Szabad Demokraták Szövetségének egy törvényjavaslata – Kuncze Gábor és Szent-Iványi István képviselőtársaim nyújtották be ", amely arra vonatkozott, hogy az Országgyűlés minden általa tárgyalt törvényjavaslathoz kérjen a beterjesztőtől egy, annak a törvényjavaslatnak a költségvetési kihatásait bemutató mellékletet.
Azt gondolom, hogy ez a jelenlegi zárszámadási törvény nagyon határozottan felhívja a figyelmünket ennek a javaslatnak a változatlan időszerűségére. Talán, ha ezt sikerülne elérni a jövőben, hogy minden törvényjavaslathoz mellékelve lennének annak költségvetési összefüggései, költségvetési kihatásai, akkor az évközi gazdálkodás figyelemmel kísérése egyszerűbbé válna, követhetőbbé válna, hozzájárulna ahhoz, hogy az Országgyűlés magasabb szinten tudja gyakorolni az ellenőrző tevékenységét. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
