KÁLLAY KRISTÓF, a függetlenek vezérszónoka:
KÁLLAY KRISTÓF, a függetlenek vezérszónoka:
KÁLLAY KRISTÓF, a függetlenek vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr, és köszönöm a korrekcióját. Igazán időben bejelentette a független képviselőcsoport, hogy engem jelöltek ki e két anyag vezérszónokaként. Ezért lepett meg, hogy egy másik képviselőtársam előttem kapott szót, hiszen az elmúlt héten a vezérszónokok sorában két csoport nem tudta elmondani, idő hiányában, a felszólalását.
Elnök úr! Tisztelt Ház! Amikor a '93-as és '94-es Vagyonpolitikai Irányelvekről beszélünk, először csak az idei éviről szeretnék pár gondolatot kifejteni, hiszen immár november közepén járunk és igencsak furcsa, hogy az egész évre visszamenőleg akarunk irányelveket elfogadtatni. Tavaly ugyanez történt, akkor szintén az év vége felé fogadta el az Országgyűlés az arra az évre szóló irányelveket. Ez nyilván azt is jelentette, hogy az egész évi privatizáció lezajlott úgy, hogy semmiféle, az Országgyűlés által elfogadott útmutató nem volt hatályban. Ebben az évben is, mire ez a két anyag elfogadásra kerülhet és hatályba léphet, már jócskán benne fogunk járni a decemberben. Év vége felé lesz, ami ugyan a karácsonyi bevásárlások ideje, de aligha tartható számon a privatizációs fellendülés időszakaként.
Ezért úgy gondolom, a '93-as Vagyonpolitikai Irányelvekből éppen elég lenne megtartani a befolyó bevételek részt, és az ebből felhasználandó kiadások számszaki részét. A többi útmutató irányokat pedig nyugodtan elhagyhatjuk, hiszen már semmiféle szerepet nem fognak játszani ebben az évben.
Itt kell elmondanom azt is, hogy az előző első napirendi pont során igencsak aggódtam amiatt, hogy erre a felszólalásra és egyáltalán a Vagyonpolitikai Irányelvek tárgyalására már a mai nap folyamán, legalábbis a délelőtti, kora déli órákban nem kerülhet sor. Ez már régi gyakorlat — korábban más képviselőtársam is elmondta ebben a Parlamentben —, hogy az őszi időszakban, leginkább a legfrekventáltabb időkben olyan napirendek szerepelnek, amelyekről sokat és hosszan lehetett beszélni, anélkül, hogy végül is a kérdéses probléma megoldódna. Idetartozik a III/III-as kérdés, a különböző igazságtételi kérdések és más hasonlók, amelyek elsősorban politikai jellegű csatározásokat jelenthetnek. A gazdaság pedig — ami igen lényeges lenne —, és ebben is kiemelten az állami vagyon megtartásának, felhasználásának, illetve magánosításának kérdése egyre kisebb súlyt kaphat ebben a Parlamentben.
A vagyonpolitikáról — amely az egyik legmostohább kérdésköre ennek a Parlamentnek — el kell mondani, évek óta komoly feszültség forrása, hogy ez a Parlament időben még soha nem fogadta el az Irányelveket. Hiszen az első Vagyonpolitikai Irányelveket még az előző, mielőttünk lévő országgyűlés fogadta el, és ezt hosszabbította meg két alkalommal is a mi Parlamentünk. Azóta mindössze egyszer, még tavaly ősszel lépett hatályba egy irányelvcsomag, s az idei és a jövő évre szólót pedig most tárgyalhatjuk. Úgy gondolom, ez is oka annak, hogy egymásra épülő irányelvekre — amelyek az előző évek tapasztalatait felhasználva egyre jobb megoldásokat keresnének — nem láthatunk példákat, hiszen nincsenek előző évi elfogadott irányelvek, nincs a Parlamentnek lényegi beleszólása a privatizáció menetébe. Ez, úgy gondolom, mindenképpen komoly gond, és látható, hogy ez az Országgyűlés és ez a Kormány ezen a területen már aligha fog érdemben előrelépni.
Látható, hogy ezek az irányelvek politikailag és gazdaságilag is súlytalanok. Miért mondom ezt? Elsősorban azért, mert maguk az Irányelvek nem tartalmaznak olyan irányokat, útmutatásokat, amelyek valóban számon kérhetők lennének, amelyek alapján dönteni lehetne, hogy a privatizáció Magyarországon hatékonyan működik-e, menete jól halad-e, az Országgyűlés elvárásainak megfelelően működik-e vagy sem.
Az Irányelvek felsorol sok szép és támogatandó célt. Gondolok itt arra, hogy fontos az, hogy a külföldiek minél nagyobb számban és minél nagyobb tőkével bejöjjenek ide és vegyenek részt a magánosításban. Fontos célnak említi a hazai tőkés, illetve tőke nélküli kisbefektetők részvételét; fontosnak tartja a kárpótlási jegygyel rendelkezők részvételét, és oly sok minden mást felsorol. Fontosnak tartja, hogy mellesleg fejlődjön az infrastruktúra, a hazai ipar is védelemben részesüljön. De mindezek így együtt igazából csak egy kívánságlistát jelentenek, konkrét célokként, konkrét prioritásokként aligha lehet ezeket így felfogni.
Másik fontos kérdéskör az is, hogy ezek az irányelvek az adott évben hatályba lépő más törvényekkel — gondolok itt az állami vagyonról, az állam vállalkozói vagyonáról szóló törvényekre, vagy éppen a költségvetési törvényben szereplő tételsorokra — sincs összhangban már évek óta. Hiszen az Irányelveket eleve mindig a mindenkori költségvetéssel együtt kellene benyújtani. Ez sem most, sem korábban nem történt meg, úgyhogy ez is komoly mulasztás.
Látható az is — tavaly is volt erre példa —, hogy menet közben a költségvetés vitája során változott, hogy mikor, mennyi bevételt lehet a privatizációból átcsoportosítani költségvetési célokra.
(12.40)
Tehát itt már évek óta szabadon lóg ez a határozati javaslat vagy törvényjavaslat. Igazából a neve sem meghatározható, minek is kell ezt felfogni, hiszen sem nem törvény, sem nem országgyűlési határozat, pusztán csak irányelvek, amely végső soron egy kívánságlistának és egy hosszú szöveges listának felfogható, de konkrétan nem számon kérhető és nem mutat semmiféle előrelépést.
Ebből az is következik, amit elmondtam, és az is az oka, hogy évek óta ennek a Kormánynak nincs elfogadott gazdaságpolitikai és vagyonpolitikai stratégiája. Nem tudjuk mi, parlamenti képviselők, hogy végül is mit akar csinálni a kormányzat ezekkel a vagyonokkal évről évre.
Az is komoly probléma, hogy ez az Országgyűlés igazából a privatizáció menetébe nem tud, nem szólhat bele, hiszen korábbi határozatok már a Kormány kezébe tették le ennek az ellenőrzési és működtetési jogát. Itt gondolok arra, hogy ez a Parlament már nyolcszor leszavazta a privatizációért felelős minisztert, mindmáig ez ügyben különösebb lépések nem történtek. Gondolok itt arra, hogy néhány héttel ezelőtt ennek kapcsán szintén leszavazásra került a miniszterelnök nevében felszólaló belügyminiszter, és szintén nem történt semmi, nem is várható semmi, tehát látható, hogy a Parlament többsége — amely jelenleg részt vett a szavazásokon — nincs megelégedve a magánosítás pillanatnyi állapotával, evvel együtt nem történtek lépések afelé, hogy a Parlamentnek komolyabb beleszólása lehessen az itt történtekbe.
Úgy gondolom, vannak ennek az anyagnak olyan részei is, amik kétségtelenül hasznosak és jónak nevezhetők. Gondolok itt arra, hogy a munkavállalói résztulajdonosi program kiemeltebb szerepe mindenképpen fontos és jó megoldásnak kínálkozik. Itt persze fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy ez a megoldás akkor hatékony, hogyha emellett komoly tőkebevonásra is sor kerül, hiszen önmagukban a munkavállalók elsősorban abban érdekeltek, hogy a szociális helyzetüket, a munkahelyüket tudják megtartani, és miután nincs különösebb saját tőkéjük, így az amúgy is gyenge lábakon álló, általuk megvásárolni kívánt vállalatok plusztőkeigényét nem tudják fedezni, tehát mindenképpen szükség van nagyobb tőkeerős csoportok bevonására is az MRP mellett.
Komoly gondnak látom azt is, hogy igen sok olyan csoport van, amelyik részt vett vagy részt kíván venni az álami vagyon elosztásában. Gondolok itt arra, hogy már elég régóta van egy komoly ígéret — mindmáig nem teljesült —, amelyik a társadalombiztosításnak adna 300 milliárdos vagyont — erről is valamikor még ennek a Parlamentnek vagy ennek a Kormánynak döntenie kellene, hiszen itt nem történt végleges lépés. Gondolok itt arra, hogy a kárpótoltaknak — az egyházi vagyonról szóló törvény alapján — szintén komoly vagyont kell ilyen célokra tőkebevonás nélkül átadni. Tehát látható az is, hogy az a cél, amit az Országgyűlés még valamikor 1990-ben tűzött maga elé, miszerint az állami vagyon eladása elsősorban a külföldi adósságok fedezetét képezhetné, egyre kevésbé megvalósítható, hiszen alig van olyan komoly bevétel, amelyik ezt fedezni tudná. Tehát az Országgyűlésnek ez az akkori szándéka mára már nem hiszem, hogy teljesíthető.
Az is látható, hogy a különböző privatizációs stratégiák is ez ellen mondanak, hiszen akár a kedvezményes privatizációs lízing, vagy éppen az E-hitelek dolga, vagy az, amit nemrég a sajtóban olvashattunk elsősorban: a kisbefektetői részvényprogram, amiről ennél sokkal többet azóta sem lehetett megtudni, hiszen többféle változat kering, egyik sem igazán nyomon követhető, hogy végül is mit akar a kormányzat ezen a területen. Egyik sem jelent tőkebevonást, tehát voltaképpen ezek a területek is a vagyon ingyenes vagy legalábbis rövid távon mindenképpen ingyenes felélését jelenthetik, ami azt jelenti, hogy privatizációból kevés bevételre számíthat — egyre kevesebbre — a magyar államkassza.
Úgy gondolom, az is komoly probléma forrása, hogy noha az előző évhez képest 20 milliárdról mintegy tízszeresére emelkedne az a vagyontömeg, amit az ÁVÜ és az ÁV Rt. által kárpótlási jegy számára hozzáférhetővé tennének, de korántsem biztos az, hogy ezek a vagyonok igazán jók, s igazán vonzóak lesznek a befektetők számára. Lassacskán el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon ez az állami vagyon ez nem azért kevésbé keresett-e, mert nincs megfelelő tőkeerő, hanem lehetséges, hogy azért, mert ez az állami vagyon nem túl vonzó, nem túl nyereséges, kevés hasznot hoz, és sajnálják rá azt a kevés pénzt is, amivel rendelkeznek a különböző csoportok.
Úgy gondolom, hogy szintén fontos kérdéskör az állami vagyon reorganizációja, hiszen elsősorban a volt NDK területén elsődleges szempontok között van a munkahelyek megtartása, illetve a vállalatok feljavításának a kérdése, s teljesen harmadrangú a bevételi kérdés.
Úgy gondolom, hogy az itt szereplő mintegy 60 milliárdos összeg kétségtelen előrelépés ezen a területen a korábbi évekhez képest, kérdéses persze, hogy mekkora lesz ennek a hatékonysága, és valóban fel lehet-e javítani ezeket a különböző vállalatokat olyan formára, hogy eladhatóbbak és tőkeerős társaság bevonására is alkalmasak legyenekek.
Összefoglalva mondanivalómat az 1993-as Irányelvekről, amit elmondtam: ezt ma már — november végén — nem tartom tárgyalásra érdemesnek, erről az Országgyűlés már lemaradt, kár ezzel foglalkozni.
Az 1994. évi Vagyonpolitikai Irányelvek legnagyobb hibájának azt látom, hogy voltaképpen nem oldja meg azt a kérdést, amit jó néhányan szeretnénk: a Parlamentnek legyen komoly befolyása az állami vagyon sorsára. Láthatóan továbbra is csak egy szöveges tájékoztató anyagként funkcionál, és ettől a mindenkori kormányzat s annak a mindenkori végrehajtói úgy és abba az irányba tudnak eltérni, ahogy gondolják, ahogy szakmai és egyéb felkészültségük ezt lehetővé teszi. Ezért nem tartom elfogadásra alkalmasnak ezt a két beterjesztést a tisztelt Ház számára. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
