FAZEKAS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ)
FAZEKAS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ)
FAZEKAS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! (Dr. Tóth Tihamér munkaügyi minisztériumi államtitkár felé, aki egyedül képviseli a Kormányt) . Sok szeretettel köszöntöm az ideiglenesen körünkben tartózkodó Kormányt az államtitkár úr személyében.
Előttem is már sokan szóltak a költségvetés koncepciótlanságáról. Hadd szóljak én most az ideologisztikus látszattevékenységek mögött búvó tehetetlenségről, a tenni akaró bátorság hiányáról. A dolgok természetesen összefüggenek, mert ahol nincs koncepció, ott nincs cselekedni képes bátorság sem, csak kapkodás.
Az alapvető állításom az, hogy tovább él a szocialisztikus, felülről újraelosztó, szükségképpen rossz hatásfokú és pazarló államháztartás.
A rendszerváltás utáni egy, másfél év alkalmas lett volna arra, hogy gyökeres változtatásokat hajtsanak végre a hatalomra jutottak a költségvetés, az államháztartás struktúrájában. A változtatásokkal járó nehézségeket, megszorításokat akkor még türelemmel viselte volna a társadalom. Tudom, hogy az ellenzék partneri jóindulata is megszerezhető lett volna. Ezt mutatta az oly sokat emlegetett SZDSZ—MDF-egyezmény is.
Ma már sokkal kedvezőtlenebb a helyzet. Fogytán minden téren a türelem. A szükséges reformokat azonban mindenképpen végre kell hajtani. Sajnálatos, hogy az előttünk lévő költségvetés nem mutatja ennek még a morzsáit sem.
Egyetértek azokkal, akik szerint a süllyedés vagy stagnálás megállításának egyetlen módja az elősegített gazdasági növekedés. Ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy ennek nem lehet útja a költségvetési hiány fokozása. Növekedés nélkül nem lehet növekvő feladatokat ellátni, ugyanakkor nagy hiánnyal, az abból eredő magas inflációval és bizonytalansággal nem lehet növekedést generálni.
Felmerül a kérdés, hogyha nem lehet a hiány növelése, az állam által végrehajtott beruházások a növekedés eszközei, akkor vajon mi más? Nyilván sok minden, ami közül jelenleg három eszközről kívánok mindössze szólni: a megtakarításokról, a stabilitásról és a hatásfok javításáról.
Tisztelt Ház! Elsőként a megtakarításokról. Költségvetési hatása miatt ugyan nem jelentős, de példamutató értéke van, ezért fontos a kormányzati kiadások csökkentése. Természetesen nem úgy általában, hanem csak ott, ahol nem rontja a működés hatásfokát. Így semmi esetre sem például az informatikai fejlesztések megnyirbálására gondolok, de gondolok például az intézmények számának csökkentésére. Erre lehetőséget éppen az intézményi hatásfok növekedése adhatna. Meg gondolok a felesleges, párhuzamos feladatokat ellátó hivatalok megszüntetésére. Elrettentő példaként csak a területi oktatási központokat említem meg.
A bátorság jelentős hiányára utal, hogy a fegyveres testületek, rendészeti szervek létszáma ma több mint 189000 fő. Csak a bérre számukra több mint 54 milliárdot irányoz elő a költségvetés. Ugyanakkor a tavalyi év során jelentős katonai fejlesztés valósult meg az orosz MIG-ekkel. Volumenében ez összemérhető a teljes honvédelmi költségvetéssel. Az, hogy MIG-ekkel bővült a honvédelem, véleményem szerint többszörösen is elhibázott.
Egyrészt a lehető legköltségesebb irányba viszi el a légvédelmet, és ugyanakkor gátolja a védelmi struktúraváltást, így nem lesz a honvédelmi koncepcióváltás sem; másrészt tartósítja az egyirányú kötődöttségünket; harmadrészt meg felesleges.
Minden évben azt is elmondom, persze hatás nélkül, hogy nem az erős katonai erő fontos ma az országnak, hanem az erős gazdasági erő. Nincs reális külső katonai veszély, de van kemény kihívás arra, hogy fejlődő vagy fejlett ország leszünk-e? Nem nemzetiségi konfliktusokkal terhes országban élünk, a konfliktusokat pedig világszerte ma ezek okozzák. Látszathazafiság ma halni vagy halni készülni a hazáért, pláne csak szavakban, sokkal fontosabb építve élni érte. Nem hiszem, hogy számottevően nőne az ország rizikófaktora, ha akár jelentősen is csökkentenék a fegyveres testületek kiadásait. A veszélyhelyzet csökkentésére csak egy tényező a fegyveres erő, és nem is a legjelentősebb. A provokatív formájú fejlesztés meg, ingerlő hatásával, akár még árthat is.
A MIG-ek továbbadásával is sok költségtől szabadulhatnánk meg. Ez akkor is hasznos lehet, ha a bevételt valódi katonai struktúraváltást eredményező honvédelmi célokra fordítanánk.
További megtakarítás csak úgy érhető el, ha csökkennek a társadalom kompenzáló, fenntartó kiadásai. Ehhez is persze bátorság kell. Itt érezhető leginkább az elhalasztott alkalom hatása. Ennek ellenére elkerülhetetlen, hogy e kiadásokat jobban közelítsük a tényleges lehetőségekhez és a rászorultsághoz.
Ebben a feszült gazdasági helyzetben fontos szinte kicentizni, mi jelent feltétlen szükségletet. Miközben fenn kell maradni a szükséges minimális ellátottságnak az egészségügyben, és nem szorulhat ki senki menthetetlenül a társadalom perifériájára. Ma csak a feltétlenül szükséges igények elégíthetők ki. Nem az ígérgetések korát éljük, aki osztogat, egyúttal fosztogat is. Jelenleg a társadalmat foszthatja meg a válságból való kilábalás esélyétől.
Másodikként néhány szó a stabilitásról. Egy ország stabilitását nem elsősorban kormánya stabilitása határozza meg, bár az is fontos. Sokkal fontosabb a kiszámítható gazdasági környezet. Ehhez viszont itt, a törvényhozásban is szemléletváltásra van szükség, egyértelműen a gazdaságot közvetlenül befolyásoló törvénykezésnek adva elsőbbséget. Persze ne feledjük, hogy a törvényhozás napirendjét tulajdonképpen a Kormány előterjesztései határozzák meg. Jelenleg azt kell mondanom, hogy sajnos. Ezért nincs más remény, mint abban bízni, hogy a választások után összeülő Parlamentnek az lesz a fontos, hogy működése első fél, egy évében létrehozza a még hiányzó, gazdálkodást befolyásoló törvényeket, amiknél aztán lényegi módosítást ciklusa hátralevő részében nem hajthat végre. Ezért nagyon fontos, hogy a koalíciót, ha nem is programazonos, de programhasonló pártok hozzák létre. Jól mutatja, mit tett az MDF—Kisgazda szövetkezés a mezőgazdasággal.
Szocialisztikus vonásoktól mentes, de szociális érzékenységgel bíró pragmatizmusra lesz szükség. Ez a költségvetés is jól mutatja, hogy hasonló szellem, mint ahogy eddig sem, ma sem érvényesül. Ezért sem lehet meg a határozott lépésekhez a bátorság. Stabil és kiszámítható tulajdonviszonyok, pénzpolitika, elosztási rendszer nélkül elképzelhetetlen bármiféle növekedés, mert például nincs beruházás, nem jön, de előbb-utóbb kimegy vagy rövid távon egyéni hasznot hozó improduktív tevékenységbe vándorol a tőke.
A harmadik téma a hatásfok javítása. A társadalom józanabb fele által ismert, hogy a privát gazdaságot főként nem az igazságtartalma miatt kell előnyben részesíteni, hanem azért, mert lényegesen hatékonyabb tud lenni, mint a kollektivizmus, mint például az állami gazdálkodás. Ezért a magánosítások során nem elsősorban igazságtételi és más ideológiai szempontoknak kellene dominálni.
Látható ma a mezőgazdaságon, hogy mi történik, ha erről a végrehajtók megfeledkeznek.
Ugyancsak elhibázott, ha elsődleges szempontnak az elérhető bevételt tekintik. Nem eladásról kell, hogy szó essen, hanem működésátadásról. Ma már hasonlóan beszél olykor a Kormány is, de nem feledhető a "Ne kótyavetyéljük el" állandóan hangoztatott elsőbbsége vagy a "Javítsuk fel, úgy adjuk el" megvalósíthatatlan pénznyelő gyakorlata.
Bár a pillanatnyi költségvetésnek nyilván nem jó, de az árbevétel maximálását fel kell váltani a jó működtetés elvárásának. Ha stabil és kiszámítható a gazdasági környezet, akkor érdemes támogatni a vállalkozásokat, nem összekeverve a szociális szempontokkal. Tehát elsősorban oda kell a támogatásnak jutni, ahol értéknövelő beruházásokra fordítódik. Ehhez megfelelő bankrendszer, hitelalapok és átgondolt adópolitika kell, ott kedvezve, ahol haszon várható.
Van olyan területe a gazdaságnak, amelyik az utóbbi években fokozott államosítást mutat. Ez maga a költségvetés. Olyan mértékben koncentrálja a nemzeti jövedelmet egy felülről vezérelt újraelosztási rendszerben, hogy tulajdonképpen nyugodtan beszélhetnénk tervgazdálkodásról is.
(19.50)
A túlzott elvonás miatt túldimenzionált a költségvetés szerepe. Amikor is az államhatalom letéteményesei lehetnek az igazán okosak, akik meg tudják mondani mindenütt, hogy mi a jó. Amikor a nem állami szerveződések "kapnak" a költségvetéstől. Csak olvassuk el a kötetek szövegeit, illetve hallgassuk meg az expozékat, hogy mennyire divatos szóhasználat ez a "kapnak".
Ez az etatista gondolkodás erősen hatékonyságrontó és mellesleg félrevezetően hazug is. Gondoljunk csak bele abba, hogy valójában ki "kap" és honnan.
A mindent besöprő újraelosztás akaratlanul is az egyenlősdi irányában hat. Így van ez mind az egyes ágazatok, mind a földrajzi területek vonatkozásában. Tovább folyik a nyomor kiegyenlítése.
A költségvetés bevételeit jelentő adók jó részének felesleges bejárni a központon átvezető utat. Fordított gondolkodás kellene. Nem leadni kell a feladatokhoz szükséges pénzeket, hanem eleve ott kellene hagyni, ahol keletkezik. És csak annak arányában juttatni a központi költségvetésbe, ahogyan a szét nem osztható feladatok és a feltétlenül szükséges kiegyenlítések megkívánják.
A jelenlegi gazdasági válsághelyzetben merni kell vállalni, hogy a kiegyenlítés a növekedés elősegítéséhez képest ma másodlagos szempont. Többek között azért, hogy ne csökkenjen egyre jobban a kiegyenlítés eredménye, lehetősége.
A költségvetésben a helyi önkormányzatoknak visszajuttatott hányad — a Belügyminisztérium fejezet szerint — 356 milliárd forint. Megjegyzem, más jövedelmük ehhez képest elenyésző, mert a bevételeket "kapják". Ha a társasági adó — 62 milliárd —, a játékadó teljes egészében, az illetékek — túlméretezetten ez 22 milliárd — és a személyi jövedelemadó — 228 milliárd — döntő mértékben, az általános forgalmi adó — 340 milliárd — és a fogyasztási adó — 185 milliárd — kisebb részben a keletkezés helyén maradna, fedezné az önkormányzatoknak visszajutó keretet mindenféle visszajuttatási mechanizmus nélkül.
Természetesen nem a központi normatívák arányában, hanem forrásoldali differenciálással. Ami jó, mert az átlagos és jó adottságú települések kezébe így olyan adózási eszközök is juthatnának, amelyekkel már gazdaságpolitika is csinálható.
A feladatokhoz járuló kiegészítésekkel a kedvezőtlen adottságú települések alapvető problémái is feloldhatók. Ez az utóbbi lenne a központi költségvetés feladata.
A hatásfok növelésének ma éppen az egyik leghatásosabb eszköze lehetne, ha a még fejlődni képes területektől nem vonná el a központi költségvetés a növekedés zálogát jelentő bevételeket. Elsősorban oda érdemes invesztálni, ahol az várhatóan haszonnal jár. Haszon nélkül viszont egyre kevesebb jut az elmaradott térségekhez. Megjegyzem, a hátrányos helyzetű térségek csak pénznyelőként viselkednek, átgondolt stratégiai cselekvés nélkül.
Akár a munkanélküli-statisztikák alapján is megállapítható, hogy mindent az oktatás fejlesztésével kellene kezdeni. Ez lehetne a stratégia első eleme. Sajnos nem ezt mutatja ez a költségvetés sem.
A differenciálást is magában foglaló decentralizált államháztartás megvalósítása is feszültségekkel jár természetesen. Tehát politikai bátorságot igényel. A ma előnyösebb pozícióban levő térségek kétségtelen, hogy jobb helyzetbe jutnának, csökkenne a kiegyenlítődés. Mert többek között ez az ára annak, hogy ahol lehet, ne szűnjön meg a fejlődés lehetősége. Ez viszont minden térség, az egész ország érdeke.
Zárójelben jegyzem meg, hogy minap egy tájékoztatón kiviláglott, hogy Győr-Sopron-Moson megye még működik. Egy kormánypárti kollégám részéről felmerült, hogy nosza, tájékoztassuk erről a pozitívumról a sajtót. Én viszont úgy fogalmazok, hogy ez az állapot borzasztó negatívum. Mert ugyan él, vegetál a megye, de eltűnőben a fejlődés lehetősége. Ha igaz ez az ország egyik legfejlődőképesebb körzetére, akkor ez nem pozitívum, hanem tragédia.
Visszatérve a témához: aki nem a társadalmi hatékonyság növelését tekinti célnak, ha az eszközök látszólag igazságtalanoknak is tűnnek, az szociális értelemben is bűnös. Mert elosztani, kiegyenlíteni is csak gazdag társadalomban lehet. Ez a költségvetés, csakúgy mint az előzők, szocialisztikus. Ilyen értelemben valóban nem történt meg még a rendszerváltás. Ha a kormányzat önmeghatározását nézzük, akkor igen markánsan látjuk, mennyire nincs értelme még ma nálunk a jobboldali, baloldali kategorizálásnak.
A kiegyenlítési törekvésekben szinte verseny van. Ha ezzel a szocialisztikus szemlélettel nem vagyunk képesek szakítani, törvényszerű, hogy az új rendszerek csődöt mondanak. Talán ez a litván és a lengyel szindróma egyik fő oka is. A múlt örökösei ezt biztosan jobban csinálják, gondolja a választó, mert nincs a szavak és a tettek között olyan ellentmondás.
A tettekben is vállalt gazdasági rendszerváltásnak, az egyenlősdi cselekvő tagadásának talán ma még népszerűtlen, de feltétlenül szükséges felvállalása nagy politikai bátorságot igényel. Ez a költségvetés is fényesen bizonyítja e bátorság hiányát.
Szándékosan olyasmikről beszéltem, amikről különösen választások előtt nem szokás szólni, mert esetleg nem válik az ember általuk népszerűvé. Ilyen a fegyveres testületek kiadásának csökkentése. Ezért könynyen kijárhat a hazafiatlanság vádja. Ilyen a privatizáció gyorsításának igénye, az eladási ár másodlagossá nyilvánítása. Aki ezt mondja, arra az álhazafiak könnyen rásüthetik, hogy elkótyavetyéli az ország vagyonát. Csak minél előbb és minél jobban működjön az a vagyon — én viszont ezt mondom.
Könnyen kijár a szociális érzéketlenség vádja annak, akinek nem a kezdő, gondokkal küszködő, a tönkremenő cégek, vállalatok támogatása az elsődleges, hanem az erős, jól működő vállalkozásoké. Nem segélyekkel, hanem otthagyva a hasznot. Eretnek lehet az a gondolat is, hogy a nem elmaradott, a viszonylagosan fejlett térségek életképességének megtartása, fokozása ma fontosabb cél, mint a területi különbségek kiegyenlítése. Nem oda kell adni a pénzt, hanem ott kell hagyni.
Meggyőződésem, hogy az ország ma azzal a politikával nyerhet, amelyik felhagy a szocialisztikus egyenlősdi eszményével. Elősegítve ezzel a növekedést. Mert nincs más utunk, hogy a nyomor újraelosztása legyen holnap is a gondunk. Köszönöm a figyelmüket. (Gyér taps.)
