KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A vagyonpolitikai irányelvek eddigi tárgyalása során valamennyi hozzászóló beleütközött abba a kérdésbe, hogy mi értelme van az 1992. évre szóló Vagyonpolitikai Irányelveket, amely az évre szóló stratégiát tartalmazná, 1992 szeptemberében tárgyalni?
Ha röviden akarnék erre válaszolni, akkor azt hiszem, hogy sokak egyetértésével azt mondhatnám, hogy semmi. Aki viszont ismeri a vagyonpolitikai irányelvek történetét, az arra is emlékezik, hogy erre az évre vonatkozó irányelvet először 1991 szeptemberében terjesztettek a Parlament elé. Meg kell mondjam, hogy voltunk néhányan képviselők, akik akkor ezt komolyan vettük, érdemben megpróbáltunk hozzászólni az akkor előterjesztett irányelvekhez, sőt botor módon még módosító javaslatokat is tettünk. Ennek az irányelvnek a tárgyalása megszűnt, és helyette ez év tavaszán került benyújtásra – már úgyis minden határidőt túllépve – ez az új változat.
Az, hogy erről 1992 szeptemberében érdemi vitát folytassunk, azt hiszem, hogy egy gazdaságtörténeti anakronisztikus jelenség lesz a magyar Parlament életében. Nyilvánvaló, hogy ennek egyetlenegy feladata lehet – ennek a mostani törvényjavaslatnak, illetve határozati javaslatnak ", hogy esetleg utólag legitimálja mindazt a tevékenységet, amelyet Szabó Tamás miniszter úr és a hozzá tartozó szervezetek ebben az évben végeztek. Én viszont azt hiszem, hogy ezt nem a vagyonpolitikai irányelvek keretében kell megtenni, erre van egy másik forma, amikor majd beszámolnak az 1992-es tevékenységükről a privatizációval foglalkozó szervezetek.
Ezek után meg kell magyaráznom, hogy egyáltalán miért álltam föl és miért szólok hozzá ehhez a javaslathoz. Erre három okom van. Egyrészt szeretnék rámutatni, nem véletlen, hogy 1991 szeptemberében nem fejeztük be az akkori javaslat és a mostani javaslat tárgyalását, mert az akkori beterjesztett javaslat és a mostani között egy igen jelentős irányváltás észlelhető. Másrészt úgy gondolom, és úgy gondolja Pál László képviselőtársam is, aki szintén hozzá fog szólni, hogy azok a módosítások, amelyekre itt mi most javaslatot teszünk, nem ebbe a törvényjavaslatba kell, hogy beépüljenek, de jó lenne, hogyha a '93. évre vonatkozó vagyonpolitikai irányelveknél azok összeállítói, ha egyetértenek vele, már eleve figyelembe vegyék. Harmadrészt pedig azért, mert egy fejezete mindenképpen van ennek a javaslatnak, amit ennek a Parlamentnek el kell fogadni, az pedig a privatizációs bevételek felhasználására vonatkozó rész.
Az irányváltás bemutatását onnan kezdeném, hogy amikor tavaly szeptemberben beterjesztésre került az akkori javaslat, Mádl Ferenc miniszter úr azt mondta, hogy a privatizációs folyamat alapvetően a piaci résztvevők kezdeményezésére épül.
(17.50)
Akkor ezzel kapcsolatban óriási egyetértés alakult ki a Parlamentben, a kormánypártok és ellenzéki pártok egyértelműen azt mondták, hogy ez így igaz, ennek így kell történnie. Valahol ez a nagy egyetértés gyanússá válhatott, mert két következménye volt.
Egyrészt Mádl Ferenc miniszter úrtól sürgősen elvették a privatizációt, másrészt pedig az azóta elfogadott három törvényben ezzel az alapelvvel szemben egy erősen centralizált, tulajdonképpen a piaci hatások kizárását lehetővé tevő és gyakorlatilag ellenőrizhetetlen privatizációs rendszer jött létre.
Persze ennek az irányváltásnak az okait lehet kutatni és lehet találgatni. Elképzelhető például, hogy azért volt szükség erre az irányváltásra, mert esetleg a Kormány vagy a Kormány egyes képviselői rájöttek arra, hogy ez az óriási állami vagyon nemcsak a nemzet vagyonát képezi, nemcsak rengeteg problémát okoz ennek a kezelése és értékesítése, hanem ez arra is kiválóan alkalmas, hogy az éppen kormányon lévő politikai pártok működéséhez megfelelő gazdasági alapokat biztosítson. Ugyanis azt hiszem, hogy nem nehéz elképzelni, hogy amennyiben sok vállalat van állami irányítás alatt, egy, az államtól függő vezérigazgató sokkal könnyebben ad tízmillió forintokat veszteséges újságok finanszírozására vagy egyes kijelölt alapítványokba, mint esetleg az az igazgató, aki a magántulajdonos révén állandóan takarékosságra van szorítva.
Azt hiszem, talán az is elképzelhető, hogy a Kormány arra is rájött, hogy ez a piaci alapokon történő privatizáció egy nagyon bonyolult és igen jó szakértelmet igénylő feladat, hiszen itt koncepciókat kell felülvizsgálni, itt hitelképességet kell vizsgálni, itt referenciákat kell megítélni, és elismerem, hogy ebben, még a legjobban végzett tevékenységben is van bizonyos kockázat.
Ennél sokkal egyszerűbb dolog, hogyha létrehozunk egy olyan merev rendszert, amiben csak néhány helyen kell néhány embernek pontosan tudnia, hogy az állami vagyont kinek, mikor és mennyiért kell adni.
Én azt hiszem, hogy majd a gazdaságtörténészeknek egy nagyon jó tanulmány lesz a későbbiekben, amikor az Állami Vagyonügynökség igazgató- tanácsának azokat a döntéseit fogják majd egyszer elemezni, és azoknak a következményeit, amikor a szakmai előterjesztésekkel szemben és azoktól eltérően, esetleg homlokegyenest eltérően döntöttek az igazgatótanácsnál egyes privatizációkról.
És persze tudom, hogy ahhoz, hogy ez az irányváltás – hogy is mondjam – bekövetkezhető és elfogadott legyen, ehhez legalább egy, tavaly még erőteljesen hangoztatott alapelvről el kell feledkeznie. A tavalyi irányelvekben a kulcsszavak a következők voltak: áttekinthetőség, versenyvezetés és egyszerű szabályok.
Az idei irányelvekben már egy finom fordulattal nem ez szerepel. Az idei irányelvekben az szerepel, hogy a szabályoknak az érintettek köre előtt ismertnek kell lenniük.
Mi úgy gondoljuk, hogy ez a módosítás, amit ez a szigorú fogalmazás takar, ez számunkra semmiképpen nem elfogadható. Ugyanis itt egy óriási állami vagyon egyszeri és megismételhetetlen lebontásáról van szó, ezért nemcsak a kijelölt érintettek körének, hanem bármelyik állampolgárnak – és nemcsak a magyar állampolgároknak – joga van ebben a versenyben részt venni.
Az átláthatóság és a nyilvánosság pedig számunkra csak azt jelentheti, hogy minden magyar állampolgárnak joga van megtudni, hogy a magyar nemzet vagyonát kinek, mennyiért és milyen feltételekkel adták el. E nélkül ugyanis az történhet, hogy – esetleg még kormányszervek közreműködésével is – az érintettek körének megfelelő kijelölésével, az elérhetőnél kedvezőtlenebb feltételekkel fog bizonyos előre meghatározott körök kezébe kerülni a nemzeti vagyonnak egy jelentős része.
Én úgy gondolom, hogy amennyiben ez bekövetkezik, ezt nem igazán neveznénk már privatizációnak, ezt lehet nevezni vagyonosztogatásnak, és ez nagyon jó arra, hogy klienseket szerezzen valaki, de azt hiszem, arra nem jó, hogy a privatizációból az a gazdaságélénkítési hatás előálljon, amelyre egyébként ennek az országnak szüksége van.
Nem szeretném ennek az irányváltásnak a részleteit tovább elemezni, csak azt mondanám, hogy mi úgy gondoljuk, hogy ez az irányváltás közgazdaságilag legalábbis megalapozatlan. Mi úgy gondoljuk, hogy ez az irányítás az országnak károkat fog okozni, és ez az irányváltás a kormánykoalíció saját vélt előnyeivel szemben maximum néhány, egyébként érdemtelenül multimilliomossá váló kiválasztott számára lesz kedvező és az ország számára összességében kedvezőtlen.
Az irányelvek tartalmi kérdéseihez két megjegyzést szeretnék tenni. A privatizációs célok, amelyek az első fejezetben leírásra kerültek, azokkal azt hiszem, hogy nagyjából mindenki egyetért, ezt még a törvények során kitárgyaltuk. De én azt hiszem, az lenne a jó megoldás, hogyha az egy évre szóló irányelvekben nem ismételnénk meg mindezt a célt, hanem az adott időszak legfontosabb feladatait figyelembe véve, kiemelnénk 1-2-3 olyan célt ezek közül, amelyek az adott időszakban a legfontosabbak lehetnének.
Én például úgy gondolom, hogy akár '92-re így lehetett volna csinálni, de '93-ra sajnos ezek még érvényesek, hogy egy rohamosan csökkenő GDP mellett és egy folyamatosan növekvő munkanélküliség mellett két célt mindenképpen ki kellene emelni, amelyet természetesen a kiírt pályázatoknál és a szerződéseknél is meg kellene próbálni érvényesíteni.
Az egyik az, hogy a privatizált vállalatoknál a nemzeti össztermékhez való hozzájárulás növekedjen vagy legalábbis ne csökkenjen. Ez a GDP-csökkenés megállításához vagy legalábbis lassításához jelentősen hozzájárulhatna.
A másik pedig az, hogy a szerződésekben törekedni kellene az adott privatizált vállalatnál a lehetséges legmagasabb foglalkoztatás elérésére. Erre egyébként vannak jó példák, hiszen a német privatizációs gyakorlatban ezt csinálják, erről a költségvetési bizottság egy nyár eleji kintlétekor pontosan meggyőződhetett.
A másik tartalmi kérdés, amire szeretném miniszter úr és a '93-as irányelveket készítők figyelmét felhívni, hogy érthetetlen számomra, hogy miért szerepel külön most is kiemelten az irányelvekben az államigazgatási felügyelet alá vonás lehetősége. Ugyanis az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az államigazgatási felügyelet alá vonás és ezzel párhuzamosan a vállalati biztosok kinevezése gyakorlatilag sehol nem eredményezett érdemleges eredményt. Ha csak arra gondolunk vissza, amikor a legnagyobb magyar elektronikai vállalat élére – igaz, némi politikai nyomásra – egy hozzá nem értő vállalati biztost neveztek ki, akkor az ő tevékenysége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is rossz állapotban lévő vállalat olyan körülmények közé kerüljön, hogy végső soron annyi pénzért került eladásra, amenynyiért mondjuk két normális irodaépületet nem lehetne egyébként Magyarországon kapni.
Harmadszor és befejezésképpen szeretnék foglalkozni a privatizációs bevételek felhasználását tartalmazó fejezettel. Azokhoz a tételekhez, amelyeknek felhasználását törvény írja elő, természetesen eszembe sem jut hozzászólni. Mindössze három tételnél szeretnék módosítást javasolni.
Az egyik: az első cím utolsó bekezdésében körülbelül 800 millió forint van arra a célra, hogy vagyonkezelő vállalatokat hozzanak létre ebből a pénzből, illetve az állami vállalatokhoz vállalatvezetőket keressenek, és ezeknek a képzését intézzék. Én úgy hiszem, hogy ezt a pénzt nyugodtan megspórolhatjuk.
Először is: ma a magyar piacon a gazdasági szervezetek között nagyon sok cég van, amely vagyonkezelésre alkalmas. Ezek közül a cégek közül egyetlen fillér kiadás nélkül ki lehet választani azokat, amelyek alkalmasak lesznek a tényleges vagyonkezelésre, és nem kell melléjük állami pénzből új állami vagyonkezelő társaságokat létrehozni.
Másodszor: én mélységesen egyetértek azzal, hogy a vezetők kiválasztása egy fontos feladat és a képzésük is megéri. De ezt a pénzt a világon mindenütt azok a vállalatok fizetik ki, amelyek élére ezek a vezetők kerülnek. Ha ugyanis ez a vezetőkiválasztás és -képzés szakmailag megalapozott módon történik, akkor a jó vezető egy hónap alatt a többszörösét keresi meg annak, mint amibe az ő kiválasztási költsége került. Ha pedig nem megalapozott ez a kiválasztás és a képzés, akkor erre a célra az állam pénzéből egyetlen fillért is fordítani tökéletes pazarlás.
(18.00)
A másik tétele a felhasználásnak, amellyel kapcsolatban szeretném elmondani a véleményemet, az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság működési költségeire előirányzott 2 milliárd forint.
Először is, hogy finoman fogalmazzak, ez az előterjesztés – mondjuk – tévesen tartalmazza azt, hogy az ideiglenesen állami kezelésben maradó vagyonról szóló törvényben bármiféle utalás történne arra – nemhogy előírás ", hogy a vagyonkezelő részvénytársaság felállítását a privatizációs bevételből kellene finanszírozni. Ilyen abban a törvényben nincsen, és nem véletlenül nincsen, azért nincsen, mert ennek a részvénytársaságnak az alapítója a Kormány. Az alapítónak kell a működéshez szükséges alaptőkét rendelkezésre bocsátani, a Kormány pedig a költségvetésből gazdálkodik. Ezt a kétmilliárd forintot tehát nem itt kell megjeleníteni, hanem annak a költségvetés-módosításnak kapcsán, amelyet amúgy is a Kormány más vonatkozásokban előterjesztett, és ott lehet arról vitatkozni, hogy ez az összeg sok vagy kevés.
Azért azt hadd mondjam el, hogy mivel ez a kétmilliárd forint a működéshez szükséges alaptőkének csak a 30 százaléka, amint az a vonatkozó törvényben szerepel, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ennek a részvénytársaságnak még 4, 4 és fél, 5 milliárd forintot kell a következő időszakban az állam pénzéből, a költségvetésből átutalni. Azt hiszem, hogy akik megszavazták ennek a pénzfaló monstrumnak a fölállítását, azok ennek az összegnek a nagyságrendje alapján el kellene, hogy gondolkodjanak, hogy valóban jó döntés volt-e egy ilyen nagy összegekbe kerülő állami részvénytársaság fölállítása.
Befejezésül pedig a 4-es címben szereplő tételekről szeretnék beszélni, amelyek infrastruktúrafejlesztésre, foglalkoztatás elősegítésére, reorganizációra és egyéb hasznos célokra szolgálnak. Itt természetesen eszemben sincsen, hogy egyetlenegy fillérrel csökkentsem az erre rendelkezésre álló összeget, sőt azt mondom, hogy az előbbi két pontnál megspórolt pénzeket is itt kellene felhasználni.
Itt viszont egy más baj van, s erre szeretném nagyon fölhívni képviselőtársaim figyelmét. Ennél a pontnál ugyanis az érhető tetten, hogy a Kormány igazából nem gondolja komolyan, hogy ő valójában bármilyen témában bárkit versenyeztetni akarna. Ugyanis itt arról van szó, hogy az eredeti javaslat szerint 10 milliárd forintot mindenféle pályáztatás, mindenféle versenyeztetés nélkül egy indoklás nélkül kiválasztott cég számára ad oda, hogy ezeknek az – egyébként helyes – céloknak a finanszírozását bonyolítsa le.
Én azt hiszem, hogy a magyar gazdasági élet tisztaságának nagyon nem tenne jót, hogyha mindazok a cégek – és ezek nincsenek kevesen, hazai cégek is és külföldi cégek is ", amelyek ennek a 10 milliárd forintnak a kezelését szakmailag jól el tudnák látni, esetleg ezek között a cégek között az kezdene elterjedni, hogy azért kapta meg pályázat nélkül ennek az összegnek nem is a kezelési lehetőségét, hanem az alaptőkébe olvasztási lehetőségét a Magyar Befektetési és Fejlesztési Részvénytársaság, mert esetleg az egyik kormánypárthoz közel álló szervezet, mert a részvénytársaság elnöke parlamenti képviselő, és egyben a privatizációt felügyelő gazdasági bizottságunk egyik tisztségviselője.
Én azt hiszem, hogy ez nagyon hátrányos lenne, nagyon kellemetlenül érintene valamennyiünket, tehát én úgy gondolom, hogy ezt a hibát jóvá kell tenni, és itt egy nyilvános, tisztességes pályázatot kell kiírni ennek az összegnek a kezelésére, és a legjobb feltételekkel jelentkezőnek kell ezt a pénzt biztosítani.
Befejezésül én azt javasolnám, hogy az 1992. évre szóló vagyonpolitikai irányelveket – mint eső után köpönyeget – nyilvánítsuk teljesen feleslegesnek, felejtsük el. Ebből kizárólag a privatizációs bevételekre vonatkozó részt – az énáltalam is javasolt módosításokkal – fogadjuk el, és a Kormány s az illetékesek a 93. évre vonatkozó vagyonpolitikai irányelvek helyes összeállítására koncentráljanak a következő időszakban. (Taps az MSZP padsoraiban.)
