MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ)
MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ)
MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Pénzügyminiszter Úr! Tisztelt Ház! A költségvetési javaslat egyházak támogatására vonatkozó részéhez kívánok hozzászólni.
Az Antall-kormány utolsó költségvetési javaslatát látva szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt négy esztendő alatt egyetlen lépés sem történt az állam és az egyház elválasztása felé a költségvetésben. Továbbra is hiányoznak az egyházi önállóság anyagi garanciái. A volt egyházi ingatlanok visszadásáról szóló törvény ahelyett, hogy az egyházi függetlenséget erősítené, egyre erőteljesebbé teszi a költségvetési összefonódást. Ahelyett, hogy elkezdődött volna az állam központi újraelosztó szerepét felszámoló indirekt finanszírozási csatornák kiépítése, az állam közvetlen anyagi kötelezettség-vállalása évről évre folyamatosan emelkedik, már csaknem eléri egy teljes államhatalmi ágra, a bíróságokra fordított kiadásokat.
A rendszer átalakítására tett javaslatok állandóan leszavazásra kerültek. Az egyházi támogatások körül rendszeresen kibontakozó zajos viták és az a tény, hogy a változtatások igénye egyházi oldalról is egyre inkább felmerül, azt jelzi, hogy a helyzet megérett az újragondolásra. Ezt az a szokatlan jelenség is alátámasztja, hogy az egyházi tételekhez még a Kormány egyik politikai államtitkára is rendszeresen módosító indítványokat nyújt be saját Kormányával szemben. Itt Pálos Miklós államtitkár úr módosító indítványára gondolok; például ebben az évben arra adott be módosító javaslatot ehhez a költségvetési törvényjavaslathoz, hogy az egyházi kárpótlásra szánt 4 milliárdos tétel 10 milliárdra növekedjék.
Tisztelt Ház! Azzal a céllal, hogy az egyházak önállóságának anyagi hátterét meg kell teremteni, mindenki egyetért. A vita a hogyan körül zajlik. A háttérben az a kérdés húzódik meg, hogy milyen szerepet játsszon ebben a folyamatban az állam. Az egyik álláspont szerint az előző korszak tudatos vallássorvasztása után az állam elemi kötelessége, hogy minden rendelkezésre álló pénzügyi, jogi és egyéb eszközzel aktív szerepet vállaljon az egyházak helyreállításában, ideértve akár társadalmi befolyásuk biztosítását is. E vélekedés szerint addig, ameddig a helyreállítás meg nem történik, nem kell hangsúlyozni az állam és az egyház elválasztásának elvét.
Tisztelt Ház! A jelenlegi átmeneti helyzetben mi sem vitatjuk, hogy az államnak vannak kötelességei a szabad vallásgyakorlás nehézségeinek leküzdése terén. Azonban az előbb ismertetett nézettel szemben úgy véljük, hogy a közvetlen állami beavatkozások sorozata — az elválasztás elvének akár csak időleges háttérbe szorítása is — hosszabb távon olyan struktúrát, olyan viszonyokat alakíthat ki, amely az állam és az egyház újabb típusú összefonódását eredményezi. Ha valamibe túlságosan belekeverjük azt államot, nehezen lehet majd onnét kivonni.
Ugyanakkor tudom, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez az érv nem hatja meg különösebben azokat a vallási köröket, amelyek éppen egy ilyen összeszövődéstől remélik egyházuk befolyásának növekedését, különböző privilégiumok megszerzését. A megoldás módjától függ, milyen egyházat találunk az út végén: az állam hűbéresét vagy saját talpán álló független társadalmi erőt. A szellem és a példamutatás meggyőző erejére építő vagy a lelkek üdvözítése érdekében állami eszközöket is felhasználó egyházat.
Tisztelt képviselőtársaim! Ahhoz, hogy az egyházak függetlenek legyenek, elengedhetetlen, hogy szolgálatukat az állam közvetlen szerepvállalása nélkül, önerejükre támaszkodva tudják ellátni. Természetesen közben igényt tarthatnak mindarra az eszközrendszerre, ami a civil szféra más, nem üzleti célú szektorait megilleti. Ha az egyházak állami támogatását vizsgáljuk, meg kell különböztetnünk köztevékenységüket és egyházspecifikus tevékenységüket.
A köztevékenység körébe eső feladatokat illetően széles körű konszenzus van abban, hogy ellátásuk össztársadalmi igényeket elégít ki, még ha magán is hordozza a tevékenység végzőjének világnézeti jegyeit. Gyógyítani, tanulni, az elesettekről gondoskodni ugyanis mindenütt kell. E feladatok végzője az állam vállairól vesz le terhet; az állam éppen a közérdekű jelleg miatt támogatja a szóban forgó tevékenységeket. A támogatást tehát maga a tevékenység élvezi, ebből a szempontból közömbös, hogy azt ki látja el. Az ellátóval szembeni követelményeknek szakmaiaknak kell lenniük, a lényeg az egyenlő elbánás, az úgynevezett szektorsemlegesség.
Ami viszont az egyházspecifikus tevékenységet illeti — mint például a hitéleti tevékenységet —, ez azzal jellemezhető, hogy valójában egy körülhatárolható csoportnak szól. Még akkor is, ha némely felekezetek igyekeznek a vallási szolgáltatások esetén is össztársadalmi igényekre hivatkozni.
(20.40)
Tény azonban, hogy egy protestáns nem igényel részt a katolikus hitéletből, és ez fordítva is áll. Egy nem hívő állampolgár pedig egyikből sem kér. Még a hívők oldalán is kimutatják a statisztikák, hogy jelentősebb azoknak a száma, akik a maguk módján vallásosak, mint azoké, akik valamely egyház tanításait követik.
A hitéleti tevékenység tehát nem nevezhető köztevékenységnek. Ez természetes következménye egy pluralista társadalomnak. Egy olyan állam, amely a pluralizmust tiszteletben tartja, semlegességre törekszik a vallási, világnézeti, életfelfogásbeli kérdésekben; tartózkodik attól, hogy világnézeti alapon direkt előnyt vagy hátrányt okozzon. A vallási szolgáltatás nem képezheti egy semleges állam feladatát. A lelkiismereti meggyőződésnek az állam hatókörén kívül kell esnie, hiszen minden egyén természetes joga az igazság keresése.
Tisztelt Ház! A fő kérdés az egyházfinanszírozás területén is az, hogy elfogadjuk-e kiindulópontul az állam semlegességét, vagy pedig eszközt látunk az államban embertársaink tudatának ízlésünk szerinti átformálására, illetőleg arra, hogy őket a mi nézeteink támogatására ösztönözze. Persze a vallási és világnézeti irányzatok követői többnyire jót akarnak a másik embernek. Csakhogy, tisztelt képviselőtársaim, általában ki-ki saját meggyőződését tartja igazabbnak, szélsőségesebb esetben kizárólagosan igaznak. Nos, a történelem bebizonyította, hogy a legkisebb baj abból származik, ha egyik lélekmentésre vagy tudatformálásra szerveződött erőnek sem engedik az államot eszközként szolgálni. Az ideológiai, vallási vetélkedőt vívják meg a társadalom csoportjai a maguk eszközeivel, egymás között; az állam pedig ebben pártatlan bíró legyen, aki csak akkor intézkedik, ha a játékszabályokat — esetünkben a törvényeket — megszegik. Persze tudom, sokaknak nem tetszene ez a semlegesség. Ők azzal érvelnek, hogy nincsen világnézetileg semleges ember. Ebben, tisztelt képviselőtársaim, igazuk is van. Aki azonban vette a fáradságot és csak egy pillanatra is képes volt elfogultság nélkül figyelni mondandónkra, annak már rég feltűnhetett, hogy nem emberek, még csak nem is pártok, hanem intézmények semlegességéről szólunk. A közhatalom és intézményei semlegességéről, ideértve az államszervezetet, hadsereget, rendőrséget, az állami és önkormányzati iskolákat és számos vonatkozásban magát a települési önkormányzatot is.
Persze visszatekintve az elmúlt három és fél esztendő krónikájára, sajnos, azt kell megállapítanom, hogy azok közül, akik bennünket támadnak, sokan egyáltalán nem értik félre azt, amit a semlegességről mondunk. Támadásaik oka éppen az, hogy eszközként kívánják felhasználni az államot.
Tisztelt Ház! Ami a mai támogatási rendszert illeti, az egyházak köztevékenysége területén előrelépés történt. A nem állami intézmények azonos arányú normatív hozzájárulást kapnak, tehát a szektorsemlegesség dominál. Továbbra is problémát okoz azonban, hogy a gyermekeiket magániskolába járató szülők kétszeresen járulnak hozzá az oktatás költségeihez. Míg ugyanis az általuk fizetett adókból az önkormányzatok fedezik az önkormányzati iskola fenntartásának tényleges költségei és a fejkvóták közti különbözetet, addig ugyanezt a különbözetet ők a magániskoláknál is megfizetik például tandíj formájában. A párhuzamosság föloldása végett célszerű lenne legalább a tandíjuk egy részét leírhatóvá tenni az adóalapjukból.
Megoldatlan továbbá ebben a körben a műemlékvédelem kérdése is. Ezen a területen is utat kellene nyitni valamilyen formában a normativitásnak. Ezenkívül szélesíteni kellene a pályázati rendszerek lehetőségét.
Ami viszont a hitéleti tevékenység támogatását illeti, itt lényegében az előző rendszer államelvű logikája él tovább. Természetesen több nyilvánossággal, immáron parlamenti döntési jogkörrel, sokszorosan nagyobb összegekkel, megváltozott előjellel, de továbbra is masszív állami beavatkozással. Ez azzal jár, hogy az egyházak lassan beépülnek az állami szervezetrendszerbe. Az 1993-ra jutó támogatások felosztásáról szóló parlamenti vitában 1993. február 22-én már előadtam e rendszer részletes kritikáját, így ettől itt most eltekintek. Természetesen az akkor elmondottak továbbra is érvényesek. Ehelyett inkább arról szeretnék most szólni, hogy merre vezethetne a kiút.
Tisztelt Ház! Azt kellene elérnünk, hogy az egyházak hitéleti tevékenységének finanszírozása függetlenedjék az állami költségvetéstől. Olyan megoldást szorgalmazunk, amely
1.az állami újraelosztás kikapcsolásával az állami beavatkozást, a politikai döntéshozótól való függést kizárja;
2.a költségvetési alkudozást a polgárok szabad döntésére épülő automatizmussal váltja fel;
3.valós képet fest a tényleges társadalmi igényekről;
4.eléri, hogy senkinek se kelljen a nézeteivel ellentétes vallást támogatnia;
5.a társadalom és az egyházak kapcsolatának megerősítésével kifejezi, hogy az egyház a hívőké, nem pedig az állam kliense.
Az elmondottak érdekében tettünk 1991 tavaszán javaslatot arra, hogy az állampolgárok tetszésük szerint fordíthassák személyi jövedelemadójuk egy meghatározott hányadát valamely egyház vagy valamely más, nem üzleti célú intézmény támogatására. Ez nem egyházi adó, hiszen az egyházaknak nem nyílik joga a hányad követelésére. Szeretném hangsúlyozni azonban, hogy az új rendszer bevezetése csak többéves átmenettel képzelhető el, amely alatt az állam az átállással járó, előre nem látható nehézségek leküzdése érdekében méltányos korrekciós mechanizmust működtet, és nyitott marad a modell tapasztalatok szerinti módosítására.
A teljesség igénye és a nélkül, hogy bármelyik mellett elkötelezném magam, csak a gondolatébresztés kedvéért mondom: ilyen korrekció lehetne például egy kiegészítő költségvetési keret átmeneti fenntartása, amely az egyházakra befolyó adórész arányában kerülhetne szétosztásra; vagy az egyházakra eső minden forintnyi adórész megfejelése az állam részéről évről évre csökkenő, meghatározott százalékban. Egy ilyen rendszer, tisztelt képviselőtársaim, elejét veheti az egyházi jogi státussal kapcsolatos esetleges anyagi célzatú viszszaéléseknek is, hiszen nem teszi kifizetődővé az állami támogatás reményében történő esetleges felekezetalapítást. Ezenkívül az egyházakat rábízza a társadalom értékítéletére, amely így közvetlenül ítélkezhet arról, hogy mely kultuszt tart kívánatosnak vagy károsnak.
Ha már a jogbiztonságnál tartok, hadd hívjam fel a figyelmet még valamire. Az Amerikai Egyesült Államokban rendkívül könnyű felekezetet alapítani, semmiféle jogi kötöttség nincs. Ahhoz azonban, hogy valamely vallási közösség bármiféle adókedvezményben részesülhessen, nonprofit státust kell elnyernie. Ez a státus már nyilvántartásba vételt tesz szükségessé, mégpedig az adóhatóságnál. A dolgokat tehát nem a vallási státus oldaláról, hanem pénzügyi oldalról közelítik meg. A pénzügyi kedvezményezettséget keletkeztető követelményrendszer pedig rendkívül szigorú, több mint tíz pontból álló feltételrendszernek kell megfelelni. Egyébként a mi bejegyzett egyházaink túlnyomó része fennakadna e követelményrendszeren. Olyan követelmények ezek, amelyek bizonyítják, hogy ténylegesen egyházi tevékenység folyik. Csak példaként említem meg azt, hogy intézményes vallási nevelésről kell gondoskodni a fiatalok számára; a szolgálattevők felkészítését célzó oktatási intézménnyel kell rendelkezni; olyan szolgálattevőkkel kell rendelkezni, akiket bizonyos előírt képzés után választanak ki — tehát csupa olyan feltétel, amelyet ha egy vallási szervezet bizonyít, akkor feltételezhető, hogy nem anyagi nyerészkedés céljára jött létre, hiszen még az Amerikai Egyesült Államokban is ezeknek a fenntartása komoly anyagi erőforrásokat vesz igénybe, mint pusztán maguk az adományok.
Éppen a pénzügyi biztonság érdekében a későbbiekben még meg kellene fontolni nálunk is hasonló módszer alkalmazását. Tehát szét kellene választani az egyházi státus elnyerésének kérdését attól, hogy az illető felekezet részesülhet-e adó- vagy bármiféle pénzügyi kedvezményben. Természetesen a követelményrendszert a magyar állapotoknak megfelelően kellene kidolgozni. Itt helyt kaphat akár az egyházi státus elnyeréséhez szükségesnél jóval magasabb létszám- és olyan egyéb előírások, amelyek szavatolják, hogy nem egy tiszavirág életű vallási kezdeményezésről van szó. A követelményrendszernek természetesen mindenkire vonatkoznia kellene, éppen azért, hogy ne eredményezzen diszkriminációt, ha valamelyik felekezet annak egy adott pillanatban nem tud megfelelni.
(20.50)
Szerintem egy ilyen megoldás orvosolhatná a felekezetalapítással kapcsolatos pénzügyi természetű aggodalmakat.
Tisztelt Ház! A hitéleti tevékenység pénzügyi hátterének kiépítése kapcsán a római katolikus egyház köreiből röppent föl körülbelül egy éve az az elképzelés, hogy a személyi jövedelemadó 4%-a automatikusan kerüljön az egyházakhoz. Az összeget az egyházak maguk osztanák el egymás között. Ez a megoldás azonban, képviselőtársaim, nem venné figyelembe a polgárok döntési szabadságát, hiszen megkérdezésük nélkül, állami kényszerrel, mintegy egyházi adóként vonná el a szóban forgó adóhányadukat.
Ezenkívül gyengéje még, hogy változatlanul megoldhatatlan lenne az egyházak összemérése objektív és hitelt érdemlő mérési mechanizmus hiányában.
Tisztelt Ház! Annak idején egy alapítványi rendszerben is gondolkodtunk, de egy alapítványi rendszer sem vezetne megoldásra, hiszen nem ad választ arra a kérdésre, hogy a pénz honnan folyik az alapítványokba. Ezenkívül ha kizárólagosan egy alapítvány van, változatlanul problémába ütközik a különböző egyházak öszszemérése. Az pedig, hogy annyi alapítvány legyen, ahány egyház jogosult lehet támogatásra, egyszerűen elképzelhetetlen. Ezenkívül a magyar történelemben alapítványok is voltak már ezen a területen, és folyamatos viták kereszttüzében álltak tulajdonképpen a fennállásuk végéig, nem sikerült rajtuk keresztül kielégítő megoldást találni. Úgyhogy az alapítványi rendszerben való gondolkodást ezek a rosszabb példák nem serkentik.
A következő kormányra marad tehát, tisztelt képviselőtársaim, hogy megtegye az első lépéseket az egyházfinanszírozás átalakítása területén. Az új kormány feladata lesz, hogy az érintettekkel folytatott konzultáció eredményeként megtalálja a mind szélesebb konszenzust élvező megoldást. Közben persze tudomásul kell venni, hogy az anyagi nehézségek nem egyházspecifikus problémát jelentenek, hanem az egész társadalmat sújtják. Kielégítő megoldás pedig végső soron elképzelhetetlen a társadalom anyagi körülményeinek, a gazdaság állapotának javulása nélkül.
A végcél elérése még odébb van, de itt és most sem mindegy, hogy milyen úton indulunk el. Mi, szabad demokraták olyan úton kívánunk haladni, tisztelt Ház, amely független egyházhoz és semleges államhoz vezet. Olyan állapotokhoz szeretnénk eljutni, ahol az állam csak törvénysértés esetén avatkozik egyházi ügyekbe. Olyan állapotokhoz, ahol az egyházpolitika kifejezés mint fogalom kiürül, mivel az egyházi ügyek kikerülnek a politika mezejéről. Ezért együtt mondjuk Deák Ferenccel: "Ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok. De nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít."
Tisztelt képviselőtársaim! Köszönöm a figyelmüket! (Szórványos taps.)
Az általános vita lezárása
