KÁLLAY KRISTÓF (független)
KÁLLAY KRISTÓF (független)
KÁLLAY KRISTÓF (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A vagyonpolitikai irányelvek sorsa az utóbbi években meglehetősen hányatott volt. Mint ismeretes, az egyetlen ilyen típusú dokumentumot – egyik legutolsó intézkedéseként – az előző Országgyűlés fogadta el. Ennek hatálya 1990 szeptemberében lejárt, az új Parlament azonban mindeddig legfeljebb meghosszabbította az irányelvek érvényességi idejét – újakat azonban az elmúlt két és fél évben nem fogadott el, annak ellenére, hogy minden korábban és most hatályos törvény szerint a vagyonpolitikai irányelveket minden évben, a következő évi állami költségvetésről szóló törvényjavaslathoz kapcsolódóan be kell terjeszteni az Országgyűlés elé.
Noha két alkalommal – ha nem is a költségvetéshez kapcsoltan – a Kormány ezt megtette, a már benyújtott tervezetet később visszavonta. Az 1992. június 1-jére dátumozott, de csak az őszi ülésszakon tárgyalható új határozati javaslat megint fáziskésésben van: 1992-re, azaz legjobb esetben is csak néhány hónapra szól, pedig most már a jövő évi költségvetéssel együtt az 1993-as irányelvekről kellene dönteni. Feltételezhető, hogy e határozat sorsa ismét a meghosszabbított érvényesség lesz – annak ellenére állítom ezt, hogy pénzügymininiszter úr tegnapi szavai szerint szeptember 30-áig be fogják nyújtani a jövő évi irányelveket ", és így a törvényes rend ismét csorbát szenvedne. Ezért megfontolandó az a javaslat, hogy a Kormány 1992–93-ra, tehát két évre – illetve másfél évre – szóló irányelveket terjesszen be, a jelenlegi változatot legalább a jövő évre tervezett bevételek nagyságával és felhasználási irányaival kiegészítve.
Az irányelvek funkciója az, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően, a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiájával összhangban megszabja az Állami Vagyonügynökség és az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság működésének kereteit, az állami vagyon értékesítésének feltételeit és a vagyon hasznosításának szempontjait. Az elvek számon kérhető rögzítése és az évenkénti beszámolás egyben megteremti az egyébként teljes mértékben kormányzati fennhatóság alatt álló tevékenység bizonyos mértékű nyilvánosságát, az Országgyűlés ellenőrzési lehetőségét.
Az irányelvek korábbi hiánya, majd visszavonása, a kormánystratégia, valamint az új privatizációs törvények elfogadása indokolttá teszik, hogy a tartalmi értékelés részletes kifejtése előtt egy fontos kérdést megvizsgáljunk: mennyiben változtak az irányelvek a visszavont 1991 őszi változathoz viszonyítva?
Az irányelvek előző variációjának visszavonását részben az indokolhatta, hogy tavaly ősz óta a jogi helyzet megváltozott: a Parlament által nemrégiben elfogadott, úgynevezett privatizációs törvények sok tekintetben rendezték az állami vagyon hasznosításának kereteit.
Azokkal a bírálókkal értek egyet, akik szerint ezek a törvények inkább a tulajdonosi jogok állami központosításának módszereit szabályozzák, inkább a visszaállamosításról, mint a privatizációról szólnak. Ettől az értékeléstől függetlenül tény azonban, hogy a törvények számos részletkérdést szabályoztak, így tehermentesítették az irányelveket. Az előző változat ugyanis – szilárd jogi keretek hiányában – általános intézményi megoldásokat és eljárási szabályokat is tartalmazott. Most erről nincs szó. Ami azonban a szövegből egyértelműen kiolvasható, az számos ponton módosítást jelent a tavalyi tervezethez viszonyítva.
Először is: a célok között az irányelvek legújabb változata is sok, részben egymásnak ellentmondó prioritást sorol föl. Az előző variánshoz képest új elem azonban az állami tulajdonosi jogok hatékony gyakorlása, a termelés és a vállalati szervezetrendszer megújítása.
Másodszor: az eljárásmódokról az irányelvek csak viszonylag röviden rendelkezik, ezen belül az állami tulajdonosi jogok gyakorlására összpontosít. Itt is hiányzik azonban a közeljövő két fontos feladatának, a vállalatok társasággá alakításának és a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon hasznosításának még csak az említése is.
Privatizációs módszerekről alig esik szó. Teljesen kimaradt például az egyszerűsített vagy önprivatizáció, a befektetői kezdeményezésű privatizáció, az aktív, Vagyonügynökség által kezdeményezett programok folytatása, kiterjesztése. Míg az előző változat kimondta: a privatizációs folyamat alapvetően továbbra is a piaci résztvevők – vállalatok, befektetők – kezdeményezésére épül, most semmilyen hasonló megfogalmazással nem találkozunk. Az új tervezetben a lehetséges tulajdonosok közül két csoport: a munkavállalók és az intézményi tulajdonosok kedvezményes, illetve ingyenes vagyonhoz juttatása van külön pontban megemlítve.
Harmadszor: a bevételek felhasználási tervében az államadósság törlesztése csak marginális súllyal szerepel. Továbbra is magas viszont a folyó költségvetés finanszírozása, és új tételként – a garanciavállalások mellett – jelentős a vagyonkezelő társaságok, állami fejlesztési alapok létrehozására fordítandó összeg.
Ez a vázlatos kép arra utal, hogy az új irányelvek a korábbinál sokkal inkább az állam közvetlen tulajdonosi szerepvállalásának kiterjedésével és tartós fennmaradásával számolnak; az állami vagyon részesedésének csökkentésénél pedig az elosztásos módszerekre összpontosítják a figyelmet. Az eddig követett fő irányt, az értékesítésre alapozott privatizációt nem zárja ugyan ki, de ez az explicit módon kifejtett szövegben nyilvánvalóan háttérbe szorul.
A vagyonpolitikai irányelvek egyik alapvető funkciója az, hogy meghatározza a privatizáció rövid távra érvényes célrendszerét, a lehetséges választási szempontok prioritásait megszabja, s így kötelezően követendő irányt mutasson az állami vagyonügynökségi döntések számára. Ezzel kapcsolatban az új irányelvekről ugyanaz állítható, mint a tavaly őszi változatról: a tervezet ezt a feladatot csak részben teljesíti.
Az általános cél a magántulajdonra épülő gazdasági viszonyok megerősítése, az állami tulajdon lebontásának gyorsítása – mondják ki az irányelvek. A részletesebb meghatározás szerint ez a külföldi tőke beáramlását, a hazai magánbefektetők tulajdonszerzésének támogatását, a foglalkoztatáspolitikai, szociális szempontok hatékonyabb érvényesítését, a belföldi piacon működő monopóliumok lebontását, a privatizációs bevételek növelését, valamint az állami tulajdonosi jogok hatékony gyakorlását, az állami tulajdon védelmét, a termelési és vállalati szervezetrendszer megújítását, fejlesztési források bevonását jelenti.
Az egyes részcélok meghatározása a korábbinál is kevésbé világos. Például a foglalkoztatási, szociálpolitikai szempontok hatékonyabb érvényesítése utalhat arra, hogy a gazdaságilag hatékony foglalkoztatás csak privatizáció útján valósulhat meg, de utalhat a munkahelyek gazdasági hatékonyságtól független védelmére is, a magánkézbe adás elhalasztásával, vagy úgy, hogy az elbocsátásokat a vevővel kötött szerződésben limitálják. Egyébként is nehezen érthető, hogy miért kapcsolódik össze az állami vagyon eladása szociálpolitikai szempontokkal. Azt gondolom, hogy a két területet határozottan külön kellene választani: a vállalkozóknak nem feladatuk a szociálpolitika érvényesítése, az államnak viszont e téren is átfogó programot kellene végre kidolgoznia.
Ugyancsak sokféleképpen értelmezhető a termelés és a vállalati szervezetrendszer megújítása, az eredményesebb vállalati gazdálkodás előmozdítása. Ezt a privatizáció révén vagy az előtt, állami forrásból, állami döntésekkel akarja a Kormány elérni. Mit jelent az állami tulajdon védelme? A kiárusítás, a vagyonfelélés megakadályozását az elmúlt években alkalmazott módszerekkel, a Vagyonügynökség ellenőrzésével, vagy pedig az állami kézben lévő vagyon értékcsökkenésének megakadályozását is – például az adósságok elengedésével, pótlólagos beruházásokkal, a támogatási rendszer visszaépítésével? Vagy éppen az elhamarkodott privatizációtól kell védeni az állami vagyont?
Mint látható, a célok jónéhány elemét egymástól eltérően lehet értelmezni. Az idézett felsorolás a piaci típusú és az állam szerepét megerősítő irányzatoknak egyaránt hivatkozási alapul szolgálhat. További nehézség, hogy az egymás után felsorolt célok – mint az irányelvek korábbi változatában – most is ellentétbe kerülhetnek egymással. Például sokszor választani kell hazai és külföldi ajánlat között, a termelési szerkezet átalakítása ellentétes lehet a foglalkoztatási szint fenntartásával, a vevő ragaszkodhat monopóliumok, nagy piaci részesedések megszerzéséhez, illetve a monopóliumok felbontása csökkentheti az egyszerű privatizációs bevételeket.
(17.40)
A tervezet éppen abban nem ad eligazítást, hogy a célok ilyenfajta konfliktusai esetén hogyan célszerű dönteni. Lehet persze erre azt mondani, hogy az általános érvénnyel lehetetlen eldönteni. Mindig a konkrét körülményeket kell mérlegelni. Ez igaz, de akkor az irányelvek nem tettek többet, mint súlyozás nélkül felsorolták az egymással ellentétes prioritásokat.
Az eljárási szabályok terjedelme igen szűkre szabott, s ezen belül is az állami tulajdonosi jogok gyakorlására s az elosztási módszerekre összpontosított. A privatizáció szabályairól a munkavállalói tulajdonszerzés és az ingyenes vagyonátadás elvein túl csak annyit tudhatunk meg, hogy fő szabály a versenyeztetés, s azonos vételi ajánlat esetén előnyben kell részesíteni a hazai befektetőket vagy belső munkavállalói csoportokat.
Megjegyzendő, hogy a privatizáció során az elmúlt években sokat emlegetett nyilvánosság, ami az egyik legfontosabb érv volt a költséges és időigényes tenderezési módszerek előterjesztése mellett, az új irányelvekben már leszűkített értelmezést kapott. A nyilvánosság nem az állampolgárokra, az érdeklődő szakmai közvéleményre, vagy akárcsak az országgyűlési képviselőkre vonatkozik, hanem kizárólag az érintettekre, akik számára az alkalmazott versenyzés szabályainak megismerhetőnek és áttekinthetőnek kell lennie. Attól tartok, hogy ez a megfogalmazás hivatkozási alap lehet a szervezeti és tulajdonosi változások körüli homály fenntartásához, esetleg növeléséhez.
Méltányolva az üzleti titkokhoz és az eladói alkupozíció védelméhez fűződő érdekeket, azt gondolom, hogy az állami vagyon mindannyiunk tulajdona, sorsáról a jelenleginél lényegesen több információt kellene kapni a széles közvéleménynek, legalább az üzletek megkötése után, összesített formában. Miért csak hosszú nyomozás után lehet megtudni például, hogy a társasággá alakult vállalatokban mekkora a Vagyonügynökség és az állami cégek részesedése, amikor pedig ez az adat alapvető fontosságú a privatizáció előrehaladásának, a kormányzati állítások megalapozottságának megítéléséhez?
Az irányelvek terjedelmének felét a felhasználási irányok értelmezését adó mellékletekkel együtt a privatizációs bevételek és felhasználásuk tárgyköre tölti ki. A részletezettségnek önmagában örülhetünk, s ezen a ponton az új változat lényegesen konkrétabb és átláthatóbb is, mint elődje. Túl azonban azon a korábban említett problémán, hogy 1992 őszén az 1993-as bevételi és kiadási tervekről kellene beszélni, az elgondolás néhány pontja tartalmilag is vitatható.
Először is: Az 57 és fél milliárdos bevételi terv alacsonynak tűnik annak fényében, hogy az év első felében ebből már több mint 40 milliárd befolyt. Ez annál is inkább furcsa, mert tavaly a bevételek túlnyomó része az év utolsó harmadában realizálódott. Ezek szerint a kormányzat a privatizáció lassulásával számol, s ha igen, miért? Vagy egyszerűen a jól ismert tervalku mechanizmusáról, a Vagyonügynökség saját szempontjából érthető védekezési módszeréről van szó?
A lazán megszabott terv túlteljesítése azonban most is nehézségeket okozhat. Ki és mikor dönt majd a pótlólagos összegek felhasználásáról? A költségvetés helyzetét ismerve félő, hogy ezt szinte automatikusan a folyó deficit finanszírozására fordítanák.
A költségvetési lyukak tömködése egyébként a már korábban jóváhagyott felosztás szerint is az egyik legfontosabb kiadási rovat. A bevételek több mint egyharmada, 20 milliárd forint befizetés folyik a költségvetésbe. Ehhez viszonyítva elenyésző az államadósság törlesztésére fordított 4 milliárd. Ezt a szempontot egyébként a tervezet csak a stratégiai célok között említi, ott is utolsóként. A célrendszerről szóló fejezetben csak általánosságban a bevételek növeléséről van szó. Itt az irányelvek kifejezetten ellentmond a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiájának, amely kimondja: az állami vagyon értékesítéséből befolyó bevétel nagyobb része a belső államadósság csökkentésére szolgál.
Összefoglalva: A vagyonpolitikai irányelvek új tervezetet kevés konkrét iránymutatást ad a Vagyonügynökség s az Állami Tulajdonosi Részvénytársaság döntéseihez. Elődjéhez és sok más privatizációs rendelkezéshez hasonlóan nevezhetjük gumijogszabálynak, amelybe a döntési rendszer, valamint a folyamatok centralizációs és decentralizációs irányzata egyaránt beilleszthető. Amit azonban az irányelvek explicit módon megfogalmaz, az összhangban a nemrég elfogadott privatizációs törvényekkel, de ellentétben a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiájának szellemével, kifejezetten a közvetlen, központi, állami szerepvállalás erősítésének szándékára utal.
Semmi biztosítékot nem látok arra, hogy ez az irányzat gyorsítaná a privatizációt, vagy legalább az állami vagyon gazdaságilag hatékonyabb működéséhez vezetne. Reményre csak az elmúlt évek tapasztalata ad okot. Ahogy korábban a privatizáció központosítása, úgy most a tulajdonosi jogok centralizációja sem lesz képes a valóságban érvényesülni.
A másik, reményre jogosító tapasztalat szerint az előző időszak ciklikus ingadozása folytatódhat. Most a decentralizáció következne soron, amelyet a centralizáció várható nehézségei, gyenge eredményei, valamint az apparátusok közötti, s az egyes társadalmi csoportok közötti, továbbra is feloldhatatlan ellentétek kényszerítenek ki. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
