FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy ebben a Házban nem túl sűrűn előforduló témáról, a kultúráról szeretnék röviden beszélni – pontosabban az 1991-es költségvetésnek a kulturális ágazatban történő teljesülését szeretném megkísérelni elemezni. Még közelebbről: először az elemzés nehézségeiről szeretnék beszélni, másodszor arról a "persely"-ről, amit kulturális alapnak szoktak becézni, harmadszor az önkormányzatok és a központi költségvetés kapcsolatáról, utána pedig a központi forrásból közvetlenül finanszírozott művészeti és közművelődési intézményekről, végül pedig a céltámogatásról.
Ezek – számomra meglepő módon – egyáltalán nem unalmas kérdések, sőt… Hadd osszam meg önökkel azt az élményemet, amikor bizsergető boldogság fogott el, mikor megtudtam a beszámoló II. kötetének 8/102. oldalán, hogy a belügyi tárca galuskaszaggatóra 82 ezer forintot költött, és ezzel szemben komoly megtakarítást ért el a burgonyahámozónál, mert ugyan kettő darabot tervezett be, de csak egyet vett, 94 ezer forint értékben. Ezzel szemben nem világos, hogy az önkormányzati kulturális intézmények gazdálkodása hogyan alakult, hiszen a kulturális és sportkiadások nincsenek elválasztva – így a képviselőknek az arányokról semmi információjuk nincsen.
Aztán: nem elemezhetők a Belügyminisztérium kulturális intézményeinek – egyáltalán nem elhanyagolható nagyságú – kiadásai, különös tekintettel arra, ha meggondoljuk, hogy nemsokára a belügyi klubban fogják tartani azt a sajtótájékozatót, amely a szeptember 19-ei tüntetés előkészítése, ugyanakkor semmit nem tudunk a gazdálkodásáról – a kulturális gazdálkodásáról, természetesen.
Zavarba ejtő az átadott pénzeszközök tartalma. Ezek között vannak olyanok, amelyek ideiglenesek, tehát még abban az évben visszajutottak az átadóhoz – ezek a rejtélyes értékpapír-vásárlások –, és vannak olyanok, amelyek az átadónál jelentkező fejlesztést szolgálják, s mégis a központi beruházásoknál jelentkező kiadás-hozzájárulás támogatásai, és így hajlamosak arra, hogy kedvező színben tüntessék föl a Kormány erőfeszítéseit: ez olyan így, mintha egy fejlesztést csak a központi kormányzatnak köszönhetnénk.
Ebben az úgynevezett "átadott pénzösszegek" kategóriájában 1,3 milliárd forintról van szó, és ez nem csekély összeg: ez az összes, a költségvetésből finanszírozott kulturális intézmény bevételeinek, illetve kiadásainak majdnem egytizede.
Aztán hiányoznak a '90-es tényszámok a címzett céltámogatásoknál – például épületrekonstrukciók –, és így elemzésük gyakorlatilag lehetetlen.
Mindezt azért említettem, képviselőtársaim, mivel önöknek, nekünk, az Országgyűlésnek egyszerre jogunk és kötelességünk az, hogy a törvény teljesítését ellenőrizzük – így elvárhatjuk, hogy az ellenőrzés lehetőségeit a Kormány biztosítsa számunkra.
Azért még így is van bőven mit kiolvasni ezekből az adatokból.
Először: a kulturális alap kérdése. Aligha foghatjuk fel másként, mint szándékos csúsztatásnak azt, hogy a beszámoló egyszerűen elködösíti azt a tényt, hogy a központi források egyik felhasználási terepe, a kulturális mecenatúrát szolgáló kulturális alap végveszélybe került. Miért? Egy adat:
A kulturális alap bevételei, amelyek 1990-ben – tehát a tárgyévet megelőző évben – még megközelítették a 300 milliót, 1991-ben a felére csökkentek. Idén már ez nem fenyegeti a kulturális alapot, hiszen nincs jogi és ennélfogva anyagi bázisa sem.
A mecenatúra új rendszere, a Nemzeti Kulturális Alap pedig, úgy tűnik, végképp megfeneklett – és ezzel együtt szertefoszlott a kultúratámogatási döntések mechanizmusának a demokratizálása is.
Másodszor: az önkormányzatok kérdése. Még ebből a hiányos adattömegből is megdöbbentő az a felismerés, hogy – miközben tudjuk, az ország kulturális intézményeinek, a múzeumok, könyvtárak, művelődési házak, színházak jelentős hányada az önkormányzatok tulajdonában van, már olyan értelemben, hogy részben tőlük, részben rajtuk keresztül kapják az állami támogatást – ez az állami támogatás az önkormányzati intézmények kiadásainak mindössze egyötöde. Ennek az a következménye, hogy – bár az infláció tavaly, ugye, 35%-os volt – az önkormányzati kulturális intézmények működési kiadásai csak az inflációs ráta felével – tehát 17%-kal – nőttek. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a spórolások következtében ebben az évben ennyivel kevesebb előadás, foglalkozás, tárlat, csoport volt a településeken, a kulturális "fogyókúra" ennyivel húzta összébb a szellemi nadrágszíjat.
De az anyag tanulmányozása során az is kiderült, hogy ezekben az intézményekben fejlesztésre – tehát bővítésre vagy korszerűsítésre – 10%-kal kevesebbet költöttek, mint a megelőző évben. Nyilvánvaló, hogy ezek az intézmények figyelmüket a túlélésre összpontosították, ami nem volna akkora baj, ha nem tudnánk, hogy ezek a művelődési házak és ezek a múzeumok – és itt engedjék meg, hogy egy szubjektív kitérőt téve hadd hivatkozzam a szolnoki, legendás és patinás Damjanich Múzeumra, valamint a könyvtárra: a szó szoros értelmében az utcán van, a múzeum pedig romokban hever.
Harmadszor: amikor kiadási növekedésről beszélünk, akkor mindig mellé kell tennünk azt a bizonyos 35%-os inflációt, hogy kiderüljön, a központi költségvetésből finanszírozott művészeti és közművelődési intézmények esetében a 30%-os – az anyagban feltüntetett – kiadási növekedés tulajdonképpen kiadáscsökkenést jelent. Ha ilyenkor a budapesti Kamaraszínházra, vagy a Nemzeti Színházra, vagy a Nemzeti Múzeumra, vagy a Széchényi Könyvtárra gondolunk, akkor még ez a csökkenés is – bocsánat a képzavarért – eltörpül a Magyar Rádió kiadásainak vagy a Magyar Televízió 21%-os kiadási – úgymond – növekedése mellett. Igazán csak zárójelben jegyzem meg, hogy a '92-es évben a Televíziónál ezt még tetézi is az a bizonyos 1 millárd forintos költségvetési zárolás, ami épp az értékes művek megszületésének művi vetélését jelenti, hál' istennek… hála – nem hál' istennek, hanem hála – a teljesen értelmetlen ideologikus bosszúnak.
És ugyanez az adat, tehát a kiadásokban meglévő csökkenő tendencia még riasztóbb, ha nem a bruttó, hanem a nettó kiadásokat nézzük, tehát hogyha a kiadásból levonjuk a költségvetésbe befizetett összeget és az úgynevezett saját bevételt. Ekkor a nettó kiadásoknál azt az eredményt kapjuk, hogy a Magyar Televízió a megelőző kiadásainak – és az inflációt nem is számítom – mindössze háromnegyed részét költötte. Kérem, képviselőtársaim, ettől nemcsak a néző károsodik, hanem csorba esik a legnagyobb média mecénási funkcióin is – és számomra ez a lényeg ebben a pillanatban –, hiszen megrendelés hiányában filmgyári kapacitás rozsdásodik, drága gépek avulnak el – fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt –, szakemberek – fodrászok, ruhások, kameramanok, világosítók – fordítanak végképp hátat a nagy hírű filmesszakmának, színészek maradnak kenyér nélkül, és állnak be, ha tudnak, könyvügynöknek vagy butikokba eladónak.
Negyedszer: ha ezeknek a kiadásoknak most a szerkezetét vizsáljuk, még riasztóbb összefüggések birtokába jutunk. Igaz ugyan, hogy a művészeti és közművelődési intézmények dolgozói az infláció mértékénél 6-7%-kal magasabb bért kaptak – hiszen ezzel a bérmorzsalékkal legalább sikerült megtartani a múzeumok, színházak, levéltárak képzett és gyakorlott dolgozóit –, de ugyanez a 6-7% emelkedés, ami a közművelődési intézményeknél történt, a Rádiónál ugyanilyen mértékű reálbércsökkenést jelent.
(18.40)
A televíziónál ez a bércsökkenés '91-ben több mint 10% volt.
Visszatérve a közművelődés és a közgyűjtemények területére, ha meg is tudták tartani szakembereiket a csekély bérnövekedéssel, nagyon sokat nem értek el, hiszen a dologi kiadások, azaz nemcsak a villany, a víz, a fűtés, de az alapvető beszerzések is, tehát a könyvtári könyvek, a múzeumok képvásárlásai, a színházak díszletei, a régészek műszerei és a zenészek hegedűi, egyszóval amitől az intézmény az, ami, tehát ezek a dologi költségek az inflációs költségnövekedésnek pusztán a felét tették ki, azaz nagyon nagy mértékben visszaestek.
Ez elkerülhetetlenül a kulturális szolgáltatások minőségi és mennyiségi romlásához vezet. De például a könyvtári könyvállomány gyarapításának és a múzeumok műtárgyvédelmének elmaradása miatt olyan károkat okozhatnak, ami egy – bocsánat a morbid jelzőért – jól sikerült bombázással ér fel.
Ötödször: ezeknek az intézményeknek a költségvetési befizetései viszont közel a háromszorosukra nőttek. Ez természetesen főleg az adókedvezmények megvonásának a következménye.
Képviselőtársaim! Az, hogy a támogatásnak ez a közvetett módja, az intézményeknek adott nagymértékű adókedvezmények megszűntek, illetve megváltozott ennek a rendszere, ez önmagában nem katasztrófa, csakhogy igazi ellentételezés nem történt.
Tudjuk, hogy az ellentételezést akarta szolgálni – mielőtt államtitkár úr venné a ceruzáját, rögtön mondom, hogy az ellentételezést akarta szolgálni – az, hogy a minisztérium a '91-es költségvetésben tervezhetett egy összeget, amely a költségvetési keresztelőben a "kulturális mecenatúra" nevet nyerte el. Ez 440 millió forint volt.
Viszont a félmilliárdot is meghaladta, amit a költségvetésbe a nagy kulturális – csak a nagy kulturális – intézmények befizettek. Tehát egyszer 440 millió, és egyszer több mint 500 millió.
Ezek után világos, hogy itt szó sincs valamifajta új mecenatúráról, de még kevésbé emelt támogatásról. Még csak azt se lehet ezek után mondani, hogy "pénz az ablakban", hiszen onnan is eltűnt, tekintve, hogy a tényleges teljesítés a tervezett 440 millió helyett csak 270 millió.
Ha most azt vesszük szemügyre, hogy az, amit a költségvetés ad a saját intézményeinek, tehát a támogatás összege hogyan viszonyul ahhoz a működési és árbevételhez, amelyek az illető művelődési ház, könyvtár, múzeum alaptevékenységével, illetve más vállalkozási tevékenységével kapcsolatosak, akkor kiderül, hogy ha a művelődési intézmény összes bevételét 100%-nak veszem, az eddig is igen alacsony, 2,7%-os működési bevétel – tehát ez az arány, amiben a működési bevétel szerepelt az összes bevételek között, ez eddig is igen alacsony volt – a '91-es évben mindössze 1,5%-ra zuhant, azaz majdnem a felére. Ebből nagyon fontos következtetés adódik.
Az ugyanis, hogy ma már a költségvetési támogatás jelenti a bevétel 60%-át. Ez arra figyelmeztet, hogy a lakosságnak egyre kevesebb pénze van a szolgáltatások megfizetésére, és ezzel együtt válik kiszolgáltatottá mind az intézmény, mind a néző, az olvasó, a látogató egy központi ízlésnek. Egy központi ízlés foglya kell hogy legyen, hiszen talán éppen ezért is, akkor és azóta sem tett hathatós lépéseket a kormányzat, hogy növelje az esélyét a fogyasztói szuverenitás, az intézmények autonómiája érvényre jutásának, hogy megteremtse a nézők, a látogatók, a színházba járók, a koncertlátogatók, zenebarátok csoportjainak a csoportok támogatási lehetőségét, a fogyasztók támogatási lehetőségét, az alapítványok kedvezményezését, a programok több forrásból történő, változatos támogatásának pénzügyi és jogi hátterét. Egyre erősebb és egyre kisebb összegű ez a költségvetési függés.
Ez a költségvetési függés viszont – hál' istennek, összegében sajnos, mondjuk – '91-ben a Magyar Rádiónál az előző évi 50% helyett csak 37,6%, a Televíziónál pedig a költségvetési támogatás az összes bevétel 15%-a helyett mindössze 11%-át jelenti. Csak zárójelben mondom, ennyit arról, hogy mennyiben költségvetési intézmény a Magyar Televízió: 11%-ban.
Ugyanakkor intő jel, hogy a televíziónál az ár- és díjbevétel visszaesett. És ebből nem arra kell következtetni most, amire a Hankiss-inkvizíció kormánypárti résztvevői következtettek, hanem arra, hogy a növekedésnek piaci korlátai vannak, és a kereskedelmi televízió elterjedésével ezek még inkább meg fognak jelenni, hacsak az átszervezési tervek, amelyeket éppen Hankiss Elemér szorgalmazott, és minden eszközzel megtámadtatott, tehát ha ezek a strukturális változások nem történnek meg, akkor vagy a költségvetési támogatást kell csökkenteni, illetve növelni – bocsánat, növelni –, vagy az adásidőt és a műsorkínálatot csökkenteni.
Végül a címzett támogatások körében, például a mecenatúrában, a közművelődési pályázatokban, a műalkotások vásárlásában, a felsőfokú intézmények kulturális rendezvényeinek támogatásában a tervezett egymilliárd helyett csak 800 milliót mutatnak a tényszámok.
Én nem állítom azt, hogy ez a támogatás csökken, csak nem látni. Lehet, hogy csak az történt, hogy a pénzzel a klientúrát szorgalmazó hivatalok közvetlenül rendelkeztek, és ezért tűntek el ezekből a rovatokból. Mindenesetre a következő tény:
Az idegen nyelvű lapkiadásra szánt összeg maradványait a Külügyminisztérium kapta. Ennek felhasználásáról sajnos a miniszter úr nem számolt be, ő tudja csak, hogy miért.
A képvásárlásoknál pedig a nulla forintként jelentkező összeg valahová mehetett, szintén egy kézbe kerülhetett, a képző- és iparművészeti lektorátus kezébe. De ne felejtsük el, hogy az egy hivatal! Tehát nem történt meg a kultúratámogatási mechanizmusok demokratizálása, és nem is történtek erre kísérletek.
Legrosszabbul persze a könyvszakma járt, hozzá csak 15 millió forintot vágtak, ami akkoriban 2-3 rendes lakás ára volt, és ettől az ütéstől – talán, mielőtt a bíró végképp kiszámolja – talán még magához tér.
Összegezve: ezeknek az összefüggéseknek a birtokában jobb nem gondolni arra, hogy mit jelent a Kormány jövő évi irányelveiben az a kifejezés, hogy a kultúrában, csakúgy, mint a kutatásban, nominális, tehát az inflációt figyelmen kívül hagyó szinten tartásra kell berendezkedni.
Ha a kultúra teremtői, közvetítői és fogyasztói ebbe alaposan belegondolnak, már kezdhetik is mormolni a miatyánkot. (Taps a bal oldalon.)
