DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr!
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az önkormányzati törvény módosításának csak az egészségügyet érintő részével kívánok foglalkozni négy konkrét módosító indítvány kapcsán.
Az látszólag egy apró része az önkormányzati törvénynek, de azért emlékeztetni kell politikustársaimat arra, hogy az egészségügy rendezetlen kérdései miatt például az egykori Wilson-féle munkáspárti kormány megbukott Angliában, a Reagan-féle köztársasági kormány bukásához és az egészségügyi reformot ígérő Clinton győzelméhez minden elemző szerint hozzájárult az a helyzet, ami az egészségügyben kialakult. Tehát mindenképpen fontosnak tartom ezt a kis részt is. Annál is inkább, mert ez a kis rész, mint cseppben a tenger, tükrözi az egész módosító csomag szándékát, szakmai színvonalát. Ezért sajnálom, hogy a kormányból senki nincs jelen az ülésteremben, nagyon nehéz akkor komolyan vennünk Horn Gyula miniszterelnök úr tegnapi zárszavát, miszerint "meghallgatjuk az ellenzéki pártok véleményét, a jó ötleteiket elfogadjuk, de amikor kell, dönteni fogunk". Én most megpróbálom a jó ötleteimet elmondani, noha sem a bizottság elnöke, sem a belügyminiszter igen tisztelt képviselője, sem senki más nincs itt a kormányból. (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: De itt vannak!) A szociális bizottságról, mint szakbizottságról beszélek, hiszen az egészségügyet érintem.
Nos, a magyar egészségügy története - és ez többek számára ismerősen hangzik a teremben - az osztályharcok története. Az osztályharcok története itt úgy értendő, hogy a hagyományos ellentétek a belgyógyászati és a sebészeti, a manuális és az elméleti tárgyak között még egy súlyosabb ellentéttel is társultak - tekintve, hogy az egészségügyben mindig kevés volt a pénz, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy ezt a pénzt ki osztogatja. Ezért, ha visszanézünk az elmúlt 30 évre, ezt az osztályharcot egy mozgó háborúnak kell látnunk. Olyan mozgó háborúnak, amikor hol decentralizáltunk, tehát a kórházak egy kisebb közösség tulajdonába kerültek le, hol integráltunk, amikor egy megyei, fővárosi vezető kórházhoz kerültek. Ennek az lett eredménye, hogy még a működő lélegeztetőgépeket is elvitte a vezető kórház a beosztott kórháztól. Aztán megint rájöttünk, hogy ez így nem jó, ezért visszaadtuk a helyi önkormányzatoknak a tulajdont.
Úgy tűnt, hogy ez a háború eldőlt az elmúlt 4 évben, sőt már 6 évvel ezelőtt, hiszen az egészségügy átalakítása abba az irányba mutatott, hogy a kórházak önállóságát minden módon növelni kell. Ez tette lehetővé, hogy a helyi önkormányzatok tulajdonába és kezelésébe kerültek ezek az intézmények.
Nos, ezt a rendszert a szocialista párti tisztségviselők még kormányzati tisztségviselő korukban, '88-ban elkezdték kialakítani, tehát gondolom, most is fenn kívánják tartani. A Szabad Demokraták Szövetségének pártprogramjában viszont az szerepel, hogy "Az állampolgárok és az egészségügy érdeke azt kívánja, hogy a kormányváltozások ne okozzanak megrázkódtatást az egészségügyben". Ezt vagy akkor nem gondolták komolyan, vagy most nem értem, hogy miért kell egy igen jelentős megrázkódtatást okozó átszervezést, sőt visszaszervezést elkezdeni. Ugyanis az egészségügy továbbra is szegény, működtetését a társadalombiztosítás, de a beruházások, fejlesztések költségeit a központi költségvetés és jelentős részben az önkormányzatok erőfeszítései adják össze.
A helyi önkormányzatok tulajdonában, a város tulajdonában lévő kórház megmozgatta az elmúlt években a helyi közösségek, a helyi érdekeket képviselő ottani politikai testületek szándékát és igen jelentős támogatást, fejlesztést tettek lehetővé nagyon sok helyi önkormányzati kórháznál. Önök nagyrészt egyéni képviselők. Hogy fognak visszamenni a városukba, ha azt kell mondani a választóiknak, hogy most ismét visszaadtuk a megyének a kórházunkat? A megyei kórház, a megyei kezelési jog ugyanis azt jelenti, hogy elkerülnek, a helyi érdekek hatóköréből kikerülnek a kórházak, s ennek következtében várhatóan csökkenni fog az az egészséges lokálpatriotizmus szülte támogatás, ami a jelen formában megvolt.
Az erre irányuló módosító javaslatomat természetesen megtettem; a szociális bizottság - nagy örömre - egy hasonló módosító indítványt támogatott, a magamét egyharmaddal ugyan, de elutasította.
A másik kérdés ehhez kapcsolódóan, hogy ha már kevés a pénz, akkor nyilván racionálisabbá kell tenni a működést. Három lépcsőben működött az egészségügy hosszú időn át. Volt az alapellátás - háziorvos, házi gyerekorvos -, a szakrendelő és a kórház. Ez a három lépcső azt eredményezte, hogy párhuzamos, megismételt vizsgálatok sorát kellett a betegnek elszenvednie, hiszen mikor a végén esetleg kórházba került, a kórház újra megcsináltatta mindazt a vizsgálatot, amit előzőleg a rendelőintézetben már elvégeztek. Ezért a rendelőintézeteket a kórházakhoz szándékoztunk integrálni, kapcsolni, azok ambulanciájaként működtetni, pontosan azért, hogy egy lépcső kimaradjon, ami jobb a betegnek és messze olcsóbb, hiszen egy fázis kimarad.
Az előterjesztés ennek ellenére külön kívánta kezelni a kórházakat és a rendelőintézeteket, tehát konzerválni, továbbra is fenntartani ezt a háromlépcsős szerkezetet, amikor azt javasolta, hogy a kórházak kerüljenek a megyéhez, a rendelőintézetek maradjanak a helyi önkormányzatoknál. Nyilvánvalóan a szervezeti összekapcsolás ilyen módon megoldhatatlan lenne. Erre nézvést is van módosító indítványom.
A harmadik kérdés. Az egészségügy, illetve az orvosi kar egy különleges, Max Weber szerint hivatásrendként működő testület. Két ilyen hivatásrendet ismer a szociológia egyik atyja: az egyházi, a papi és az orvosi hivatást. Mindegyik szigorú hierarchiával, merev kiválasztással, a külsők, a laikusoktól egy saját nyelv kialakításával megkülönbözteti magát és öntörvényei működtetik. Olyan szigorú hierarchia van ebben a szakmában, ami még a baromfiudvar csipkedési rendjénél is szigorúbb. Aki már egyszer látott nagyvizitet, az tudja, hogy milyen. Ha tehát most a kórház-vezetés, megbízással, megyei testülethez kerül, ez azt jelenti, hogy az a lakosságtól, a kórháztól, a betegektől távoli testület döntésére bízatik. (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Miért?) Ugyanis a távoli testület - szükségszerűen a megyei egészségügyi osztály - szakvéleménye alapján fog kinevezni.
(10.10)
Ez a kórházigazgató nyilvánvalóan helyben tovább görgeti a kinevezéséből adódó jogait az osztályvezető főorvosokra. Tehát kialakul megint egy megyei egészségügyi osztályvezetőhöz hasonló, szigorúan centralizált hierarchia; megint ráerősítünk arra a porosz-osztrák-magyar vonalra, amely az angolszász országokban ismeretlen, és ezt a megmerevedett hierarchiát megváltoztatni ily módon nem remélhetjük.
Az az elképzelés, hogy az ott dolgozó kollégák - nemcsak orvosok, egészségügyiek - beleszólhatnak a vezető kiválasztásába, s ahogy legutóbb a kórházvezetők választása is történt, az nem volt jó. Három szereplőnek kellene ebben megjelenni: a tulajdonosnak - nem mindegy, hogy melyik önkormányzat, a helyi vagy a megyei -; az ott dolgozóknak, hiszen higgyék el, hogy nem a cikkek száma, még csak nem is a tudományos rang tesz valakit alkalmassá egy osztály, egy kórház vezetésére, és ezt legjobban az együtt dolgozók tudják kifejezni, tehát a tulajdonos mellett nekik is meg kellene adni ezt a lehetőséget; és azért ne feledjük el, hogy a betegekért van az egész! Ne feledjük el, hogy az ellátott betegeknek valamilyen módon szintén lehetőséget kellene adni, mint ahogy az angolszász országokban - ellentétben, ismétlem, az e tájon honos divattal - erre lehetőség van.
Ennek a kimunkálására egy ilyen sebtében módosított törvény semmiképpen nem alkalmas. Éppen ezért javasoltam azt, hogy külön jogszabály szerint kerüljön meghatározásra - a későbbiekben akár - a kinevezési rend. Erről a hatályos, úgynevezett "húszas" törvény - tehát a hatásköri törvény, vagyis az 1991. évi XX. törvény - 133. §-ának vége úgy rendelkezik: "kinevezi..." - mármint a helyi önkormányzat - "... a külön jogszabályban meghatározottak szerint az orvosigazgatót, a gazdasági igazgatót és az ápolási igazgatót". A külön jogszabály, mondom, most bizonnyal nem alkotható meg, de ennek lehetőségét elvenni egy kétharmados törvénnyel semmiképpen nem látom célszerűnek, éppen azért, mert itt nem arról van szó, mint egy más hivatalban, ahol a hivatalvezető az aktát csak a legritkább esetben olvassa el - hiszen azért vannak az érdemi ügyintézők -, itt egy beteget minden esetben megnéznek legalábbis a nagyvizit során a főorvosok. Tehát nem lehet a közigazgatás általános szabályait leszűkítve alkalmazni erre a területre.
A negyedik és egyben az utolsó téma: a gyógyszertárak ügye. Kérem szépen, ezek a szerencsétlen gyógyszertárak meg gyógyszertári központok nem is a kaukázusi krétakör széttépésre ítélt gyermekáldozatai, hiszen itt legalább négy-öt "szülő" veszekszik rajtuk. Meg is értem, mert nagyon értékes csecsemő: körülbelül 50 milliárdra becsülik azt a vagyont, amit a gyógyszertári központok és a gyógyszertári hálózat jelent. Éppen ezért egyetlenegy jogterülettel nem foglalkozott ennyit az Országgyűlés, mint a gyógyszertárakkal, háromszor vagy négyszer hoztunk erről törvényt; legutóbb már az új Országgyűlés még a nyári ülésszakán, augusztus 30-án külön foglalkozott a gyógyszertárakkal. Ismét úgy döntött, hogy meg kell oldani a privatizációt, de a kialakult jogviták miatt ezt '95. december végéig még a jelen működési formában is lehetővé teszi, noha attól kezdve a gyógyszerészek diplomához és személyi joghoz kötött joga lesz a gyógyszertárak működtetése. Ezek után, a legnagyobb meglepetésünkre most, az önkormányzati törvényben megjelenik, hogy ezt a kérdést oly módon kívánják rendezni az előterjesztők, hogy a gyógyszertári központok kerüljenek a fővárosi, a megyei önkormányzatok tulajdonába, de a gyógyszertári központok tulajdonában vannak a gyógyszertárak - és abban érdekeltek, hogy minél tovább így maradjon ez a helyzet, hiszen addig nekik hozzák a hasznot.
Ez megint egy hevenyészve betuszkolt indítvány, az egész rendszer figyelmen kívül hagyásával készült; egy olyan pamutgombolyag, aminek ha egy szálát kihúzom, akkor összegubancolódik az egész. Ugyanis rendelkezik a tulajdonról, de nem rendeli hozzá a feladatot! Hát így nem lehet önkormányzati ügyeket intézni! Ha feladatot adok, akkor kell hozzá tulajdon vagy pénz; de tulajdont adni és feladatot nem, nem előírni ugyanebben a törvényben - ha már a megyei önkormányzaté -, hogy feladata legyen a gyógyszerellátásról való gondoskodás, ez nem lehetséges! Akkor a gyógyszertár ugyanolyan üzlet lesz, mint, mondjuk, egy masszázsszalon, s ha jobb és nagyobb hasznot hoz, akkor arra a célra fog átalakulni. Mint ahogy a fővárosban a nem önkormányzati, hanem ÁVÜ-tulajdonban, de a régi gyógyszertári központ utódja tulajdonában lévő gyógyszertárak közül máris be akarnak zárni húszat, arra hivatkozva, hogy nem rentábilis a működésük.
Kérem, a gyógyszerellátás nem azonos más kereskedelmi tevékenységgel! Éppen ezért, miután semmi lehetőségünk nincs, azon kívül, hogy elmondjuk érveinket - önök fognak dönteni! -, nagyon kérem, hogy egyrészt ezt az indítványt a gyógyszertári központokkal kapcsolatban, ami tehát az egész jogrendszerben nagyon sok ellentmondást szülne, vagy vonják vissza az igen tisztelt képviselők, akik ezt az előterjesztést tették - hiszen ez nem érinti a kormány presztízsét -, vagy arra kell kérnem, figyelmeztetve a Házat, hogy ezt semmiképpen ne támogassák, hacsak nem akarnak havonta újabb gyógyszertári törvénnyel foglalkozni a parlamentben, mint ahogy erre az elmúlt időben olyan sokszor példa volt.
A saját javaslataim közül, amelyet a bizottság támogat, annak van esélye; a másik kettővel, tehát a vezető-kiválasztással kapcsolatban pedig fontolják meg, hogy a hatályos szabályozás - amely nem zárja ki a végleges megoldást - fenntartása nem lenne-e célszerű a külön jogszabályra való utalással.
Nagyon kérem, hogy kisebbségi véleményként, jó tanácsként - a miniszterelnök zárszavára hivatkozva - vegyék figyelembe ellenzéki képviselőként előadott javaslataimat. Köszönöm szépen. (Taps.)
