DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): (Mikrofon nélkül:) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elnézést, de elvesztettem a mikrofonomat. (A mikrofon keresése közben leesik a szemüvege. - Közbeszólások a bal oldalon: Meg a szemüvegét is!) Elvesztvén a mikrofonomat újra kell kezdenem.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kevés dologban van olyan egyetértés Magyarországon, mint a közeljövőben valószínűleg a megvalósulás útjára lépő NATO-csatlakozás dolgában. Nincs parlamenti erő, amely ne támogatná ezt a gondolatot, s a politikai életnek a perifériáján lévő szélsőséges oldalakról jönnek csak ellenkező hangok, minthogy jobb- és baloldalról egyaránt érkeznek, lényegileg kioltják egymást, a történelem folyamán nem először teszik hiteltelenné saját magukat.
Van egy csoport, egy tiszteletreméltó csoport, a békeszeretők, a pacifisták, a fegyvert nem fogók világa, akik szintén ellenzik ezt a folyamatot, de a várható NATO-tagságnak van egy olyan következménye is, amelyet megítélésem szerint még ezen utóbbi csoportok is örömmel fogadnak. Ha ma egy katonatiszt továbbképzésre megy, akkor valószínűleg nyelvet tanul és nem a katonai ismereteit mélyíti. Miért kell neki nyelvet tanulnia, amikor felsőfokú végzettségű ember - hiszen a katonatiszt önmagában az -, sőt a korábbi évek gyakorlata szerint feltehetőleg rendelkezik még egy civil diplomával is? Két diplomája sem elegendő azonban ahhoz, hogy megfelelő szintű nyelvtudással rendelkezzék. A katonatiszt nem lóg ki a magyar társadalom átlagából, ugyanis a középfokú végzettségűek 90, a felsőfokú végzettségűek 60 százaléka nem tud elboldogulni egy idegen nyelven.
Ezen a helyzeten, azt gondolom, változtatnunk kell, változtatnunk kell azért, mert a megnyíló lehetőségekkel nem fog tudni élni az ország. Ha egy olyan cég, amely egyre inkább részt akar venni - és részt is vesz - az európai piacon, nem tud kommunikálni, akkor kénytelen olyan embereket felvenni, akik ezt a kommunikációt lehetővé teszik. És honnan szívják el a nyelvtudással rendelkező embereket? Éppen arról a helyről, ahol a legfontosabb, hogy ott legyenek, hogy az ország pótolja az ilyen irányú elmaradottságát: a nyelvtanárok világából.
Én azt gondolom, hogy ez a helyzet tulajdonképpen tragikus, más országokkal összevetve is. Lehet mondani rengeteg mentséget: mi a születésünknél fogva nem rendelkezünk egy világnyelv tudásával, mint mondjuk egy osztrák állampolgár; az is biztos, hogy anyanyelvünk sajátságai nagyon idegenek a nyugat-európai nyelvek nyelvtani szerkezetétől, nehezebb, többet kell kínlódnunk annak érdekében, hogy elfogadható szinten tudjunk kommunikálni; és ezer más érvet lehet felhozni, lehet a bizonyítványt magyarázni, de egyet nem lehet: ebbe a helyzetbe belenyugodni.
(8.50)
Azt gondolom, hogy nagyon sok teendőnk van, de vannak örvendetes jelek is. Örvendetes jel például az, hogy a magyar társadalom mintegy 84 százaléka szeretne nyelvet tanulni.
Tehát nincs elutasítás a társadalomban, nincs bezárkózás, nincs valami magunkba fordulás, hanem igenis van egy nyitottság és van egy igény. Ezt az igényt ki kellene elégíteni. S ez a kielégítés nem könnyű.
Miket lehetne tenni? Nyilvánvaló, hogy emelnünk kell az oktatás színvonalát. Hiszen a tanrendekbe be vannak építve a megfelelő kívánalmak, csak hát sajnos, van egy elég hosszú évtizedes gyakorlatunk, hogy kötelezően tanult idegen nyelvet nem nagyon akarjuk megtanulni. A helyzet az, hogy ma Magyarországon 2 százalék alatt van az oroszul beszélni tudó emberek száma, miközben nincs senki e hazában, aki valamely iskolát elvégzett, és ne tanult volna elég sok éven keresztül - sajnos, nem oroszul tanultunk, hanem szovjetül, és ezt utólag bánhatjuk, de mégiscsak ez a helyzet. Amit tennünk kellene, az az, hogy a NAT rendszerén belül jobban kellene súlyozni a nyelvtanulás kérdését, és az idevonatkozó ajánlások számait, azt hiszem, meg lehetne növelni.
Nyilvánvaló, hogy több tanárra van szükség, és itt bizony különféle pótlékolásokat is be kellene vezetni az előbb említett elvándorlás megakadályozása érdekében. Lehetővé kellene tenni nagyobb számban a már ma is létező gyakorlatot, hogy diákjaink, felsőoktatási embereink külföldre járjanak, és ne csak a nyelvtanárok, hanem más szakon is ott sajátítsanak el bizonyos dolgokat. Az iskolán kívüli képzés költségeit adókedvezményekkel is célszerű lenne fejleszteni, és még egy olyan gondolatot is fölvetek, hogy talán kevesebb szinkronizált filmre és több feliratosra volna szükség, más országok gyakorlatának megfelelően.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, és remélem, hogy hatékony intézkedések követik ezt a 20 másodperces csúszást. (Taps.)
