SCHIFFER JÁNOS, DR. a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka:
SCHIFFER JÁNOS, DR. a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka:
SCHIFFER JÁNOS, DR. a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka: Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A bűnözés emelkedésének, a rosszabbodó közbiztonságnak az okaira más és más magyarázatot lehet adni. Van olyan iskola, amely szoros összefüggést lát a bűnözés emelkedése és a jóléti társadalom vagy a demokrácia és a szabadságjogok között. Van olyan megközelítés, amely a társadalom normális jelenségei közé sorolja a bűnözést, és a társadalmi mozgások minőségével magyarázza annak mozgását. Az azonban biztos, hogy bármilyen magyarázatot is lehet találni a bűnözésre, az emberek biztonságot akarnak, riasztja őket a bűnözés, az erőszak. S az is biztos, hogy az emberek nagy része nem tartja normális dolognak e jelenséget. S az is biztos, hogy az sem nagyon érdekli őket, hogy ha azt mondják, nálunk jobb, máshol rosszabb.
Amikor a bűnözés közvetlen környezetünkben jelenik meg, akkor az emberek nem annyira erős, hanem határozott rendőrségért kiabálnak; amikor azonban az erős és kemény rendőrség jelenik meg, és ez érinti a személyi szabadságukat, akkor az emberek megrettennek és garanciákért kiabálnak. Tehát amikor e törvényhez közelítünk, tudjuk, hogy nagyon érzékeny területről van szó. Az egyik oldalon a növekvő bűnözés miatt — ha ennek tendenciáját időnként különböző számításokkal csökkenőnek is mutatják, de az emberek azt érzik, hogy erősödik — tudjuk, hogy stabil és hatékony rendőrségre van szüksége az országnak. A másik oldalról a gyanakvás, ami már elhangzott itt, hogy nem ad-e a törvény olyan eszközöket a Kormánynak, nem hoz-e létre olyan hatalmi helyzetet, amivel már nemcsak élni, hanem esetleg visszaélni is lehet.
Szükséges, hogy törvény szülessen a rendőrségről a korábban elmondottak miatt, de az Országgyűlésnek alkotmányos kötelezettsége is van, hogy megalkossa ezt a törvényt. Törvényt kell alkotni, mert ilyen törvény ebben a században nem született; 1881-ben, akkor is csak a fővárosra vonatkozóan született egységes rendőrségi törvény. Azóta a rendőrség lényegi kérdéseit nem annyira törvénnyel, hanem határozatokkal, titkos utasításokkal látták el. A mai állapotot is elsősorban rendeletek, illetve utasítások alakították ki. 1945 után egy erős, katonai jellegű, titkosított, hatalmi rendőrség jött létre, ami ellen a rendszerváltás előtt kemény kritika és támadás indult meg. S ennek a támadásnak két hatása volt. Az egyik egy negatív hatás, ami elbizonytalanította a rendőrséget — ezt a miniszter úr is említette áttételesen —, még negatívabbá tette a megítélését; és ez nemcsak a vezetésre vonatkozott, hanem azokra a rendőrökre is, akik kint álltak az utcán. Jogi szabályozás tekintetében azért volt ennek pozitív oldala is, mert a merev, centrális rendőrséget egy horizontális mechanizmus váltotta föl. Tudjuk azt, hogy a nemzetbiztonság kivált a rendőrség kereteiből; megjelent nyilvánosan a szolgálati szabályzat, amelynek jelentős garanciális kapcsolata van; kiemelte a Belügyminisztériumból a rendőrséget, és csak jogi irányítási lehetőséget adott a belügyminiszternek.
(10.50)
S talán ide lehet sorolni azt is, hogy szinte mindegyik párt programjában megjelent az önkormányzati rendőrség gondolata. Ezek a változások azonban biztos oda is vezettek, hogy a Kormánynak sokkal kevesebb jogosítványa volt a rendőrséggel kapcsolatban, mint a korábbi időszakban. Ezt akkor minden ellenzéki párt, így az MDF is támogatta.
1990 végére azonban egy változás következett be, egy markánsabb koncentrációs folyamat indult meg, ami mind az időközben bekövetkezett változásokban, de a különböző törvénytervezetekben is nyomon követhető. Ilyen centralizációs tendenciának ítélem — mondjuk — a főkapitányok kinevezésének a pályázati és a pályázattól eltérő rendszerét. Vagy azt, hogy a nemzetbiztonság újabb szoros kapcsolatot alakít ki a rendőrséggel a közös technikai igazgatóság vagy a figyelőszolgálat kapcsán. Vagy az is, hogy az önkormányzati törvény után a hatásköri törvény egy sor kérdést — amelyek korábban önkormányzathoz kapcsolódtak volna — a rendőrséghez kapcsolt.
Jelzésértékűek — mint említettem — a törvényjavaslatok változásai 1991 óta. Az első változatban az utasítás jogköre — ami már többször felmerült — egyedi ügyben kizárta a miniszternek ezt a lehetőségét. A második változatban — amit a miniszter úr visszavont — már csak az érdemi ügyre vonatkozott az utasítási jog kizárása. A mostani változatban meg sem jelenik ez a problémakör. Tudom, hogy ennek vannak jogi oldalai is, de garanciális szempontból ez nagyon fontos megfogalmazás volt a korábbi változatokban.
Mint ahogy itt említették, az első változatban a köztársasági elnöknek is volt szerepe, pedig ez a javaslat is a minisztériumban készült, tehát nem ellenzéki párt készítette ezt a javaslatot. A korábbi tervezetben, ami ugyancsak a minisztériumból jött ki, a szolgálati szabályzat alapelvei is szerepeltek, s ezek nagyon fontosak, mert a törvényben szereplő egyéb szabályokhoz kapcsolódnak, tehát garanciális jelentőségűek. A mostani változatban ezek az alapelvek már nem szerepelnek.
S ezzel tulajdonképpen eljutottunk magához a törvényhez. Rendkívül sok fontos kérdés merül fel a törvény kapcsán, nagyon sok fontos szakmai kérdés. Így például az intézkedések problémája, annak alkotmányossági kérdése; a közbiztonsági őrizet kérdésköre, ami a régi ref visszaállítása; vagy az előállítási idő 12 órára emelése, illetve ilyen meghatározása; az igazoltatás formái, ezeknek garanciális kérdései; határőrség és rendőrség viszonyának részletes szabályozása; vagy a fedővállalkozások kérdése, ami ugyancsak szerepel és okozhat problémákat.
Fontos az, hogy nyíltan lehet a titkos eszközökről beszélni, és itt megfogalmazásra kerülnek a titkos eszközök formái és bevethetősége. Ugyanakkor azonban vitakérdés, hogy az Alkotmányban biztosított alapjogok és ezeknek az eszközöknek a bűnüldözés érdekében való alkalmazása egyensúlyban van-e.
Ezekkel a kérdésekkel a vita későbbi szakaszában fogunk foglalkozni. Most három nagy kérdésre szeretném a hangsúlyt tenni. Az első kettő tulajdonképpen összefügg: ez a centralizáció, hatalomkoncentráció és a jogi szabályozás garanciája; a másik, ami ugyancsak elhangzott már itt, az önkormányzat és a rendőrség viszonya.
A törvényjavaslat — szerintem — egyik legnagyobb vitát kiváltó kérdése — és azt hiszem, megindult már ez a vita — a miniszter irányító szerepe. Az ellenzékben lévőket érheti az a vád — el is hangzott —, hogy ha ők lennének hatalmon, akkor persze szívesen élnének ezzel a közvetlen eszközzel.
Az is felmerülhet, hogy csak a jelenlegi miniszter erős, férfias, határozott megszólalásai rettentik meg az embert. Engem például legutoljára az rettentett meg, hogy pont a köztisztviselőknek tartott azon előadásán, ahol a pártsemlegességet, pártpolitikai szempontoktól mentességet hangsúlyozta a miniszter úr, kemény pártpolitikai minősítésekre ragadtatta el magát.
De egészen másról van itt szó. Senki sem vitatja, és az Alkotmány is tartalmazza, hogy a Kormánynak felelőssége van az államigazgatásban, és ehhez a felelősséghez irányítási eszközöknek kell a kezében lenni. Az azonban már vitás kérdés, hogy milyen eszközökről van szó, mert a rendőrség nem önmagában egyszerű államigazgatási szerv, amelyik ha téves határozatot hoz, könnyen lehet korrigálni, hanem fegyveres szervezet, titkos eszközök vannak a kezükben. S nem véletlen, hogy vannak olyan országok Európában is, ahol a rendőrség az igazgatásrendészet körébe tartozik. Ezért azt gondolom, hogy a Kormány, illetve a miniszter hatáskörét, jogkörét nagyon kemény garanciákkal kell körülbástyázni, ahogy az Alkotmány is teszi. Megjegyzem, hogy az Alkotmány miniszteri utasítási jogköröknél az önkormányzatok esetében tételesen felhatalmazza a belügyminisztert arra, hogy bizonyos feladatokat ellásson, a fegyveres erők esetében a honvédelmi minisztert tételesen felhatalmazza, a rendőrség esetében erről hallgat az Alkotmány. Tehát itt egy végiggondolandó kérdésről van szó.
Miniszter úr korábban, akár a Parlamentben vagy a sajtó előtt is, amikor felelősségét firtatták, elutasította a kritikát azzal, hogy nincs közvetlen beleszólási joga a rendőrség munkájába. Lehetne azt mondani, hogy ez egy jó kifogás, de mindenki tudja, hogy ez nem egy igazi kifogás. Pontosan lehet látni és tudni, hogy a mai viszonyrendszerben is van lehetőség és tudja is érvényesíteni a Kormány érdekét a rendőrségen belül. Gondolom, abban a kedvező tendenciában, ami a bűnüldözés hatékonyságával és a bűnözés csökkenésével kapcsolatban kimutatható, abban a Kormánynak is szerepe volt.
De lehet más példákat is mondani. Lehet azt mondani, hogy a főkapitányok kinevezésénél a Kormány tudta érvényesíteni az akaratát, vagy — hogy egy kicsit sikamlósabb területre tévedjek — lehetett érezni azt, hogy a Kormány a televízióvezetők elleni eljárásokban is tudta érvényesíteni akaratát.
Azt a megoldást, amit a most beterjesztett javaslat tartalmaz, én igen veszélyesnek tartom, mert nem egy politikai irányításról van szó, hanem teljes egészében szakmai irányítás jelenik meg ebben a tervezetben. Sokkal több jogosítvány jelenik meg a miniszternél, mint ami ahhoz szükséges, hogy érvényesíteni tudja alkotmányos felelősségét.
A javaslat szerint a miniszter feladatot, utasítást ad, meghatározza a rendőrség irányításában, felügyeletében közreműködő szervek tevékenységét, irányítja a költségvetési gazdálkodást, a fejlesztéseket, meghatározza az oktatást, jóváhagyja az SZMSZ-t, kinevez, felment, gyakorolja a munkáltatói jogokat, létrehozza, megszünteti a kapitányságokat. Azért sorolom Wekler Ferencnél részletesebben, mert szerintem itt van a kérdés alapproblémája. Ezzel szemben mit tehet a főkapitány? Egy utasítási joga van, a kapitányságokat utasíthatja, ezenkívül háromszor javasolhat, egyszer gondoskodhat és egyszer kidolgozhat. Ennek a szövegnek és a feladatok elhatárolása tükrében azt hiszem, hogy elég hihetetlen az a későbbi megfogalmazás, amely szerint a főkapitány a főkapitányságot önálló felelősséggel vezeti, önállóan irányítja működését és szakmai tevékenységét.
A javaslat a meglévő politikai irányító szerep mellé vissza kívánja állítani a minisztériumi szintű szakmai irányítást. Ez különösen megkérdőjelezhető ott, ahol a miniszternek ilyen széles jogosítványokat ad, ott, ahol nincs miniszteri felelősség, nem érvényesül, ahol az Országgyűlés ellenőrző funkciója csak nagyon nagy lassúsággal és nagyon nagy akadályokon keresztül érvényesül, mert a kormánytöbbség ezeket a feladatokat akár bizottságban, akár más formában nem támogatja, tehát ott ez igen nagy eltérést, igen nagy veszélyt jelenthet.
Még élesebbé teszi a kérdést a felhatalmazások köre, amelynek alapján például a 3. § (5) bekezdése szerint a miniszter a rendőrségen kívüli rendőri szervet hozhat létre utasítás alapján, és ebben az utasításban határozhatja meg ennek a szervezetnek a jogállását is. A túl súlyos jogosítványokat megtetézi a javaslat a személyi láncolat függőségével is, és — mint már említették is — nemcsak hogy minden a minisztertől függ, hanem még a kmb-t is becsempészik ebbe a sorba.
Az irányítási jogosítványokon túl egy sor felhatalmazás is bekerül a törvénybe. Tudom és lehet, hogy nincs mód kódexszerű törvény megalkotására, de egy kétharmados törvény megszavazásánál rendkívül fontos — különös tekintettel a korábbi rossz tapasztalatokra, hadd említsem csak az önkormányzati törvényt és a hozzá kapcsolódó egyéb törvényeket, vagy a bírói kinevezéssel kapcsolatos kétharmados törvényt —, hogy ebben a rendőrségi törvényben, úgy gondolom, minél több érdemi kérdésről, de legalábbis az alapvetőkről és a felhatalmazások kereteiről kell kétharmados többséggel dönteni. Amíg ez nincs így, addig az a húsz felhatalmazás, amely 95., 96. §-ban felsorolásra kerül, túlzó. Hogy csak egyet említsek, a 96. § (1) bekezdésében a miniszter felhatalmazást kap, hogy rendeletben állapítsa meg a rendőri szervek feladat- és hatáskörét, illetékességét, és ezzel szinte a tárca belügyévé teszi az egész rendőri szervezetet.
Nem megnyugtató — mint korábban említettem — a rendőri struktúrán kívüli rendőri egység létrehozása, amihez ezek után senkinek semmi köze, mert kiemeli a törvényből.
(11.00)
Én úgy érzem, ezzel a két felhatalmazással a belügyminiszter szinte maga határozza meg a rendőrség egész szerkezetét. Nem lehet tudni, hogy az általában való felhatalmazás — az a felhatalmazás, hogy a miniszter feladatot is határozhat meg a rendőrségnek — milyen mélységű, milyen mélységig terjedhet a rendőrség tevékenységében: csak az államigazgatási ügyekben, vagy például a büntetőeljárás egyes fázisaiban is megjelenik ez a jogosítványa, például a nyomozások indításában vagy megszüntetésében, vagy például a titkos eszközök használatában.
Nem egyértelmű és nem problémamentes ez a kérdés. A mostani szabályozás szerint — a belügyminiszter feladat- és hatáskörét szabályozó kormányrendeletben — a miniszter jogszabályokkal és jogi irányítási eszközök útján irányít. Én úgy érzem, ez itt sokkal többet takar — vagy sokkal többet akar.
A másik fontos alapkérdés, amivel foglalkozni szeretnék, az önkormányzat és a rendőrség kérdése. Az 1990-ben elfogadott önkormányzati törvény nagy autonómiát biztosít a településeknek, ugyanakkor lehet érezni, hogy a közigazgatás tendenciái elmosódnak, elmosódnak az állami, az önkormányzati, a helyi ügyek határai. Bonyolítja a kérdést, hogy az önkormányzatok helye és szerepe alakulóban van — hogy csak a középszint kérdését vagy a finanszírozás rendszerét érintsem. Amíg ezek a kérdések nem alakulnak ki, amíg nem alakul ki a természetes munkamegosztás, a természetes integrációs törekvés, addig, amíg nem találja meg az önkormányzati rendszer szilárd formáit, addig természetesen nem lehet komolyan fölvetni az önkormányzati rendőrség kérdését. Nem mondom azonban azt, hogy ez a javaslat, amit benyújtottak, megfelelne akár az önkormányzati törvénynek, vagy akár azoknak a céloknak, amelyeket mi támogatunk. Nem felel meg. Persze, ha csak a tendenciákat nézném, akkor bizakodhatnék, mert a korábbi javaslat — ha egy kicsit sarkosabban fogalmazhatok — megengedte a polgármesternek azt, hogy köszönjön a rendőrkapitánynak. Most valamivel többet mond a beterjesztett javaslat: a rendőrség együttműködik, segítséget nyújt, támogat. Kérdés, hogy elég-e ez ahhoz, amit az önkormányzati törvény mond: "a helyi önkormányzatok gondoskodnak a közbiztonság helyi feladatairól".
A Kormány képviselői elsősorban arra hivatkoznak, amikor csak formális jogosítványokat akarnak adni a településeknek, hogy nem lehet több ezer politikai akaratnak kitenni a rendőrséget — ez ma is elhangzott itt. Józsa államtitkár úr bólogat… (Dr. Józsa Fábián, képviselői helyéről: Úgy van!)
Ez a felfogás abból indul ki, amit a koalíció képviselői sokszor megfogalmaztak az elmúlt években: az önkormányzatok nem nőttek fel a feladataikhoz, az önkormányzatokat felügyelni kell, központból kell meghatározni a feladatokat. A miniszter úr pont a múlt héten fogalmazott nagyon kritikusan, hogy az önkormányzatok generációk vagyonát tehetik kockára. Ha ez a megállapítás önkritikával kapcsolódott volna egybe, mondjuk a Kormány önkritikájával, akkor talán lehetett volna foglalkozni vele, de ahogy a miniszter úr mondta a bevezetőben, ez olyan "általában" hangzott csak el.
Biztos vagyok benne, hogy az önkormányzatok követtek el és követnek el súlyos hibákat — ahogyan a Kormány is. Biztos vagyok benne, hogy az önkormányzati vezetők döntéseit saját pártjuk, és egyeseknél nem településük érdekei determinálják —, ahogy ez kormánytisztviselők esetében is előfordulhat. De ezek a hibák nem adhatnak alapot arra, hogy ne érvényesüljön a lakosság érdekeit szolgáló önkormányzat hatalma. Lehet, hogy a több mint 3000 településen lesznek olyan polgármesterek, akik saját érdekeiket helyezik előtérbe, de ez egyedi kérdés, nem lehet alapkérdés — meg kell adni mindazokat a jogosítványokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a testületek felelősségét a törvény szellemében érvényesíthessék.
Én azt tartom, azt tartanám jónak, hogy ez a törvény adjon érdemi hatásköröket is az önkormányzatnak, mert ez segíti az önkormányzatot és segíti a rendőrség munkáját is: nem terhelnék a rendőrséget olyan feladatok, amik ma a rendőrségnél vannak, de jobban elláthatók az önkormányzatoknál — természetesen nem sértve ezzel a bűnözéssel, a közbiztonsággal kapcsolatos országos érdeket, nem sértve ezzel a rendőrségnek mint központi államigazgatási szervnek a működését.
Véleményem szerint nem okozna problémát, ha az önkormányzatok szélesebb jogosítványt kapnának, például bizonyos érdemi rendészeti hatáskörökben, vagy például programjaik meghatározása során feladatot szabhatnának a rendőrségnek, vagy például ellenőrizhetnék bizonyos rendészeti feladatok helyi végrehajtását. Nem tartanám problémásnak, ha a személyi kinevezésnél — ha nem is vétójogot — a törvényben szereplő formális jognál érdemibb jogot kapnának; nem látnám azt sem problémásnak, ha a törvény megnyitná a lehetőséget például arra, hogy a rendőrség és az önkormányzatok igazgatási-rendészeti társulásokat hozzanak létre.
Lehetne folytatni a sort. Feltehető, hogy a hatásköri törvény módosítására is szükség lesz. Ennek a törvénynek, azt gondolom, az önkormányzatokkal kapcsolatban az kell legyen a feladata, hogy nyissa meg az utat, amelyen a fokozatos feladat- és hatáskörátadás értékelhető és vizsgálható lehet. Az integrációs regionális törekvések tükrében, az államháztartási reform összefüggésében aztán majd tovább lehet gondolni, hogy milyen feladatoknak kell megjelenni a településeken — de ennek az útját most kell megnyitni.
Tisztelt Ház! A kormány programja 1990-ben olyan rendőrségi törvényt célzott meg, amely különösen nagy figyelmet fordított az állampolgárok és a rendőri szervek jogainak rendezésére, a hatósági jogosítványok nyílt, az egész társadalom érdekét szolgáló szabályozására, az állampolgári jogok érvényesülésének garanciájára. Ezzel mi is egyetértünk. Ezért a törvényt akkor tudjuk elfogadni, ha a garanciális szabályok megnyugtatóak, ha a tervezetből kimaradnak azok a felhatalmazások, amelyek keretei nem következtek a mostani javaslatból, ha egyértelműen határolódik el a miniszter és a főkapitány hatásköre, jogköre, ha az önkormányzatok érdemi hatásköröket, jogosítványokat kapnak, és ha a törvény elfogadása előtt legalább bepillantást nyerhetünk azokba a kapcsolódó törvényekbe, amelyek például a nemzetbiztonságról vagy a határőrségről szólnak.
Szükséges, hogy olyan törvény szülessék a rendőrségről, amely biztos fogódzót ad a rendőrnek, mert csak a magát biztonságban érző rendőr tud biztonságot adni másnak — de úgy, hogy biztosítva legyen az egyensúly a rendőri működés és az állampolgári jogok között. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
