DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ
DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ
DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Jelentős törvényjavaslat-csomagot tárgyalunk, és ráadásul több törvényjavaslatot és egy országgyűlési határozati javaslatot tárgyalunk együtt. Ezért elnézésüket kérem, hogyha esetleg hosszabban fogok elidőzni ennél a témánál, mint ahogy szokásos akkor, amikor egy törvényjavaslat tárgyalása zajlik.
Tisztelt Ház! Tudjuk mindannyian, hogy az egyházak jogilag szabadok, anyagilag azonban nem önállóak. Évről évre több milliárd forintos költségvetési támogatás szükséges az egyházak működéséhez, intézményeik fenntartásához. Az államkasszára nehezedő nyomás ráadásul nemhogy csökkent volna az egyházi ingatlanok visszaadásával, hanem éppen ellenkezőleg: erősödött a nyomás. Ennek a helyzetnek a fenntartása sem az államnak, sem az önmagukra valamit is adó egyházaknak nem lehet érdeke, tisztelt képviselőtársaim. De nem érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása azon világi - sőt hívőt is bátran mondhatnék - részének sem, amely nem akarja adóforintjait a nézeteivel ellentétes vallási célokra fordítani. A vallásszabadság sarkalatos kérdése, tisztelt Ház, tehát az, hogy miként lehet olyan egyház-finanszírozási rendszerrel felváltani a jelenlegi összekuszált államfüggő rendszert, amely az állami szerepvállalás fokozatos csökkentésével elvezet az egyházak anyagi önállóságához.
Az állami pénzügyi részvétel csökkentését azért kell külön hangsúlyoznom, mert némelyek az egyházi oldalon tévesen úgy képzelik el a pénzügyi önállóságot, hogy az államnak csak a döntési jogát szüntetnék meg, de a kasszájára továbbra is igényt tartanának.
Tisztelt Ház! Az egyházak anyagi függetlensége - mint kívánatos cél - szerintem logikusan feltételezi az anyagi önállóságot, azt, hogy az egyházak elsődlegesen önerejükre, saját, az állami költségvetéstől független forrásaikra, híveik, támogatóik hozzájárulásaira alapozva tudnak működni. Nem pusztán annyit jelent tehát a függetlenség, tisztelt Ház, hogy az állam ígéretet tesz arra, hogy a jövőben nem szól bele az évenkénti költségvetési döntések révén az egyházak pénzügyeibe, és a továbbiakban, úgymond, automatikusan folyósítja a pénzsegélyt, hanem azt feltételezi, hogy az egyházak pénzügyileg önállóak, tehát az államnak, ha akarná, sem lenne módja arra, hogy közvetlenül beavatkozzon az egyházi pénzügyekbe.
Az állami ígéretek ugyanis - mint azt tudjuk -, különösen a gazdasági, pénzügyi jellegű ígéretek erőteljesen függenek az ország mindenkori anyagi helyzetétől. Ezért nem vehető zokon, ha adott esetben az állam úgy gondolja, hogy mai ígéretét holnap más, erőteljesebb közérdek felmerülésekor felülvizsgálja és szűkíti a mai kedvezményeket. Másrészt az államkasszából származó támogatás akkor is közpénz, ha automatikusan jár. Az államnak pedig joga és kötelezettsége, tisztelt Ház, hogy ellenőrizze a közpénzek felhasználását, így az állami juttatások haszonélvezőinek - jelen esetben az egyházaknak - számolniuk kell a pénzügyi ellenőrzéssel. Ezzel szemben nem hivatkozhatnak az állam és az egyház elválasztására.
Tisztelt Ház! Arra, hogy mennyire összefügg a függetlenség az önállósággal, hadd idézzek egy mondatot Kossuth Lajos Turinban, 1871. január 12-én kelt "Visszapillantás '48-ra" címet viselő írásából. Azt a mondatot idézem, amely arról szól: "Aki azt mondja, én felmondom a függést az államnak, nem tűröm semmi rendelkezését, semmi avatkozását, annak azt is kell mondania, hogy de nem is veszek igénybe semmi javadalmat, semmi ellátást az államtól."
Tisztelt Ház! Természetesen tisztában vagyok azzal, és a Szabad Demokraták Szövetsége tisztában van azzal, hogy ez az állapot, amelyről Kossuth Lajos idestova több mint száz évvel ezelőtt beszélt, még a mai napon sem érhető el, még most sem érhető el máról holnapra. De hogy egy XXI. századra előremutató egyház-finanszírozási rendezésnek ilyen irányba kellene elindulnia, ezt a távlati célt kellene szem előtt tartania, az a szabaddemokraták számára evidencia, tisztelt képviselőtársaim.
A törvényjavaslat alapvető hibáját éppen abban látjuk, hogy adós maradt ezzel a céllal és az ezt szolgáló eszközrendszer megalapozásával. Nem ösztönzi az összes egyházat egyformán arra, hogy előbb-utóbb önálló lábra álljon. Ezt csak azokkal a kisebb felekezetekkel teszi, amelyek javarészt eddig is a maguk lábán álltak. Azon felekezetek fenntartásában azonban, amelyek eddig is a legnagyobb állami támogatást kapták, a római katolikus egyház például idestova több milliárd forintot, az állam az idők végezetéig közvetlenül is részt venne.
(17.30)
Tisztelt Ház! Az egyház-finanszírozásban fennmaradó további erőteljes állami részvétel különösen a vissza nem adott egyházi ingatlanokra hivatkozással megállapításra kerülő örökjáradék intézményében és az egyházi oktatás teljes költségének állami fedezésére vonatkozó ígéretben testesül meg. Az úgynevezett örökjáradékkal az állam az érintett felekezetek hitéleti tevékenységét támogatná, ez egyedül a római katolikus egyháznál évi kétmilliárd forinthoz közeli összeget jelentene, mégpedig az értékőrzést szolgáló rendszeres valorizációval.
Nem arról van tehát szó, tisztelt képviselőtársaim, még mielőtt valaki félreértené, hogy az érintett felekezetek a természetben vissza nem kapott ingatlanok ellenértékét kapják meg részletekben, hanem az idők végéig járó járadékról, magyarán örökjáradékról van szó. Erre mondtam azt, tisztelt Ház, két hete, az emberi jogi bizottság kisebbségi véleményének előadójaként, hogy ez már messze nem kárpótlás, hanem az idők végezetéig szóló állandó jogcím megteremtése az érintett felekezetek további közvetlen állami támogatására és az állammal való további pénzügyi összefonódásuk rögzítésére.
Tisztelt Ház! Az egyházi oktatás teljes költségének állami fedezése pedig abból a téves feltételezésből indul ki álláspontom szerint, hogy az egyházi iskolák teljes egészében állami és önkormányzati feladatot vállalnak át. Kérdezem én, tisztelt képviselőtársaim, hogy akkor mitől elkötelezettek ezek az intézmények világnézetileg.
Az állami és az egyházi oktatási feladatok összekeveredése sok bonyodalmat okozhat még a jövőben, aminek végső soron még az egyházak is kárát láthatják majd, hiszen ha azt állítják, hogy állami feladatot látnak el, akkor el kell tűrniük azt is, ha az állam esetleg erőteljesen ellenőrzi a feladatellátást, és adott esetben azt is megszabja, hogy az egyházi oktatási intézmény nem támaszthat az oktatókkal vagy a tanulókkal szemben világnézeti tőről fakadó kötelezettségeket. Erre utaló jelet egyébként már a felsőoktatási törvény előttünk fekvő módosítási javaslatában is fel lehet fedezni.
Szerintem ez nemkívánatos tendencia, tisztelt képviselőtársaim, nem szabad összekeverni az állami és egyházi oktatási intézmények különbségeit, feladatait. Az egyik ugyanis semleges világnézetileg, a másik nem, és ennek a finanszírozásban is tükröződnie kell álláspontom szerint.
Látni kell azonban azt is, tisztelt Ház, hogy az államkassza további erőteljes szerepvállalását szorgalmazó erőfeszítések nem állami oldalról indultak ki; ezért nem a Pénzügyminisztériumot vagy az Igazságügyi Minisztériumot említem fő felelősként, hiszen az állam - és bizonyára egyetért ezzel a pénzügyminisztériumi államtitkár úr - szíves örömest fordítaná az egyházi területről felszabaduló erejét például a közbiztonság erősítésére.
A törvényjavaslat-csomagban testet öltő felemás megoldást azok az egyházi vezetők szorgalmazzák, akik - ki tudja, milyen okból - továbbra is jobban bíznak az állam védő karjában, mint saját egyháztagjaik, híveik áldozatvállalásában. Pedig véleményem szerint egyetlen magára valamit is adó egyháznak sem lehetne érdeke az egyházfenntartás terheit áthárítani az államkasszára, hiszen ezzel azt a látszatot kelthetik, hogy saját feladataikat sem képesek állami segítségnyújtás nélkül ellátni. Hogyan gondolhatnának akkor arra, hogy az egész társadalom felé szolgáljanak?
Olyan látszat is keletkezhet ráadásul, tisztelt Ház, mintha a vallás állami szolgáltatás lenne, pedig tudjuk, hogy nem így van, nem igaz; ez az egyházak sajátos feladata és rendkívül tiszteletre méltó, becsben tartott feladata. Éppen arra szolgál a vallásszabadság, hogy ezt a feladatot el tudják látni állami beavatkozás nélkül.
Végezetül, tisztelt képviselőtársaim, az állam is hatékonyabban működhetne, ha erejét nem kellene olyan területek között szétforgácsolnia, ami nem az ő asztala, hanem még inkább azzal törődne, amire ő maga hivatott, például az igazságszolgáltatással és a bűnüldözéssel.
Tisztelt Ház! Az egyházak anyagi önállóságának megalapozásán kívül az is követelmény kellene hogy legyen az egyház-finanszírozási rendszerrel szemben, hogy a rendszer az állam világnézeti semlegességének a talapzatán nyugodjék. Olyan megoldást kell találni, ami nem hoz világnézeti, vallási alapon másokat hátrányos helyzetbe. Figyelembe kell venni itt, tisztelt Ház, hogy Magyarországon nemcsak vallásos emberek élnek, ráadásul a vallási területet is erőteljes pluralizmus jellemzi, ezért nem vagyunk mi például Lengyelországhoz vagy Ausztriához hasonlíthatók. Ezért alapvető követelmény az egyenlő mércével mérés.
Sajnos, a törvényjavaslat-csomag nem pártatlan, hanem pártos előterjesztés, ahogy erre is utaltam már az emberi jogi bizottság kisebbségi véleményének előadójaként. Oktatási területen például az egyházi iskolákat, tehát a magániskolák egy részét olyan kedvezményben részesíti, amit a magániskolák másik, világi része nem kap meg. Pedig azok már eddig is az egyháziaknál hátrányosabb helyzetben voltak, hiszen sem ingatlanokra nem tarthattak igényt, sem közoktatási megállapodást nem kötöttek velük.
A hitéleti tevékenység finanszírozásának területén is hátrányos megkülönböztetésnek lehetünk tanúi, mégpedig kétszeres értelemben. Egyrészt azért - és erről Hajdú Zoltán képviselőtársam szemléletesen szólt az első körben -, mert a járadék intézménye hátrányosan különbözteti meg egymással szemben az államosítással érintett felekezeteket is, tehát azokat, amelyek eredetileg jogosultak lennének a járadékra.
Közülük ugyanis az jár jól, amelyik a legkevésbé volt önkorlátozó az egykori ingatlanigény bejelentésénél, pechje van viszont annak, amelyik kevesebb ingatlant igényelt vissza, mert esetleg komolyan vette a törvény betűjét, nevezetesen azt, hogy csak a tényleges tevékenységéhez szükséges mértékben kaphat vissza ingatlant. Annak is pechje van, aki már visszakapta a visszaigényelt ingatlanokat, holott, ha előre tudta volna, hogy helyette járadékot kérhet, inkább ezzel a lehetőséggel élt volna.
De nemcsak eljárási, hanem történeti oka is van a hátrányos megkülönböztetésnek, tisztelt Ház, a járadék intézménye ugyanis tartósítja az egykori államegyházi viszonyokból fakadó igazságtalan vagyoni különbségtételt. Köztudott például, hogy a római katolikus egyház kiterjedt vagyona, és az ebből származó előnye javarészt királyi, császári segédlettel, tehát állami adományokból eredt, és ezek nemegyszer magukban foglalták a protestáns főuraktól elkobzott vagyont is, míg a protestáns felekezetek vagyona a hívek adományaiból, kétkezi munkájából eredt, főszabály szerint.
Erre az egykori mesterséges különbségtételre alapozni a jövőbeli egyház-finanszírozást, és ezzel az egykori államegyházi különbségtételből fakadó viszonyokat konzerválni - nemcsak pártos, hanem igazságtalan elképzelés is. Ráadásul a járadékban csak az egykori államosítással érintett felekezetek részesülhetnek, holott számos felekezetnek nem azért nem volt államosítható ingatlana, mert nem létezett az adott felekezet, hanem azért, mert velük szemben olyan diszkrimináció érvényesült, hogy nem is szerezhettek ingatlant.
(17.40)
Köztudott például, tisztelt képviselőtársaim, hogy a Horthy-korszakban az úgynevezett szabadegyházakat egyszerűen rendőri kérdésnek tekintették, tevékenységüket hatósági eszközökkel korlátozták, illetve számosat közülük be is tiltottak.
Tisztelt Ház! A járadék jogegyenlőség-sértő jellegét nem lehet azzal az érvvel elintézni, amelynek fültanúi voltunk itt is több felszólaló képviselőtársam előadásában az előző körben, hogy a járadék nem kötelező, tehát nem kell elfogadnia az érintetteknek, aki nem kér, az nem kap belőle. Teljesen nyilvánvaló, tisztelt Ház, hogy a járadék intézményét a római katolikus egyház testére szabták, és ez maga az osztrák modell.
Tisztelt Ház! Mindezek ismerete azért lényeges, mert most dől el, hogy a mindennapi életben a vallásszabadság olyan modellje valósul-e meg nálunk, amelyben az állam és az egyház elválasztása nem reked meg formai szinten, hanem párosul az állam vallási semlegességével, és ahol a felekezeti jogegyenlőség érvényesülése nem valamiféle kisebbségi előjogot jelent, hanem a demokrácia természetes állapota; vagy pedig ezzel ellentétben maximum valamiféle humanizáltabb formában fennmarad a felekezeti megkülönböztetés.
Tisztelt Ház! A nemzeti és polgári elkötelezettség éppen a felekezeti megkülönböztetés gyakorlatának felszámolásában nyilvánulhatna meg. Ellentétben ugyanis Európa számos országának államegyházi vagy fél-államegyházi modelljével, nálunk a vallási pluralizmus tiszteletben tartására, az egyenlő mércével való mérésre irányuló igénynek hosszú történelmi hagyománya van. Ki lehet jelenteni, hogy a jogegyenlőség követelése összefonódott a polgári átalakulás programjával. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az 1848-as 12 pont egyik követelése éppen a törvény előtti egyenlőség volt, polgári és vallási tekintetben egyaránt. Ezt a szabadságpárti hagyományt többek között Kölcsey, Kossuth, Deák és Eötvös József neve fémjelzik.
Ez a szabadságpárti hagyomány, tisztelt Ház, igazán nemzeti és igazán polgári hagyomány, amelynek képviselői nem kértek az osztrák modellből, tisztelt Ház, és nem gondolnám, hogy ma éppen azt akarnák lemásolni. Ehhez a hagyományhoz ragaszkodni tehát, tisztelt képviselőtársaim, nem valamiféle amerikanizmus vagy nemzetidegen gondolat, nem valamiféle - a magyar történelem múltjához való - negatív hozzáállás, amivel vezérszónoki beszédében például Sasvári képviselő úr vádolt meg bennünket, hanem ehhez a szabadságpárti hagyományhoz ragaszkodni felelős nemzeti elkötelezettség, tisztelt Ház. Ugyanis - és ez nemcsak az én véleményem - ez a szabadságpárti hagyomány is beletartozik a magyar történelem múltjába, nemcsak a Római Katolikus Egyház ezeréves magyarországi jelenléte.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az ügy horderejére tekintettel természetesen nem kívánunk leragadni a kritikánál, hanem kidolgoztunk egy olyan ellenjavaslat-csomagot, amely képes ezt a jelenleg téves pályán futó egyház-finanszírozási elképzelést alkotmányos vágányra terelni. Ezt az ellenjavaslat-csomagot törvényjavaslat-csomag formájában a Szabad Demokraták Szövetsége még azt megelőzően benyújtotta a parlamentben, hogy a kormány benyújtotta volna a saját javaslatcsomagját, és - meg kell hogy jegyezzem - az emberi jogi bizottság az ülésén támogatta is ennek a tárgysorozatba-vételét. A Házszabály speciális rendelkezései vezettek arra, hogy a kormányé mégis megelőzte a mi javaslatunkat. De, tisztelt Ház, szeretném megnyugtatni önöket afelől, hogy ezt a törvényjavaslat-csomagot módosító indítványokká transzformálva beterjesztettük a kormány előterjesztéséhez, tehát önök előtt meglesz a valódi döntési lehetőség.
Az SZDSZ egyház-finanszírozásról szóló csomagja arra törekszik, tisztelt Ház, hogy ne keveredjenek össze az egyházi és állami oktatás feladatai. Ezért az egyházi oktatás költségeinek teljes állami átvállalása helyett az általános egyház-finanszírozás keretében magukat az iskolafenntartó egyházakat kívánja olyan helyzetbe hozni, hogy önálló és felelős döntéssel vállalni tudják az iskolafenntartással járó terheket. Ez, tisztelt Ház, garanciát jelent arra, hogy az egyházi iskolák önállósága fennmarad, mivel az államnak nem keletkezik arra lehetősége, hogy pénzügyi ellenőrzés címén rátelepedjen az egyházi oktatásra. Ez garanciát jelent arra, tisztelt Ház, hogy az állam pártatlan maradhasson iskolaügyekben, azaz egyenlően kezelje a civil szféra iskoláit.
Ez azt is jelenti, tisztelt Ház, hogy nem alakulhat ki olyan negatív "ösztönzőrendszer" - és itt az ösztönzőrendszert idézőjelbe kell tennem -, ami arra sarkallná a szegényebb önkormányzatokat, hogy az iskolafenntartás terheitől iskoláik egyházi kézbe adásával igyekezzenek megszabadulni.
Tisztelt Ház! Az SZDSZ ellenjavaslat-csomagja ezenkívül tudomásul veszi ugyan, hogy az egyházfenntartásban való állami szerepvállalás, állami részvétel csak hosszabb távon csökkenthető, erős anyagi garanciák fenntartása mellett azonban már most olyan pályára kívánja állítani az egyház-finanszírozást, amelyben távlatilag egyre nagyobb, a kormányzati elképzelésekénél jóval nagyobb szerepe van az érintett polgárok önkéntes részvételének. Így mi is szorgalmazzuk, hogy jövőre már ne csak az szja 1 százalékáról, hanem 2 százalékáról lehessen rendelkezni, és az úgynevezett második százalékáról nagyobb részt az egyházak javára. De fontos, azt is kívánatosnak tartjuk, hogy az egyházi támogatások értékállóságát előmozdítani hivatott részleges valorizáció összege az adófizetői rendelkezések számának arányában kerüljön szétosztásra az egyházak között, ez ugyanis az egyházakat érdekeltté tenné abban, hogy az 1 százalékkal való rendelkezés lehetőségét minél szélesebb körben terjesszék.
Kívánatosnak tartjuk azt is, hogy a polgárok csökkenthessék az adójukat, tisztelt képviselőtársaim, az egyházak javára juttatott egyházfenntartói járulék vagy egyházi adó, vagy adományaik összegével.
Fontos, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége szétválasztaná az ingatlanrendezést az egyház-finanszírozástól abban a tekintetben, hogy a kormányzati elképzelésekkel ellentétben nem az ingatlanrendezést, azaz nem a múltbeli viszonyokat tennénk az egyházak folyó finanszírozásának alapjává. Így a finanszírozást nem az 1948 előtti ingatlanvagyon arányaihoz igazítanánk, hanem a jelenlegi társadalmi realitásokhoz, azaz kiindulópontnak a jelenlegi költségvetési támogatásokat tekintenénk, és ehhez járulna hozzá az 1 százalék. (Gellért Kis Gábor: Ez nem társadalmi realitás!) Akkor mi, kedves képviselőtársam, ha nem társadalmi realitás!?
Az ingatlantörvény rugalmasabb végrehajtását kívánjuk előmozdítani azáltal továbbá, hogy nemcsak a végrehajtási határidőt hosszabbítanánk meg, hanem a jelenlegi kivételes helyett szélesebb lehetőséget kívánnánk nyitni az érintett ingatlanok pénzbeni kiváltására. Ez elősegíthetné, hogy az ingatlanrendezés ne feltétlenül a régi épülethez kötődjön, hanem a megváltozott realitások miatt helyette más épülethez is hozzájuthasson az érintett egyház, ha ez a helyi viszonyok alapján mind neki, mind az önkormányzatnak optimálisabb. Én emlékszem, tisztelt képviselőtársaim arra, hogy milyen határozottan és helyesen képviselte ezeket az elveket az Antall-kormány törvényjavaslatával szemben az akkori MSZP, Fidesz és természetesen a Szabad Demokraták Szövetsége. Most itt az alkalom, tisztelt képviselőtársaim, hogy felhasználják ezt a lehetőséget, hogy egykor zátonyra futott elképzeléseiket, amelyek szerintem mind az egyházaknak, mind az önkormányzatoknak rugalmasabb megoldást tesznek lehetővé, megvalósíthassák.
(17.50)
Tisztelt Ház! Végezetül szükségesnek tartanánk a személyi jövedelemadó 1 százaléka feletti adófizetői önrendelkezés célba érését biztosító eljárási garanciák erősítését is.
Már nagyon elrohant az idő, tisztelt Ház, lenne még mit mondanom, erre a vita további menete nyilván alkalmat ad majd - bár megjegyzem, igen sajátosnak tartom azt, hogy az eredeti elképzelésekkel szemben, amely három hetet irányzott elő ennek a jelentős törvényjavaslat-csomagnak a tárgyalására, két hétre lerövidült a tárgyalási idő. Nem tudom, ez hogyan fordulhatott elő, tisztelt Ház, de mindenesetre kénytelen az ember alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
Tisztelt képviselőtársaimat arra kérem tehát, hogy próbálják meg előítéletek nélkül tanulmányozni a Szabad Demokraták Szövetségének ellenjavaslatát, és támogassák az egyház-finanszírozási törvénycsomag ezek mentén történő koncepcionális átalakítását. Ilyen ritkán adatik meg, tisztelt Ház, hogy egy ügyben két alternatíva közül választhatnak - a Szabad Demokraták Szövetsége most ezt kínálja föl önöknek. Kérem, hogy éljenek a lehetőséggel, mert olyan kérdés rendezése előtt állunk, amely folyamatosan, szinte az államalapítást követő néhány évtizedtől eltekintve vita tárgyát képezte az országban - érdemes lenne egyszer erre is kitekintetni -, de soha nem sikerült megnyugtatóan rendezni, és igazán nagy történelmi tett lenne, ha a XXI. századba lépő Magyarországon konszenzussal, valóban jövőbe nézően, a magyar alkotmány - és hangsúlyozom a magyar jelleget itt - rendelkezéseinek megfelelően, az abban lefektetett sarkalatos elveknek megfelelően - ilyen sarkalatos elvek az állam és az egyház elválasztása, az állam világnézeti pártatlansága, azaz semlegessége, kinek hogy tetszik, vagy a felekezeti jogegyenlőség -, tehát ezen elvek mentén rendezni.
Tisztelt Ház! Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az SZDSZ soraiban.)
