RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A demokráciának egyik ismérve az, hogy az emberek, a választópolgárok lelkesedésükkel, tenniakarásukkal részt vehetnek gyakorlatilag a kormányzásban, részt vehetnek az ország építésében, s azoknak az emberi ügyeknek a képviseletében és megvalósításában, amelyet a legfontosabbnak tartanak, mind egyéni, mind társadalmi életükben.
Sajnos, azt kell mondani, hogy ezen a területen meglehetős hiányosságokat tapasztal az ember az elmúlt két esztendőre vonatkozólag is. Hiszen Magyarországon sok olyan ember él – mint hallottuk, 300 ezer ember –, akik közül sokan már 40–50 éve várnak arra, hogy igazságszolgáltatás legyen, hogy a személyi fájdalmukat, bánatukat, szenvedésüket valamilyen módon, legalább erkölcsi módon rehabilitálják egy tiszteletadás erejéig legalább.
S ugyanakkor hosszú évtizedeken keresztül hiába vártak arra, hogy megvalósul ez az elégtétel.
Ennek a Kormánynak talán a legnagyobb hibája, majdnem azt mondom, bűne, hogy azt a lelkesedést, amely az emberekben megvolt két évvel ezelőtt a választások kezdetén, nem tudta felhasználni, nem tudta az ország építése javára fordítani. És így van ez a múltra vonatkozólag, nemcsak a jövőre és a jelenre. Hiszen emberek ezrei vártak arra, hogy most végre majd erkölcsileg, személyileg, netán anyagilag is valamilyen kárpótlás bekövetkezzék. És mit látunk az országban? Az emberek úgy érzik, hogy csalódtak, noha egyre többet próbál az állam, a Kormány anyagilag a kárpótlás tekintetében javukra fordítani, mégis csalódottságot érzünk. Noha negyven éven keresztül még csak el sem mondhatták a fájdalmukat. Miért nem az öröm érzése jelentkezik az emberekben? Miért nem azt mondjuk, végre elkövetkezett az idő?
Mert sajnos, úgy látom – s most áttérnék a törvényjavaslat részletes tárgyalására –, hogy ebben a törvényjavaslatban is számos diszkrimináció fordul elő, amely emberek csoportjait egymás ellen fordíthatja, emberek csoportjait kizárja, vagy alacsonyabb rendűnek minősíti a másiknál a tekintetben, hogy élet és élet, halott és halott között különbséget tesz akarva-akaratlanul. Talán nem véletlen az, hogy hosszú idő óta várunk arra, hogy itt a Parlamentben jelen legyenek a nemzetiségi és kisebbségi jogok ombudsmanja, az emberi jogok ombudsmanja, s még mindig nem született döntés erre vonatkozólag. Vagy mondjuk másképpen: vajon nincs-e összefüggés e kérdések között, hogy – mint Szigethy István képviselőtársam jól elmondta jogász nyelven, én kicsit emberi nyelven szeretném ezt kifejteni (Derültség.) –, hogy az élet értéke mindennél fontosabb, s mi csak harmadjára tárgyaljuk ezt a kárpótlási kérdést. Előtte foglalkoztunk a '49 utáni kárpótlással. Majd visszamenőleg a '39 és '49 között kárt szenvedettek anyagi problémáival, s csak végül foglalkozunk az életüket és szabadságukat vesztett állampolgárok személyi kárpótlásával.
Miért harmadjára? Hiszen ez lett volna a legfontosabb. Ezzel kellett volna kezdeni ennek a törvénynek a tárgyalását. De ha már így történt, legalább figyeljünk arra, hogy élet és élet, halott és halott között ne tegyünk különbséget, hiszen az emberi élet értéke egyforma, minden magyar állampolgár esetében különösen.
Márpedig ez a törvényjavaslat különbséget tesz a bíróság által elítélt politikai áldozatok között, illetve másrészt azok között az áldozatok között, akik sortüzek áldozatai lettek, vagy akiket Auschwitzba deportáltak, vagy a Duna partján öltek meg. Egyáltalán hogyan lehet forintban kifejezni az emberi életet?
Erre vonatkozólag megpróbáltam egy új koncepciót bevezetni a törvénybe, és egy olyan javaslatot, amely nem az élet elvesztését, hiányát fizeti meg, hanem próbálja ezt valamilyen jogi formába önteni, megfizetni azt a veszteséget, amelyet az elhunyt kiesett – mondjuk így - jövedelme okozott a családnak, a túlélő özvegynek, vagy más hozzátartozóknak, akikre a kárpótlási törvény vonatkozik.
Benyújtottam olyan indítványt más képviselőtársaimmal együtt, amely a 13. § b) pontjára vonatkozik, s amelyik arról beszél, hogy beszámít a törvény által biztosított kárpótlásba a külföldi állami forrásból kapott valamilyen juttatás is. Jól tudjuk azt, hogy a második kárpótlás esetében a Parlament – a miniszter úr hangsúlyzott tiltakozása ellenére – 51%-ban megszavazta azt a javaslatunkat, amelyet Gyurkó János képviselőtársammal együtt nyújtottam be, és amely javaslat arról szól, hogy ne legyen kizáró ok a külföldről kapott juttatás a kárpótlás esetében; persze ez anyagi vonatkozású. Mennyivel inkább nem szabadna megengedni, hogy kizáró ok vagy beszámítható legyen a külföldről kapott kárpótlás ebben a személyi kárpótlási törvényben. Gondoljunk csak arra, hogy más tényálladékért adták például a német jóvátételt, amelynek ügyei mindmáig feltáratlanok a magyar zsidóság túlélőinek, hiszen annyit fizettek és azért fizettek, amit elvettek az áldozatoktól Auschwitzban és más haláltáborokban ruhaneműben a foglyoktól, illetve az elpusztított áldozatoktól. Tehát azt a ruhát fizették meg, amelyet magukkal vittek. De nem az életet, amely egyébként – véleményem szerint – megfizethetetlen. És nem az ott töltött rabidőt, amelyet ez a törvényjavaslat nyolc hónapban jelöl meg.
Vajon azonosítható-e Auschwitz nyolc hónapja azzal a nyolc hónappal – bármilyen szörnyű rabság is volt az –, amelyet az elmúlt évteizedekben el kellett szenvedni magyar állampolgároknak? Nem hasonlítható hozzá, és egyáltalán hogyan hasonlítható egyik a másikhoz? Ezért olyan javaslatot nyújtottam be jómagam is, de más képviselőtársaim is, hogy egyenlő arányban állapítsák meg a különböző szabadságvesztésekre vonatkozó időt, hiszen nem lehet diszkriminálni egyik vagy másik között – a meghaltak esetében természetesen; az özvegyekre vonatkozó vagy más hozzátartozókra vonatkozó kártérítésről beszélünk –, hiszen ezt tette ilyen formában, csak más megfogalmazásban nyújtotta be például Szigethy István képviselőtársam, vagy Suchman Tamás a javaslatát. De úgy tudom, hogy a kormánypártok képviselői között is vannak olyan javaslattevők, akiknek a javaslatát természetesen támogatni szeretném, és nem ragaszkodom a magam megfogalmazásához. Nem az a fontos, hogy kinek a javaslatát fogadják el, hanem az, hogy valamit segítsünk ezeken a túlélőkön, illetve özvegyeken, szerencsétlen hozzátartozókon, akik ma már hetven, nyolcvan, kilencven esztendősek.
Nagyon súlyos diszkriminációnak érzem azt, amikor a törvényjavaslat csak a külföldre való deportálásról beszél. Vagyis aki idehaza deportálásban részesült, vagy akár elpusztították, annak hozzátartozója nem kaphatna kárpótlást. Láttam egyes képviselőtársaimon, hogy amikor Szigethy István képviselőtársam említette a kőszegi gázkamrát, értetlenül néztek föl. Tudniuk kell, tisztelt képviselőtársaim, hogy bizony Kőszegen működött egy ilyen gázkamra. Egy vagon kocsijaiba kipufogógázt vezettek be és úgy pusztítottak el embereket. Hát ezeknek az özvegyei vagy leszármazottai vajon ne kapjanak kárpótlást? Hiába veszítették el az édesapát vagy a férjet? Hiszen még nagyobb szenvedésben volt osztályrészük ott, Kőszegen, mint Auschwitzban, ahol egy pillanat alatt elpusztította őket a gyilkos gáz…
Ugyanilyen megkülönböztetésnek érzem, tisztelt képviselőtársaim, amikor a munkaszolgálatosokról beszél a törvényjavaslat. Azt mondja, csak a frontszolgálatos munkaszolgálatosok kaphatnak kárpótlást, illetve az ő örököseik. Vajon akkor Radnóti Miklós özvegye vagy Szerb Antal özvegye – akik még tudtommal az élők sorában vannak – ne kapjanak kárpótlást? Hiszen tudvalevőleg ők nem a frontszolgálaton voltak, de életük és haláluk éppen azt példázza, hogy a szenvedéseik nem voltak semmibe veendők, s hogy nem lehet különbséget tenni etekintetben sem üldözött és üldözött között. Remélem, semmilyen összefüggés nincs e szomorú tény, e téves jogi álláspont és a között, hogy a közelmúltban – mint bizonyára tudják képviselőtársaim – meggyalázták Radnóti Miklós szobrát Abdán; annak a költőnek a szobrát, aki arról a korról úgy énekelt, hogy az mindmáig emberi példával és tanulsággal szolgál számunkra.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék szólni még egy részletkérdésről, amely a politikai foglyok helyzetéről, illetve – úgymond – anyagi kárpótlásáról szól. Itt nem anyagi kárpótlásról van igazából szó, hanem arról a mellékbüntetésből, amely vagyonelkobzást jelentett a legtöbb esetben, és jól tudjuk, hogy e politikai foglyok esetében gyakorta az volt az igazi ok, az volt a fő büntetés, hogy elvették a vagyonát, hiszen annak az ávósnak vagy annak a feljelentőnek az volt a célja, hogy beülhessen az üldözöttnek a vagyonába, ezért jelentette fel, ezért üldözte politikailag, ezért zárta börtönbe vagy kínozta meg.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Képviselőtársaim! Túl azon, hogy ez alkotmánysértő, és erről – mint Szigethy István képviselőtársam elmondta – az Alkotmánybíróság már döntött 1991/66-os határozatával, amely december 21-én látott napvilágot a Magyar Közlönyben; túl ezen önöknek most dönteniük kell. El kell dönteniük, hogy ki mellett szavaznak: a mellett az ember mellett, aki üldözve volt, és akit kifosztottak, akitől elvették a vagyonát – vagy amellett, aki beleült a vagyonába, aki őt üldözte, s aki mindmáig birtokolja ezt a vagyont, mert esetleg fillérekért, értékén alul vásárolta meg időközben az elmúlt negyven esztendő során. Vajon a rendszerváltás mellett döntenek-e vagy éppen ellene?
Ezért javaslom azt, hogy ezeket a módosítványokat szíveskedjenek megszavazni. S ami a legfontosabb, Mécs Imre képviselőtársam 5461-es számmal benyújtott egy javaslatot. Ez arról szól, amiről megfeledkezett a Kormány, és megfeledkezett az előkészítő is, hogy az Országgyűlés megköveti mindazokat, akiket az említett jogszabályok alapján igazságtalanul elítéltek politikai okokból. Úgy érzem, ez a legfontosabb, hogy erkölcsileg egy főhajtást tegyünk mindazok emléke előtt, akik meghaltak, akár Auschwitzban, akár a Dunába lőtték őket, akár a sortüzekben, akár Recsken, akár a börtönben vagy bárhol másutt az elmúlt ötven esztendőben. Ezt a főhajtást föltétlenül megérdemlik. Lehet, hogy ma a Kormánynak nincs anyagi fedezete arra, hogy mindenkit kárpótoljon megfelelő mértékben. De ezt a főhajtást megérdemlik, s amit lehet, tegyünk meg ezekért az emberekért, hiszen idős emberekről van szó, akik ma nehéz helyzetben élnek, s akiken kötelességünk segíteni.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
