PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt)
PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt)
PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Ez már egy olyan témakör, amely sokkal inkább a jövőnek szól, az elkövetkező évünknek, bár az 1993. és 1994. év vagyonpolitikáját foglalja össze.
Nagyon fontos témakörről van szó. Jellegzetesen a magyar gazdaság szempontjából tartom nagyon fontosnak, hiszen azokban az országokban — a gazdasági irányultság szempontjából, amely felé Magyarország halad, s amelyet mi megcéloztunk, a nyugat-európai gazdaságot, az Európai Közösséget értem alatta — az évenként megtárgyalt vagyonpolitika vagy az ennek megfelelő jogszabályok nem bírnak akkora jelentőséggel, hiszen a vagyon, a társadalomban, a gazdaságban működtetett vagyon döntő többségéről nem egy parlament és nem egy kormány határoz, hanem az állampolgárok, a gazdaság szereplői. És ez helyes. Nemcsak azért helyes, mert ha többen vannak a szereplők, akkor valószínűleg egy hibás lépés is kevesebb kárt okoz, hanem azért is, mert többekben több tudás van. Egy sokbábus sakktáblán sokkal eredményesebb, sokkal színesebb játékot lehet lefolytatni, mintha egy végjátékban mindkét oldalon már csak egy-egy király és egy-egy gyalog áll.
A magyar gazdaságban ezt még nem értük el. Az 1990-es választásunkat követően most a harmadik év értékelése és a negyedik év célkitűzései vannak Vagyonpolitikai Irányelvekként a kezünkben. És ami a baj, amit én gondként, illetve problémaként szeretnék jelezni, az az, hogy 1994-ben sem kisebb jelentőségű ez a törvénytervezet, mint '90-ben volt. Nem kisebb jelentőségű, mert nem csökkent az állami vagyon szerepe, nem csökkent az állami akarat a gazdaságba, a mindennapjainkba való beavatkozásra céljait, célkitűzéseit tekintve. Tehát négy év nem volt elég, sajnos, úgy tűnik; három év bizos, hogy nem volt elég, a negyedik év előttünk lévő tervezete azonban azt mutatja, hogy a negyedik év sem lesz e területen igazán meghatározóan váltást hozó.
Problémát okoz a számomra a Vagyonpolitikai Irányelvek előttünk lévő tervezete, amennyiben szoros összefüggésben van a költségvetéssel és az államháztartással, abból a megközelítésből is, amelyet önmaga céljául fogalmaz meg. Nem a célokkal van problémám, hanem a célokból hiányzókkal — ez az, amit én rendkívül fontosnak tartok.
A preambulum, tehát a bevezető, a legfontosabb gondolatot megfogalmazó oldal az 1994. év célkitűzéseiben is a privatizációt tekinti elsődlegesnek, és szinte az egész Vagyonpolitikai Irányelv a privatizáció témája köré rendeződik, amelyben a célkitűzéseket a következőképpen fogalmazza meg: a magyar gazdaság hatékony működésének megteremtése, a piaci verseny erősítése, a gazdaság fejlődéséhez nélkülözhetetlen szaktudás és működőtőke privatizáció által történő bevonása, a hazai tulajdonosi réteg lényeges bővítése és megerősítése, valamint az Európai Gazdasági Közösségbe és a világpiacba történő integráció előmozdítása.
Ezek fontos gondolatok. Azt hiszem, talán egy egyetemi szakdolgozatban is elég jól hangoznának — egyetemi szakdolgozatban igen. Azonban, tisztelt Ház, nekünk tenni kellene valamit! Tehát nem tudom, nem látom azt az akaratot, azt a tudást, hogy valaki is értené az előterjesztés szerint, hogy hol vagyunk, hová kívánunk eljutni, és oda hogyan lehetséges eljutni. Ezek az irányultsági megfogalmazások, hogy hatékonyságot kell növelni, piaci versenyt erősíteni — ezek azok a mondatok, amelyek nagyon keveset jelentenek. Ezek nagyon tömörek, egy újságírói, címlapi publikációnak lehetnek talán a címei — de nem lehet a tartalma egy vagyonpolitikának. Ugyanakkor a legfontosabb dolog hiányzik belőle. Célként, a lebonyolítás eszközeként az előbb felsorolt mondatok mint követelményrendszer, természetesen megfogalmazhatók. De az állami vagyonnak nem állami vagyonná való átalakításában igenis, a magyar gazdaság szempontjából ma a legfontosabb célként — és ez így volt 1990-ben is — a magyar államadósság csökkentése kellene, hogy megjelenjen. Ez hiányzik! Tehát az általam teljeskörűen felolvasott preambulumból, bevezető célkitűzésből, úgy, ahogy van, kimaradt. Kimaradt belőle, hogy számunkra ez az elsődleges feladat, mert a magyar társadalom és gazdaság növekedése előtt olyan akadályként állnak az államadósság és az ehhez kapcsolódó kamatterhek, amelyek kétségessé teszik, hogy lehet-e eredményes gazdaságpolitikát megalkotni, ha ezen a területen nem lépünk érdemi nagyságrendben előre.
Hogy igazoljam az általam felvetettek jogosságát, szeretnék rámutatni e törvénytervezet kapcsán is, hogy egyik napról a másikra, ugye, közel 100 milliárd forinttal megnövekedett a tervezett költségvetési hiány a költségvetési törvényjavaslatban, azzal a miniszteri indoklással, hogy a jegybank fölemelte a tartozásokat terhelő kamatot néhány százalékkal, ezért 64 milliárd forinttal megnőtt a költségvetés hiánya. Ennek 1990-ben még szabad lett volna problémaként megjelennie, de ha helyesen értelmeznénk a vagyonpolitikai feladatainkat, akkor az 1994-es költségvetésre már csak nagyon-nagyon kis hatással lett volna szabad lennie. Hiszen a privatizáció folyamatában értünk el eredményeket, de a privatizációból származó előnyök, a bevételek felhasználása szempontjából szinte semmit! E bevételek töredéke sem fordítódott az államadósság csökkentésére, ezért 1993-ban, '94-ben nagyobb az államadósság, mint 1990-ben volt! Nagyobb az államadósságot terhelő kamatteher, és ez gátolja egy eredményes gazdaságpolitika bevezetését.
És itt van előttünk az állami vagyonra vonatkozó 1994-es Vagyonpolitikai Irányelv, és még csak céljait tekintve sem fogalmazza meg igazán, hogy az államadósságot csökkentse!
(12.30)
Azt hiszem, hogy ekkora tartalékaink nincsenek, ilyen durva hibákat elkövetni nem szabadna. Igaz, ez az irányelv nagyjából összhangban van a költségvetéssel is, aminek kapcsán ugyanígy elmondtam, hogy nem változott meg az államháztartásunk szerkezete. Ha nem változik meg, hogy az államnak beavatkozási szándéka van mind az állampolgár mindennapjaiba, mind a gazdaság mindennapjaiba, akkor ehhez a beavatkozáshoz eszközzel kell rendelkeznie. Ez azt jelenti, hogy az állami beavatkozásnak, az állami tulajdonnak jelentős súlyban meg kell maradnia például az infrastruktúrában, tehát a gazdaság, a társadalom infrastruktúrájában, hiszen ezen eszközökön keresztül tud jelentős lépésekkel és befolyásokkal bírni.
Ez azonban nem lesz összhangban azzal az elképzeléssel, hogy a hazai tulajdonosi réteget erősítsük, ez nem lesz összhangban azzal az elképzeléssel, hogy a világpiacra történő integrációt, az Európai Közösséghez való csatlakozást erősítsük. Nem jó tehát a Vagyonpolitikai Irányelv célkitűzésrendszere, nem jó benne az úgynevezett prioritási sorrend. Éppen ezért, ha az előttünk lévő tervezetben tartalmilag az összhang meg is van, és szerkezetileg összhangot mutat is, nem jó cél érdekében. Tehát nem az általunk legjobban várt és a feladatok megoldása irányába ható célok érdekében készül ez a Vagyonpolitikai Irányelv. Ezért a magyar társadalom ezzel egy újabb évet veszít el a gazdasági problémáinak feloldásában, egy újabb évet veszít el abban, hogy lehetséges legyen a gazdaság növekedését, a társadalom fejlődését elősegítő program beindítása. Ezért e határozat elfogadását természetesen nem tudom jó szívvel ajánlani képviselőtársaimnak, miközben nagyon sokadmagammal évek óta folyamatosan hangsúlyozzuk — hiszen több éven keresztül nem is volt érvényes Vagyonpolitikai Irányelvünk —, hogy nélkülözhetetlen lenne a Vagyonpolitikai Irányelv tudatos, a gazdasági célokkal összhangban lévő megalkotása, mert nem a privatizáció lebonyolításának technokrata problémái az igazán nagy problémák, hanem az, hogy mit is privatizálunk, kinek is privatizálunk, hogyan privatizálunk.
A feladatmeghatározás az, ami évről évre elmarad, általánosságokat tartalmaz, és ezek után a privatizációt végrehajtókon múlik, vagy részben rajtuk múlik, hogy visznek-e valami tartalmat e terület fejlődésébe. De ez előtt igazából rendkívüli gátakat jelent, ha bizonyos területek, méghozzá az előttünk lévő Vagyonpolitikai Irányelvekben is meghatározott területek kimaradnak a privatizáció köréből. Tehát e területekkel nem foglalkozhatnak a privatizációs szakemberek és a privatizációval foglalkozó intézményrendszerek, ahol pedig foglalkozhatnak, ott számukra nincs egyértelmű feladatmeghatározás.
Ezt súlyos problémának tartom, és azt hiszem, hogy a rosszat nem szabad elfogadni, meg kellene alkotni a magyar társadalmi érdekekkel összhangban lévő vagyonpolitikát. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
