SZABÓ LUKÁCS (MIÉP)
SZABÓ LUKÁCS (MIÉP)
SZABÓ LUKÁCS (MIÉP) Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! "Miért csak most nyújtotta be a Kormány jelen törvényjavaslatát?" – akartam kezdeni a felszólalásomat. Akartam kezdeni, de Szili Sándor képviselő úr, az MSZP padsoraiból, megakadályozott ezen elhatározásom megvalósításában. Az ő felszólalását ugynis bármelyik frakcióból el lehetett volna mondani, kivéve az MSZP-t, a kommunista jogutód párt padsorait. Mert egy párt, amelyik bűnben fogant, amelyiknek a működését vér, halál és könny kísérte, amelyik idegen megszállók zsoldjában állt 45 éven keresztül – amiért most kárpótlási törvényeket kell hozni, amiért most a hadigondozásról szóló törvényt is meg kell hozni… Önöknek és jogelődeiknek a nyakába varrandó, az önök bűne! (A vele átellenben ülő Szili Sándorra mutat.) Mindenkinek joga van itt erről beszélni, kivéve önöket és személy sze-rint önt.
Ezek után a Kormány felelősségéről: Igen, ezt a törvényt nem 1994-ben kellett volna meghozni, hanem 1990-ben, sőt, a legjobb lett volna az, hogyha folyamatosan érvényesülhet az 1933. évi VII. törvény. Miért nem született meg mégsem akkor ez a törvény, holott a legelesettebbekről legelőször kellett volna gondoskodni, miért legutoljára gondoskodott – vagy akart gondoskodni – róluk mégis a Kormány?
Itt többen vitatkoznak most arról, hogy ki egy hete, és ki két hete adta be, és ki inspirálta inkább a Kormányt. Azért a hűség – az igazsághoz való hűség – kedvéért hadd mondjam el, hogy 1993 márciusában benyújtottam a harmadik kárpótlási törvény módosításaként a törvényjavaslatomat. Ezúton is szeretném megköszönni Csépe Béla képviselő úrnak, hogy felvállalta a bizottságokban való képviseletét. Már akkor benyújtottam tehát az önálló indítványomat, ami tartalmazza a hadifoglyok – nyugati hadifoglyok –, a hadiárvák, hadiözvegyek és hadirokkantak kárpótlását is. Nyugdíj-kiegészítést adtunk ugyanis a hadifoglyoknak – 1989-től már nyugdíj-kiegészítést kapnak a keleti hadifoglyok, 1992-től pedig a nyugati hadifoglyok is, sőt, keleti hadifogság esetén kárpótlásban is részesülnek –, akik hazajöttek. Több évet nehéz, mostoha körülmények között eltöltöttek hadifogságban, de utána mégis hazajöttek, mégis felnevelhették a gyermekeiket.
Mit kaptak ezzel szemben azok, akik özvegyeket, árvákat, könnyeket hagytak maguk után? Azok nem részesültek kárpótlásban. A Kormány súlyos felelőssége van ebben, hogy nem ezeket részesítette legelőször kárpótlásban, akiknek egyedül kellett özvegyként felnevelni a gyermekeiket, és akik árván, csaknem támogatás nélkül – csaknem központi támogatás nélkül – nőttek fel.
Éppen ezért a törvénytervezetem – ami most már több mint egyéves – tartalmazza ezeknek a kárpótlását is, tehát a hadiárvákét is, a hadiözvegyekét is és a hadirokkantakét is. Nem most, délelőtt találták tehát ki a honvédelmi bizottságban, hogy kárpótolni kell a hadiárvákat is, hanem ez a törvényjavaslat, illetve a módosítása már egyéves.
Fájdalommal kell megemlékeznem arról, hogy bár egy évvel ezelőtt a Parlament 90%-a akarta ezt a törvényt – ebből viszont az következik, hogy a Parlament 10%-a nem akarta, és ez a 10% megbénította a törvényhozást. Ebbe a bénító munkálatba, sajnos, beszállt maga a Kormány is.
A Parlament elnöke, a Házszabályt megsértve, nem adta ki az illetékes bizottságoknak – főképpen a költségvetési bizottságnak – megtárgyalásra a törvényt. Ezzel tehát megsértette a Házszabályt.
Nem kívánok most abba belemélyedni, hogy milyen erők vagy milyen gondolatok hatására követte el a Parlament elnöke a házszabálysértést, de hadd folytassam:
A Kormány – bár történész tagjai vannak –, úgy tűnik, az Igazságügyi Minisztériumban, bár kellett volna, nem tartott történelemórákat. Most hangzott el ugyanis pontosan, az egyik bizottságban a kérdés, hogy egyáltalán nyugati hadifogság volt-e, egyáltalán nyugaton kényszermunkások voltak-e. És a jelen lévő igazságügyi minisztériumi képviselő nem cáfolta az ott elhangzottakat…
Ez pontosan olyan, mint amikor Grósz Károly kormánya idején fölvetődött a kérdés, hogy Recsk mint megsemmisítő tábor vagy mint tábor, internálótábor egyáltalán létezett-e. Vagy mint ahogy nagyon sokan – igen helytelenül – megkérdőjelezik, hogy Auschwitz egyáltalán létezett-e. Ugyanígy megkérdőjelezik azt is – és sajnos, ez a költségvetési bizottságban hangzott el –, hogy egyáltalán kényszermunkások voltak-e a nyugati hadifogságban. (Dr. Zsiros Géza: Önkéntesek!) Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy az Igazságügyi Minisztérium nem részesült történelemórában – és attól tartok, hogy már nem is fog, tekintettel arra, hogy a centi, amit elkezdtek vágni, lassan elfogy.
(20.40)
Miért volt ez az egy éve tartó kötéltánc, de inkább vesszőfutás, ami ezt a szerencsétlen törvénytervezetet kísérte? Nagyon szeretném, ha erre választ adna a honvédelmi miniszter úr, tekintettel arra, hogy például a nyugati hadifoglyok országos találkozóján személyesen ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy ők is kárpótlásban fognak részesülni. És tekintettel arra is, hogy e törvény részét képezi az is, hogy abban az esetben, ha valaki hősi halált halt a különböző frontokon, – természetesen beleértjük az 1956-ban hősi halált haltakat is, azok özvegyeit és árváit is –, a törvénytervezetünk szerint úgy tekintettük, mintha négy év hadifogságban lett volna. Való igaz tehát, hogy kárpótlási jeggyel képzeltük el az ő káruk pótlását, vagyis ebben az esetben négy év hadifogságnak megfelelő kárpótlási jegyben részesítettük volna a túlélőket; több árva és özvegy esetén arányosan osztották volna el egymás között a kárpótlási jegyeket. Ha viszont valaki 100%-os hadirokkantságban szenved, abban az esetben ő kapta volna meg a négy évnek megfelelő hadifogságért járó kárpótlásijegy-tömeget. Nagyon sajnáljuk, hogy ma, bár lóhalálában üzentek a Kormány képviselőjéért meg értem is, és az alkományügyi bizottságban négy óra hosszat eltöltöttünk, újra csak határozatképtelenné tették az alkotmányügyi bizottságot. Tehát még mindig nem folyt le a bizottsági vitája ennek a több mint egyéves törvénytervezetnek!
Mitől vált most ilyen sürgőssé, hogy szinte már a 25. óra kezdetén be kellett nyújtani ezt a kérdést, amit már az első pillanatban, 1990-ben el kellett volna rendezni? Sőt, az lett volna a legjobb, ha nem kellett volna közel 45 évet várni, hogy erre újra sort kerítsünk. Erre is természetesen magyarázatot kérünk és várunk a honvédelmi miniszter úrtól.
Ez a törvénytervezet természetesen nagyon is szükséges, mindazokkal a korrekciókkal, amit itt már képviselőtársaim elmondtak – ezt már megismételni nem akarom –, főképpen az előre mutató, az esetleges jövőbeni, de reméljük, soha be nem következő ellenségeskedések kárvallottjai ellátását illetően. Viszont nem tekinthetünk el attól, mivel a múlt sérelmeit mindenki esetében kárpótlással intéztük el, ez a kárpótlás ki kell, hogy terjedjen a legelesettebbekre, a hadiözvegyekre, a hadirokkantakra, illetve a hadiárvákra is, annak megfelelően, ahogy már egy évvel ezelőtt önálló indítványban ezt kezdeményeztem.
Nagyon bízom benne, hogy a hátralévő két napban mind a Honvédelmi Minisztérium és tisztelt miniszter úr, mind pedig a Kormány és a bizottsági tisztségviselők megtesznek mindent ennek a törvénynek az érdekében, tekintettel arra, hogy a két törvény, az általam kezdeményezett kárpótlási törvény, illetve a Kormány által előterjesztett, a hadigondozottakról szóló törvény bizonyos korrekcióval egymás mellett is megáll, egymást kölcsönösen kiegészíti. És én bízom benne, hogy a hátralévő két nap elegendő lesz arra, hogy elvégezzük, amit négy év alatt nem végeztünk el.
A Magyar Igazság és Élet Pártja nevében ilyen feltételek és ilyen korrekciók mellett a törvénytervezetet támogatjuk. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
