BALOGH GÁBOR, a függetlenek képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BALOGH GÁBOR, a függetlenek képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BALOGH GÁBOR, a függetlenek képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Az előttem szólók a lényeget elmondták, nekem alig maradt valami, mégis sikerült összehoznom majdnem öt oldalt. Mégpedig kiindulásként, gondolom, mindannyiunkban felvetődött már, miért tárgyalja az Országgyűlés a társadalombiztosítás költségvetésének végrehajtását az állami költségvetéstől elkülönítve?
Az okot ismerjük, hiszen a társadalombiztosítás nettó módon kapcsolódik az állami költségvetéshez. De a kérdés nem alaptalanul vetődik fel, hiszen lehetne módot találni arra, hogy ne önmagában elemezzük a társadalombiztosítás múltbeli helyzetét, hanem abban a makroszintű környezetben, amelyben működnie kell, és amely komoly hatást gyakorol a társadalombiztosítás működőképességére, akár finanszírozási, akár gazdálkodási szempontból.
Ez ma még nem bevett szokás, csak ritkán térünk ki, akkor is talán a mundér becsületének védelme érdekében, a makrogazdasági és a társadalmi helyzetre. Most én sem merülnék bele ezekbe a bonyolult kérdésekbe, mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy az elmúlt év több szempontból is páratlan volt.
(12.40)
Először is maguk a számok páratlanok: 1-es, 9-es 9-es, 1-es. Továbbá páratlan volt amiatt is, hogy átmeneti törvényt kellett hozni, hogy ez volt ennek a Parlamentnek az első, saját társadalombiztosítási költségvetése, hogy a bankbotrányok egymást érték. Először a lakásalapkötvény-manipulációk, amelyek révén az érintett bankoknak sikerült a duplájára tupírozni tényleges értékpapír-forgalom nélkül a lakásalapot, amiből a tb. alig fog részesedni, vagy aligha részesedik, majd az Ingatlanbank botránya majdnem százmillió forintjába került a társadalombiztosításnak. Az idén az Ybl Bank-botrány majdnem 500 millió forintjába, s talán a következő meg sem áll egymilliárd forint alatt.
Továbbá páratlan, hogy elmaradt a társadalombiztosítás vagyonnal való feltöltése, amit már az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon is szorgalmaztunk, és hitet tettünk amellett, hogy a társadalombiztosítást mindenképpen, mindenáron vagyonhoz kívánjuk juttatni, mégpedig az első lépésben.
Számomra páratlan volt, mert a politikai indulatok elvakították a társadalombiztosításról vitázókat, mert a gazdasági-társadalmi helyzetértékelés csapnivalóan rossz volt, mert – és sorolhatnám a merteket. De nem folytatom, csupán arra törekszem, hogy úgy beszéljek az 1991. évi társadalombiztosítási költségvetésről, vagyis a múltról, hogy abból a jövő számára is meríteni lehessen.
A Társadalombiztosítási Alap 1991. évi költségvetésének végrehajtása egyértelműen bizonyítja, hogy a társadalombiztosítás struktuális, szemléletbeli és pénzügyi, helyesebben finanszírozási problémákkal küzd. Ennek okai számos tényezőre vezethetők vissza. Én a legfontosabbnak a politikai szűklátókörűséget és a körülményekhez igazodó koncepció hiányát – talán úgy is mondhatnám: koncepciótlanságot, a reformfolyamat tudatos vagy tudatlanság miatti elodázásának szándékát tartom. Ez vonatkozik az 1990. év végére, a '91. évre.
Különösen megmutatkozott ez akkor, amikor egyes képviselőtársaim főként a múltat szapulták, esetleg a Kormányt, a személyeskedéstől sem riadva vissza, a társadalombiztosítás áldatlan helyzete miatt, ahelyett hogy tettek volna valamit a reform érdekében. De ehelyett kicsinyes személyeskedésekbe fulladtak, vagy jobb esetben kijelentették, hogy ez így nem jó, s a tényleges helyzetről halvány fogalmuk sem volt, a kivezető útról pedig halvány sejtelmük sem. Ezáltal ugyanabba a hibába estek, amit szapultak, vagyis politikai szólamok szintjén elítélték, de érdemben nem cselekedtek. Ez részben a már említett politikai szűklátókörűség hibájául róható fel. Ezért volt szükség az évközi módosításra, a Társadalombiztosítási Alap nullszaldóját 1,6 milliárd forint hiányra változtatni.
Talán a szakmai rövidlátás következménye az is, hogy az államháztartási törvénnyel ellentétes döntés született, amint az ÁSZ-jelentés írja, a költségvetési tervezési gyakorlatban szokatlan megoldást követett, mert a törvény nem rendelkezett a hiány rendezésének módjáról.
A másik ok a helytelen, rossz gazdasági helyzetértékelésben nyilvánul meg. Ennek hátrányait a társadalombiztosítás költségvetése mind bevételi, mind a kiadási oldalán megérezte. A bevételi oldalon az eredeti törvény 453 milliárd 650 millió forinttal számolt, szemben a teljesített 436 milliárd 400 millió forinttal. Az eltérés 4%.
A kiadási oldalon az előirányzott 453 milliárd 650 millió forint év közben 455 milliárd 250 millió forintra módosult, a tényleges teljesítés 458 milliárd 395 millió forint. Elhangzott a képviselőtársaim részéről, hogy az egészségágazatba tartozó kiadások növekedése miatt történt.
Példaként említem meg, hogy a táppénzes esetek száma 1988-ban 5 millió 1 százezer fölött volt, '89-ben 5 millió 115 ezer, '90-ben 4 millió 561 ezer, 1991-ben 3 millió 796 ezer, tehát több mint 1 millió 400 ezerrel kevesebb táppénzeset történt 1991-ben, mint 1988-ban, holott nagyon jól tudjuk, hogy a nomináljövedelmek '89–'90-ben jobban emelkedtek, tehát a táppénzalap is egész másként alakult.
Természetesen más okai is vannak, többek között az árviszonyoknak a változásában keresendők, de a társadalombiztosítás ezen a téren nem tette meg a szükséges intézkedéseket, illetve a Parlament sem tette meg, amint a későbbiek folyamán majd utalok rá. Az eltérés tehát alig valamivel kevesebb mint 1%, mégis ha a bevételt és a kiadást összehasonlítom, akkor a társadalombiztosítás 21 milliárd 995 millió forint hiánnyal zárt. Ha csak ilyen szempontból nézem a társadalombiztosítás tényleges helyzetét, akkor nem kapok reális képet, mert miként az elmúlt évek során, az előterjesztő most is ódzkodik a realitásnak az Országgyűlés elé tárásától. Talán arra hivatkozással, hogy erre nincs törvényi kötelezettsége.
Mire gondolok? Elsősorban a társadalombiztosítás háztartására, vagyonmérlegére, a vagyonmérleg egyes kiemelkedő tételeire. Bár a végrehajtási törvényhez csatolt indokolás fellebbenti a fátylat az egyes homályos pontokról, például a kintlevőségekről, de ez kevés a valós társadalombiztosítási helyzet feltárásához.
A kintlevőséggel kapcsolatban szintén elhangzottak adatok. Csak példaként említem meg, a Német Szövetségi Köztársaságban 1990-ben 33 millió biztosított volt, egy évnél nagyobb tartozása 8 millió főnek volt. Tehát a tendencia azonos Magyarországon is, mint az NSZK-ban, illetve Németországban. És ezt mindenképpen meg kell gátolni, hogy legalább az egyharmad arányt elérje, mert ez nagyon komoly problémákat fog okozni.
A kintlevőségekről tehát fellebbenti ugyan a fátylat, de ez kevés a tb. valós helyzetének feltárásához. Hogyan lehet reális képet alkotni a társadalombiztosítás valós helyzetéről, ha nem ismerjük az "államháztartását" sem? Csak példaként említem meg az állami költségvetés és az államháztartás kapcsolatát, s mindenki előtt világos, mire szeretnék utalni. Miközben a költségvetés hiánya még kezelhető, addig az államháztartásban regisztrált hiány – tartozás, adósságállomány, kétes követelések stb. – eléri, sőt talán már meg is haladja az államvagyon egyötödét.
Sajnos, ugyanez történhet a társadalombiztosítással is. A társadalombiztosítási költségvetés hiánya alig 5%, ugyanakkor a társadalombiztosítás háztartásának a hiánya már meghaladja a 76 milliárd forintot. Talán nem kell hozzá rosszmájúság sem, hogy valósággá váljon: mire a társadalombiztosítás vagyonhoz jut, sikerül a társadalombiztosítás háztartásának hiányát és a juttatandó vagyon értékét egálba hozni.
A rossz gazdasági helyzetértékelés további oka, hogy a társadalombiztosítás 1991. évi költségvetésének készítése előtt nem végeztek megfelelő mélységű vizsgálatokat, elemzéseket és modellezést, és nem hangolták össze a makrogazdasági folyamatokat. Ez egyértelműen a rendszerszemlélet hiányára utal. Nem mérték föl részletesen a gazdasági hatásokat, hiszen nem feledhetjük, hogy a társadalombiztosítás függőségben van, elmozdulás nem történt, s a hivatalos irányvonal továbbra is passzív gazdasági funkciókra kárhoztatja mind az egészségbiztosítást, mind pedig a nyugdíjbiztosítást. Sőt még a karcsúsítását is úgy határozták el, hogy az a lehető legrosszabb hatást fejti ki a társadalombiztosítás szociálisbiztonság-garantáló képességét illetően. De ebben nem kívánok elmélyedni, bár ez is 1991-ben történt országgyűlési határozat formájában.
(12.50)
Tehát visszatérve: nem mérték fel kellően a gazdasági hatásokat, a vállalatok, vállalkozások fizetőképtelenségének, megszűnésének s következésképpen a munkanélküliségnek, valamint a társadalombiztosítás bankrészvényesi tulajdonosi és a jövedelemkiáramlás irányvonalának a következményeit, hatását a társadalombiztosítás helyzetére. A munkaképtelenség és a fizetőképtelen cégek száma meghaladta a tervezettet. A jövedelemkiáramlás irányvonala pedig alkalmazkodott a társadalombiztosítás járulékfizetési rendszeréhez, mégpedig a társadalombiztosításra hátrányosan, hiszen a bruttó munkajövedelem mind nagyobb hányadát teszi ki az olyan jövedelem, amely után nem kell járulékot fizetni. Itt gondolok a természetbeni juttatásokra. Ezért is javasoltam annak idején, hogy a biztosítotti kör kritériuma ne a biztosítási elv legyen, bár ezt fogadta el a Parlament, hanem a biztosítási elv a fedezeti rendszer technikáját jelentse. Természetesen nem fogadta el ezt a javaslatomat a Parlament. Maradt a munkaviszony-centrikusság, pontosabban a rétegcentrikusság, amely a sok rossz közül a jelenlegi helyzetben a második legnagyobb rossz. Egyszerűbb szavakkal ez azt jelenti, hogy az állampolgári jogú társadalombiztosítás mellett szálltam síkra, és a járulékfizetés tekintetében – akár negatív járulék beiktatásával – maximált járulékalap, illetve a társadalombiztosítás tehetetlenségi nyomatékából való kimozdítása mellett. E téren csupán pótcselekvés történt. Sőt, az illetékesek olyan intézkedéseket hoztak, amelyek hosszú távon a társadalombiztosítás válságát mélyíthetik.
A tulajdonhoz, vagyonhoz juttatás elmaradt. A társadalombiztosítás gazdasági pozíciója nem változott, továbbra is passzív szemlélőként kullog az események után. Így már nem csodálkozhatunk azon, ha a társadalombiztosítás nem tud megfelelni alapvető céljának és feladatának, és óriási a társadalombiztosítási alkalmazottak fluktuációja, s ezáltal csökken vagy stagnál a szolgáltatási színvonala.
A hazai társadalombiztosítás, mindent összefoglalva, nem a társadalom tagjainak szociális biztonságát alapozza meg, illetve nem garantálja a társadalmi, gazdasági és politikai változások negatív hatásaival szemben alulmaradóknak a kockázati esemény bekövetkezésekor a tisztességes megélhetést, a tisztességes életkörülményeket. Tudom, súlyos szavak ezek, de nem feledhetjük, hogy ebben mi is ludasak vagyunk, tehát minket, képviselőket is nagy felelősség terhel.
Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps.)
