PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni azt a 37 képviselőtársamat, aki június 18-án meghallgatta az általános vitában a frakció nevében elmondott hozzászólásomat, nem kívánom megismételni. Nem ezért szólok hozzá.
Azért szólok hozzá, mert úgy érzem, hogy két olyan dolog van, ami az általános vitába tartozik, de a nyár folyamán alakultak úgy az események, hogy információim innen vannak, szükségesnek tartom, hogy a tisztelt Ház tudomására hozzam.
Az első: közismert az, hogy az Érdekegyeztető Tanács a vagyonpolitikai irányelveknek a tervezetét nem tudta megtárgyalni a Parlamenthez való benyújtást megelőzően. Miután benyújtásra került az anyag, ezt követően az Érdekegyeztető Tanács tagjai megkapták, ismertették a Kormánnyal megjegyzéseiket, véleményüket, sor került egy egyeztetésre is, és az egyeztetés alapján megállapodás született arra, hogy a Kormány gondoskodik az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldalával kötött megállapodásoknak vagy megegyezéseknek a Parlament elé terjesztésére.
Eltelt két hónap ezt követően, és a két hónap alatt nem terjesztette be a Kormány, illetve semmilyen képviselő neve alatt nem jelent meg a Parlament anyagai között az ott született megállapodás, illetve az annak megfelelő 12 módosítási javaslat, ezért arra kényszerültek a munkavállalók, hogy megkérjenek valaki mást. Így én most a Kormány helyett – azt hiszem – nagyon örülök, hogy Schamschula államtitkár úr megjelent a teremben, biztos meg tud ebben erősíteni – benyújtottam 6413-as szám alatt az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldalának azon javaslatait, amelyeknek elfogadását a Kormány részéről visszaigazolták.
Hozzáteszem, hogy benyújtottam emellett még további 12 módosító indítványt, ezt saját nevemben adom be, ezekről majd a részletes vitában fogok részletesen indokolást adni, most nem kívánok belemenni.
Hozzáteszem, hogy úgy érzem, hogy ezek a módosító javaslatok nemcsak az 1992. évre, hanem az 1993. évre is igazak lehetnek, ilyen értelemben, amenynyiben elfogadásra kerül az az elv, amelyről többek között Katona Béla képviselőtársam vagy Lotz Károly képviselőtársam beszélt, ebben az esetben a '92-es módosítások közül ezt automatikusan javaslom átemelni a 93. évi vagyonpolitikai irányelvekbe.
A másik ügy, amiről szeretnék nagyon röviden szólni, ennél sokkal nagyobb jelentőségű. Két képviselőtársammal: Rudics Róbert MDF-es képviselő úrral és Juhász Pállal az SZDSZ-ből közösen részt vettünk egy nemzetközi privatizációs konferencián az év júliusában Lengyelországban. A konferencián valamennyi kelet-európai ország, beleértve a Szovjetunió összes utódállamát, számos nemzetközi szervezet, számos nyugat-európai ország és latin-amerikai ország képviselői voltak jelen, és folytattak eszmecserét a kelet-európai privatizáció folyamatairól.
(18.20)
Szintén nem kívánom ismertetni a konferencia főbb tanulságait, nagyon sok izgalmas és talán vagyonpolitikánkban, sőt, esetleg még a törvényeinkben is figyelembe veendő információkhoz jutottunk, de egy kérdésre külön feltétlenül fel szeretném hívni a tisztelt Ház, különösen a Kormány, különösen miniszter úr figyelmét. Bár azt hiszem, közérdekű a gondolat.
Az a helyzet, hogy a konferencián szóba került, mekkora kínálat jelent meg a privatizáció piacán Kelet-Európában és körülbelül mekkorára becsüljük a keresletet ezzel a nagy értékű vagyonnal szemben. Nem szeretnék most arról beszélni – erről az első hozzászólásomban beszéltem ", hogy a vagyonunk olyan pillanatban történő értékesítése, amikor piacaink hiányoznak, egyértelműen leértékelődéssel jár. Ezt most felejtsük el egy pillanatra.
Az eredeti értéken számolva ez a konferencia, ha nem is hivatalos dokumentumaiban, körülbelül 500-700 milliárd dollárra becsülte azt a vagyont, amely privatizációra fölkínálásra kerül Kelet-Európában és különösen a Szovjetunió utódállamaiban, mindenekelőtt az Orosz Köztársaságban.
Az 500-700 milliárd dollár értékű kínálattal szemben ma elsősorban a nyugat-európai és a nemzetközi szervezetek szakértőinek becslése szerint 40- 50 milliárd dollár a kereslet mérhető értéke. Tehát tízszer kevesebb a kereslet. Lehet, hogy itt tévedések vannak, néhány tíz, esetleg száz milliárd dollárban, de mindenképpen egy óriási aránytalanság van a kereslet és a kínálat között. És egy ilyen helyzetben a privatizáció erőszakolásával tovább leértékelhetjük a nemzeti vagyonunkat.
Tehát sokkal megfontoltabban kell a jelszavainkat is hirdetni, a tárgyalásainkat is folytatni, az irányelveinket is megfogalmazni, és azt hiszem, sokkal komolyabban kell viszonyulni ahhoz a kérdéshez, hogy a változó piachoz alkalmazkodó irányelveink legyenek. Tehát nem elég az, hogy egy bürokratikus lépést teljesítünk azzal, hogy előírta valamikor egy törvény, hogy szülessék vagyonpolitikai irányelv minden évre. Ez nem elég. Minden alkalommal nagyon tudatosan el kell gondolkodni azon, hogy a Parlament és a Kormány, illetőleg az illetékes kormányszervek hogyan állnak hozzá a vagyon privatizációjához.
Egy kis következtetést szeretnék még ebből az utóbbi információból levonni a magam számára. Nagyon megfontolandónak tartom, hogy ebben a helyzetben az állampolgári jogon történő privatizáció bizonyos szűkebb körben ne kerüljön-e érvényesítésre. Mert szembekerülhetünk azzal a problémával, hogy az állampolgárok jelentős része esik ki a privatizációs folyamatból és közben fölszámoljuk a nemzeti vagyont. Köszönöm szépen, hogy másodszor is meghallgattak. (Taps.)
