DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló törvényjavaslat tulajdonképpen négy összefüggő javaslatot tartalmaz, amelyek kapcsán szeretnék néhány észrevételt tenni.
A T/4924. számú törvényjavaslat a kormánynak a Szentszékkel kötött megállapodásában rögzített, az egyházi támogatás bizonyos rendjét és módját ismerteti. Természetszerű, hogy ez a megállapodás csak akkor hajtható végre, ha a törvényi feltételei is megteremtődnek, hiszen a kormánynak nem volt a feltételek megállapításához törvényes alapja. Az is természetes, hogy csak olyan törvénybe foglalt rendszer képzelhető el, amelyik valamennyi egyházra érvényes, hiszen nyilvánvaló, hogy bármilyen megkülönböztetés demokratikus körülmények között megengedhetetlen.
Mindezeknek megfelelően az Országgyűlésnek kevés lehetősége van arra, hogy valóban maga alakíthassa ki a finanszírozás rendszerét. A törvényjavaslat kidolgozói annyi fáradságot azért vehettek volna, hogy a megállapodás tömör szövegét az esetleges viták elkerülése érdekében pontosabban értelmezik.
A javaslat tartalmát elemezve számos problémával találkozhatunk. Az első gond rögtön az egyházi ingatlanok helyzetének, illetve megváltásának kérdésével kezdődik. Az 1991. évi XXIII. törvény 2. § (4) bekezdése értelmében az egyház által igényelt ingatlan helyett "az egyház részére kivételesen ingatlanvásárlásra, épületlétesítésre pénzbeni kártalanítást is lehet adni". A Katolikus Egyházzal kötött megállapodás ezt a megoldást úgy változtatta meg, hogy a vissza nem adható ingatlanok teljes értékét járadékalappá változtatta át, amelyet az egyház saját fenntartására fordíthat, magyarán a neki járó ingatlanvagyon bizonyos részét kénytelen felélni; ugyanakkor a megállapodás tételesen rögzíti a visszaadásra kerülő ingatlanokat. A Katolikus Egyház tekintetében ez a kérdés végső soron rendeződött.
Az egyéb egyházak esetében azonban korántsem ilyen egyszerű a helyzet. A javaslat összesen 60 napot biztosít részükre azzal, hogy mérjék fel, milyen ingatlanokról mondanak le, azaz melyek azok, amelyek nem kaphatók vissza, és állapítsák meg azok értékét. Ugyanakkor az ingatlanokról szóló törvénymódosítás - amely T/4926. számmal a parlament előtt fekszik - azt tartalmazza, hogy az ingatlanok végleges sorsáról a kormány bizottsági javaslat alapján dönt, és 1992-ben (Sic!) foglal állást. Az egyházak viszont a fenti határidőt a törvényes hatálybalépéstől, azaz 1998. január 1-jétől kötelesek figyelembe venni. Itt mindenképpen ellentmondás található. Arról nem is beszélve, hogy természetesen nincsen arról szó, hogy a kormány a járulékokról szóló, velük kötendő szerződést milyen gyorsasággal köti meg - de erről később részletesebben szólok.
Az egyházaknak nyújtott, a költségvetésben az Országgyűlés által meghatározott támogatás helyett a kormány régóta kísérletezik valamilyen automatizmus bevezetésével, nem annyira az egyházak anyagi függetlenségének biztosítása és az állam, illetve az egyház jobb szétválasztása érdekében, hanem inkább azért, hogy szabadulhasson a tényleges igényektől, és lehetőleg csökkentse a költségvetési kifizetéseket. A megoldást, amelyet végül is a Szentszékkel kötött megállapodás elfogadott - bár hosszú tiltakozás és vita után -, az egyéb egyházak pedig kénytelenek tudomásul venni, a személyi jövedelemadó 1 százalékának átutalása jelenti az adózók rendelkezése szerint. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ez az eljárás nem igazságos, mivel nem fejezi ki a valódi társadalmi elkötelezettséget, hiszen széles rétegek - fiatalok, nyugdíjasok - nem fizetnek személyi jövedelemadót, nem is beszélve arról, hogy a vonatkozó törvény alapján az egyház támogatásának ez a módja korántsem egyértelmű.
A törvényjavaslat ugyan megkísérli a 4. § (2) és (3) bekezdésében kiegészítő támogatásokkal pótolni az e megoldásból eredő problémákat, de az eredmény jól látható: a Szentszékkel való megállapodásban a kiegészítés egy meghatározott összegig terjed, az egyéb egyházak esetében az 1998-ban nyújtott költségvetési támogatás összege a felső határ. Magyarán sem a tényleges igények, sem az infláció a továbbiakban nem befolyásolja a támogatás összegét.
A törvényjavaslat rögzíti, hogy az egyházi intézményt fenntartót a közoktatási, egészségügyi és szociális tevékenységek után a hasonló feladatot ellátó állami és helyi önkormányzati intézményekkel azonos normatív hozzájárulásban részesíti. Emlékeztetni kell arra, hogy nem is olyan rég - a közhasznú szervezetekről szóló törvény benyújtásakor - a kormány milyen lírai hangon méltatta annak fontosságát, hogy az állami szerepvállalást minél inkább váltsa fel a nem állami szervezetek tevékenysége. Így éppen az lett volna meglepő, ha nem ezt a megoldást választották volna.
A fejlesztési, felújítási, fenntartási költségek forrásaként viszont egy kiegészítő támogatást fogalmaz meg a törvényjavaslat. A Szentszékkel kötött megállapodás ennek a támogatásnak a mibenlétét egy, a megállapodáshoz csatlakozó jegyzőkönyvben rögzíti. A törvényjavaslatban ismertetett megoldás viszont meglehetősen ködös. A javaslat 6. § (3) bekezdése ugyan megpróbálja megfogalmazni, hogy az lenne a célszerű, ha ki lehetne számítani, hogy az önkormányzati intézmények a különböző forrásokból erre a célra nettó értékben mennyit is kapnak, de azután az (5) bekezdés ott állapodik meg, hogy a számítás módját majd az éves költségvetési törvény határozza meg. A magam részéről, ismerve a gyakran pontatlan és ellenőrizetlen önkormányzati beszámolókat, erősen kétlem, hogy korrekt adatok alapján lehet meghatározni e támogatás konkrét értékét.
A törvényjavaslat legsúlyosabb hibája az, hogy miközben az eddigi támogatási rendszert szinte tollvonásszerűen megszünteti, az új rendszer működőképességét semmilyen hatásvizsgálattal nem támasztja alá.
(18.40)
A hatásokat az általános indoklás egyetlen mondatban foglalja össze: "Az új finanszírozási rendtől eltérő, eddigi költségvetési támogatási jogcímek értelemszerűen megszűnnek." Ennek megfelelően az 1998. évtől megszűnik a rekonstrukcióra, a hitoktatók díjazására, valamint a nyugdíjakra és a járulékfizetésre nyújtott külön költségvetési támogatás. Ezekre a jövőben az új finanszírozási formák nyújtanak fedezetet.
A Független Kisgazdapárt szerint - az elmondottak alapján - a törvényjavaslatban javasolt új finanszírozási konstrukció inkább a kötelezettségektől való menekülést, mint az állam és egyház sokat hangoztatott szétválasztását szolgálja, és egyáltalán nem biztos, hogy mindez valóban megfelel az ország és a társadalom érdekeinek.
Végül visszatérve a T/4926. számú törvényjavaslatra: a kormány az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésére vonatkozó elképzeléseit az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodásban - a 32. módosításban - rögzíti. E tények után kissé csodálkozva olvassuk a törvényjavaslat általános indoklását, amely arra hivatkozik, a módosításra azért van szükség, hogy reálissá váljon a törvény végrehajtása a benyújtott nagyszámú ingatlanigény mellett is. Tehát nem arról van szó, hogy a kormány kitalált valamit és elképzelésének része a jelen javaslat, hanem azt sugallja, hogy az eredeti törvény nem volt kellően átgondolt; ráadásul még az ország teherbíró képességét is veszélyeztette.
Mielőtt a módosításról beszélnénk, azért azt meg kell vizsgálnunk, hogy a problémák valóban az érvényes törvényből adódnak-e. Elsőként azt kell leszögeznünk, hogy az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezése nem valamilyen nagylelkű adomány, amit az előző Országgyűlés önzetlenségi rohamában megszavazott, és most a kormány, a költségvetés nyakán kedvezőtlenül, koloncként csügg, amitől jó volna megszabadulni. Ezért emlékeztetni kell a törvény pontosan fogalmazó, bevezető szakaszára, amely a következőket mondja:
"Az egyházak a magyar történelemben értékes kultúrateremtő, -megőrző és -átadó munkát végeztek. A hitéleti tevékenység mellett az oktatás, nevelés, az egészségügyi és szociális, kulturális szolgáltatások terén jelentős feladatokat láttak el, és fontos társadalmi szerepet töltöttek be. A materialista és ateista világnézet kizárólagosságának elvi alapján álló pártállam az egyházak vagyontárgyainak elkobzásával, szervezeteik jó részének felszámolásával és más hatalmi eszközökkel folyamatos jogsértéseket elkövetve, az egyházak hitéleti tevékenységét és társadalmi szerepüket szűk korlátok közé szorította."
Az Országgyűlés az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslására, részben pedig az egyházaknak az 1990. évi IV. törvényben említett tevékenysége folytatásához szükséges tárgyi, anyagi feltételek biztosítása érdekében a következő törvényt alkotja... - egyértelmű tehát, hogy a jogállamiságról beszélünk. Úgy az Országgyűlésnek, mint a mindenkori kormánynak erkölcsi kötelessége, hogy érdemben közreműködjön a jogsértések orvoslásában, illetve abban, hogy végre visszaálljon a kívánatos egyensúly; ne csak szavakban, de a gyakorlatban is csökkenjen a túlsúlyos állami szerepvállalás.
Másodszor: azt kell megvizsgálnunk, hogy a törvény előírásai mennyiben voltak reálisak a végrehajtásban. Meg kell állapítanunk, hogy a törvény egy jól átgondolt és óvatos folyamatot rögzített, amit feltétlenül szükséges emlékeztetőül felvázolni: a törvény 7. §-ának megfelelően az egyházak számára átadásra kerülő ingatlanok jegyzékét bizottság állítja össze, a jegyzéket a kormány hagyja jóvá; a jegyzék valóban 10 éves időszakra készül. Az egyházak a jóváhagyott lista alapján - ha a hasznosítás feltételei kialakultak - évente nyújthatják be igényeiket. A 8. § (2)-(3) bekezdése azonban éppen a végrehajthatóság érdekében kemény korlátokat szab: egyrészt előírja, hogy az igénylés alapján a jóváhagyott ingatlanok legalább 5 százalékát évente át kell adni; másrészt - mivel az ingatlanátadás pénzügyi fedezetét az Országgyűlés hagyja jóvá a költségvetésben - tág lehetőséget ad az igények átütemezésére. Ha tehát a költségvetési akadályok miatt az átadás akadályozott, az 5 százalékos korlát mellett a végrehajtás nem 10, hanem értelemszerűen 20 év alatt, azaz 2011-ig hajtható végre.
Az ingatlanátadás pénzügyi fedezete azt a célt szolgálta, hogy az érintett önkormányzatok az átadott ingatlanok és létesítmények helyett az őket megillető értéket megkapják, hiszen az át nem adható ingatlanokért csak kivételesen kaphattak az egyházak - a 2. § (4) bekezdés b) pontja értelmében - pénzbeli kártalanítást.
Mindezeket figyelembe véve már azt is vizsgálat tárgyává tehetjük, hogy a benyújtott törvényjavaslat valójában mennyire teszi reálisabbá a végrehajtás folyamatát. Le kell szögeznünk, hogy az 1. §-ban rögzített eljárás - az ingatlanvagyon járadékká átalakítása - messzemenően nem felel meg a törvény szellemének és a történelmi igazságosságnak sem. A járadékoknak - a vonatkozó törvény értelmében - az egyházak működésének anyagi feltételeit biztosítaniuk kell, azaz pótolniuk a csökkenő értékű állami támogatást. Az ingatlan-visszaadás a működési feltételek biztosítását szolgálja, így az egyházak arra kényszerülnek, hogy ennek a vagyonnak jelentős részét feléljék.
A törvényjavaslat 2. §-a kifejezetten azt a nem tisztességes szándékot sugallja, hogy a mohó egyházak - nem törődve a nem vallásosak lelkiismereti szabadsághoz való jogával - ki akarják sajátítani az át nem adható iskolákat is. A törvény értelmében az átadásra kerülő ingatlanok jegyzékét - mint említettem - bizottság állítja össze, értelemszerűen meghatározva például a jelzett ok miatt vissza nem adható ingatlanokat is. A jegyzéket ezt követően a kormány fogadja el, tehát több lépésben megvan a felülvizsgálat lehetősége. Ilyen paragrafust csak akkor szabad megfogalmazni, ha azt is belevesszük, hogy a kormány számára is tilos a lelkiismereti és vallásszabadságot sértő hibák elkövetése.
A 3. és 4. §-ok tulajdonképpen nem fogalmaznak meg mást, mint a korábbi feltételes 5 százalékos ingatlanátadási határ rögzítését, és annak kimondását, hogy az átadás valóban elhúzódik 2011-ig. A jogszabály kidolgozói betű szerint átvették a 4. §-ban a Szentszékkel kötött megállapodás szövegét, és azzal már nem törődtek, hogy azt értelmezzék is. Az Országgyűlés számára ugyanis korántsem egyértelmű, hogy miként kell ezek után értelmezni a törvény 8. § (3) bekezdését; a legalább 5 százalékos átadási határ ugyanis lehetővé tette, hogy a kormány vagyonátadási indítványát az Országgyűlés megváltoztassa. A mennyiségi határ mellett, költségvetési akadály esetén, könnyen lehetett az átütemezéseket biztosítani. A módosítás a 4. §-ban azonban értékarányos, egyenletes ütemezést ír elő, ami nem tesz lehetővé semmilyen módosítást.
(18.50)
Tehát vagy az egyenletes, értékarányos ütemezésre vonatkozó javaslaton kellene változtatni - ez azonban a Szentszékkel kötött megállapodás miatt nem lehetséges -, vagy az Országgyűlés jogkörét kell csökkenteni, elismerni azt, hogy a megállapított ingatlanérték automatikusan került be a költségvetésbe.
Túlzásnak tekinti a Független Kisgazdapárt, hogy egy kis terjedelmű, összesen hét paragrafust tartalmazó törvényjavaslat esetén ennyi hiányosság forduljon elő. Mindez sajnos arra mutat, hogy az állításokkal ellentétben nem a törvény jobb végrehajtásának elősegítését szolgálja ez a javaslat.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
