DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az éves költségvetést mindig több szempontból lehet minősíteni: törvényességi, számszaki és gazdaságpolitikai szempontból. Tegnap a bizottságok elsősorban a törvényességi, számszaki összefüggésekre helyezték a hangsúlyt, én ma elsősorban a költségvetés gazdaságpolitikai céljairól, arányairól, mértékeiről, összhatásáról szeretnék szólni.
Hiszen mindig górcső alá vehető, hogy egy költségvetésbe foglalt gazdaságpolitika milyen mértékben szolgálja a rövid távú vagy hosszú távú idő követelményeit, miként kezeli a múlt örökségét vagy a jövőépítés szolgálatát, miként helyeztetett biztonságos alapokra vagy netán alapjai bizonytalanok, s miként tudja összehangolni a gazdaságpolitika egymással gyakran ütközésben levő céljait.
A politikai és a gazdaságpolitikai irodalom jól ismeri, hogy a választási ciklusok végén a nyugati demokráciákban, parlamenti demokráciákban mindig előfordul az úgynevezett választási költségvetés, amely rövid távú, közérzetjavító, de nem örökös hatású intézkedések mellett alakítja ki a költségvetés fő céljait. Nem véletlen az, hogy a nyugat-európai demokráciákban a választók annyira áhítoznak választási évek után, hiszen tudják, hogy legalább abban az évben jobban megy soruk, mint az előző évben. Vannak olyan országok, amelyekben olyan nagy mértékű ez az áhítozás, hogy esetenként tartós, évente megismétlődő választásokkal jár; természetesen instabilitási következményekkel.
A választási évek költségvetése rendszerint a rövid távú idő szolgálatában áll, és ilyen szempontból nem kivétel az 1998. évre benyújtott magyar költségvetési tervezet sem. Hiszen ki ne örülne az ebben a költségvetésben szereplő olyan jó híreknek, mint a jövő évi nyugdíjak tervezett több mint 21 százalékos növekedése, vagy az egészségügyi támogatások 65 százalékos, az oktatási támogatások 18 százalékos, a kulturális támogatások 30 százalékos növekedése egy 13-14 százalékra várt és feltételezhetően 14-15 százalék közötti infláció mellett? A központi költségvetési szervek támogatási előirányzatának 27 százalékos javítása is feltételezhetően közérzetjavító célú.
Sajnálatos viszont, hogy a társadalmi érzékenységével eddig nem különösebben jeleskedő kormányzat miért csak a választási ciklus utolsó költségvetési évében ismeri fel, hogy egy egészséges nemzetgazdasági fejlődésnek vannak az állampénzügyeken túlnövő jelentőségű meghatározói is. Kérdéses marad persze az is, hogy az elmúlt három évben erőteljesen megsarcolt társadalmi tevékenységi területek és lakosságcsoportok feledik-e majd a közelmúlt megpróbáltatásait. Vajon 1998-ban örömmel veszi-e tudomásul a magyar munkavállaló, hogy reálbére körülbelül 10 százalékkal lesz alacsonyabb a jövő évi javítások után is, meg az ez évi javítások után is, mint 1994-ben? Vagy a magyar nyugdíjas, hogy reálnyugdíjainak értéke a jövő évben is, a tervezet szerint is körülbelül 15 százalékkal marad majd el az 1994. évi szint mögött?
S aztán van egy régi magyar politikai bölcsesség is, amit Deák Ferenc fogalmazott meg azzal, hogy a politika az arányok művészete. Nehezebb helyzetekben a bölcs kormányzatnak célszerű egyenlő mértékeket kialakítani elosztásokban. Az említett kedvező juttatásokban részesülő területek fejlődésének, helyzetjavulásának mértéke mögött messze elmarad vagy egyenesen romlik a nagycsaládosok helyzete, az önkormányzatok helyzete vagy a szociális ellátásban részesülők helyzete.
Az idő tengelyén a minősítés első mércéje mindig a múlt örökségével való birkózás eredményessége. Magyarország az elmúlt negyedszázadban Európa legeladósodottabb, legsúlyosabb állampénzügyi egyensúlyhiánnyal küszködő országainak a csoportjába került.
(10.20)
Nem véletlen, hogy a nemzetközi üzleti és politikai világ olyan megkülönböztetett figyelmet fordított a magyar makropénzügyi mutatók alakulására.
Az elmúlt két évben - nem egészen két évben, inkább másfél évben - mintegy 750 milliárd forint állami tulajdon értékesítéséből származó bevételek egy részének felhasználása adósságcsökkentésre kihozta az országot az eladósodási viharzónából, ebből adódóan csökkentette a kamatterheket, jótékonyan befolyásolta az ország nemzetközi megítélését és a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyviszonyait.
Az adósságcsökkenés és a kamatteher-csökkenés után és gazdasági megélénkülés mellett viszont talány, hogy miért marad 1998-ban is 4,9 százalék az államháztartás GDP-hez, bruttó belföldi termékhez viszonyított aránya. A válasz feltehetően a választási év költségvetési sajátosságaiban keresendő. Még inkább elgondolkoztató, hogy ha itt jó a nemzetközi konjunktúra, egy 3-4 százalékra várt gazdasági növekedés és egy lassan-lassan beinduló piacgazdaság mellett miért nem alacsonyabb az államháztartási egyensúlyhiány mértéke. Mi lesz akkor, ha történetesen a széljárás kedvezőtlenebb lesz, a nemzetközi konjunktúra felhősebb lesz? Ez szerencsére a jövő évben még nem várható, de a jövő évben nem végződik a gazdaságtörténelem. Ha a jó konjunktúra időszakában csak annyi a 1998. évi államháztartási deficit mértéke, mint 1997-ben, vagy amennyi volt 1994 átlagában, akkor némi kétkedéssel vetjük fel, hogy hol vannak a gazdaság működési hatásfokának a javulásából származó nemzetgazdasági megtakarítások, egyensúlyhiány-csökkentések.
Az államháztartási deficit átalakult társadalmi deficitté, amely megjelent az elszegényedésben, térségi leszakadásban, a népességfogyás felgyorsulásában, az általános kulturális, egészségügyi, közbiztonsági helyzet, erkölcsi színvonal romlásában. Az állam pénzügyi egyensúlyi helyzetének javulása e területek rovására bontakozott ki.
Az 1994 és 1997 közötti jövedelem-elvonási politika legnagyobb vesztesei társadalmi szempontból a nagycsaládosok, a helyi önkormányzatok és a nyugdíjasok voltak. Például a bruttó belföldi terméken belül az elmúlt három évben 3,3 százalékról 1,7 százalékra, a legnagyobb arányban csökkent a családi támogatások aránya 6,8 százalékról 4,5 százalékra az önkormányzatok támogatásának aránya és az 1998. évi költségvetés csak a nyugdíjasok esetében szándékozik csökkenteni a korábbi társadalmi deficitet, ami a nagycsaládosok esetében viszont változatlanul fennmarad. Az önkormányzatoknál a közvetlen támogatások mértékének mintegy 4 százalékos csökkenését természetesen a jövedelemadó-bevételek növekedése némileg meghaladja, e szerény növekedés viszont nincs összhangban az önkormányzatokra háruló többletfeladatokkal, a feladat-finanszírozás normális esetben elháríthatatlan követelményeivel. Tehát ha egészében nézem a költségvetést, akkor azt kell mondanom, hogy a társadalmi deficit mértéke nem csökken.
Az oktatási, közegészségügyi, kulturális kiadások növelési mértékének értékelésében nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a működőképesség romlásával járó, rendkívül alacsony szintre leszorított kiadásokhoz viszonyítva következett be bizonyos jelzett növekedés 1998-ban.
(Boros László helyét a jegyzői székben Szili Sándor foglalja el.)
A nem deficitek rendszerén belül nehezen számszerűsíthető, de mindinkább súlyosabb torzulatokat, függőségi helyzeteket alakít ki az úgynevezett nemzeti deficit növekedése. A magyar társadalom ellenható erők hiányában egyre inkább polarizálódik egy dualista, sőt trialista modell kezd itt nálunk kialakulni. A javulásnak induló egyensúlyi és konjunkturális mutatókon belül egyre nagyobb szóródások tapasztalhatók a globális integrációba bekapcsolt külföldi tulajdonú és a belföldi tulajdonban lévő vállalatok között.
Stagnáló vagy alacsony dinamikájú gazdaságban a külföldi tulajdonban lévő, úgynevezett internacionalizált szektor előretörése csak a belföldi gazdaság vagy a belföldi vállalkozói réteg rovására bontakozhat ki. Az elmúlt években már a vállalati szektor össz-exportbevételein belül 54 százalék volt az 50 százaléknál magasabb tulajdoni hányadú külföldi vállalatok aránya, a nettó árbevételek 30 százaléka jutott ugyanerre a vállalati kategóriára. A külföldi tőke korszerűsítő hatásának kiaknázása természetesen alapvető nemzetgazdasági érdek. A belföldi tulajdonban lévő gazdaság háttérbe szorulása viszont a döntési önállóság gyors ütemű sorvadásához, nem kívánatos mértékű külső függőséghez, későbbi jövedelemveszteségekhez vezethet. A magyar vállalkozói világ pozíciót, versenyképességét erősítő költségvetési intézkedések hiányában az 1998. évi költségvetés a nemzeti deficitet erősíti.
Az elmúlt évek költségvetései, az állami vagyon privatizálása, oktatási, egészségügyi, kulturális és sport létesítmények kiéheztetése, a lakossági tűrőképesség kimerítése révén a múlt még megmaradt örökségét élték fel. A múlt felélése mellett viszont az elmúlt években megkezdődött a jövő felépítése is. A jövőképes Magyarország megteremtéséhez szükséges erőforrások megnyirbálása következtében, a családi támogatások drasztikus megnyirbálása után azonnal csökkenő születésszám a jövő értéktermelőinek a számát csökkentette, és a meg nem születettek csillagának szomorú fényét erősítette. Az oktatási, egészségügyi kiadások megnyirbálás következtében romló egészségi állapotú és képzettségű, alacsonyabb kulturáltságú munkaerővel aligha lehet érdemi javulást elérni a versenyképességben, és szolgálni majd a jövő versenytársadalmának követelményeit.
Az 1995-96-ban 8 százalékkal visszaeső beruházási volumen ez év végére éri el majd az 1994. évi szintet. Háromévi beruházási stagnálás számláját majd az elkövetkező években kell kiegyenlíteni. A költségvetés közvetlen felhalmozási kiadásainak aránya a GDP-ben az 1994. évi 1,9 százalékkal és az ez évi 1,8 százalékkal szemben a jövő évben csak 1,7 százalék lesz - a magyar infrastruktúra ma már széles körben felismert elmaradottsága ellenére.
Tisztelt Ház! Egy tőkeszegény és felzárkózásra áhítozó országban a fejlesztés kulcsa a beruházások nagyon erőteljes növekedése és növelése, és megtakarítások ösztönzése. Az elmúlt években európai összehasonlításban is kirívóan alacsony szintű kutatásfejlesztési támogatások összege az 1998. évi költségvetésben reálértékben csak egy százalékkal nő. Így aligha várható a magyar munkaerő magas fokú szakképzettségére, technikai korszerűsítésre alapozott, egészséges jövőbeni termelési és külkereskedelmi struktúra kibontakozása.
(10.30)
Ma már mind szélesebb körű egyetértés alakul ki arról, hogy csatlakozásunk az Európai Unióhoz, helyteremtésünk az új Európában az ország legnagyobb történelmi vállalkozása. Nem vitatható, hogy a csatlakozás hozama, előnyeinek kiaknázhatósága az ország felkészülésétől és felkészítésétől függ.
A költségvetés nevesítve 19,5 milliárd forintot irányzott elő az euro-atlanti integráció feltételeinek javítására. Burány képviselőtársam ezt elképesztő növekedésnek, csaknem négyszeres növekedésnek minősíti. Engedje meg, hogy én ennek az ellenkezőjét mondjam, én ezt elképesztően alacsony ráfordítási szintnek tekintem, hiszen ennek 75 százaléka a HM-fejezetnél jelentkezik. Milyen felkészülés várható a jövő évi magyar GDP-nek körülbelül 2 ezrelékét kitevő nevesített integrációs ráfordításoktól? Régi követelés ellenére a költségvetésben nem jelenik meg - és így a parlament által nem ellenőrizhető - az egyes tárcákon belül folytatott integrációs felkészülést elősegítő tevékenységek költségirányzata. Magyarország alkuerejét és tárgyalási pozícióit is segítené a különböző európai integrálódást szolgáló infrastruktúrafejlesztési, környezetvédelmi, területfejlesztési, képzési, igazgatási programok költségeinek rendszerszerű megjelenítése. És hogy ez nem egy ellenzéki program csupán, annak alátámasztásául hadd hivatkozzam Horn miniszterelnök úr május 7-i beszédére, amelyet az Európai Unió és a magyar parlament vegyes bizottságának ülésén mondott el. Felolvasom:
"Szíves figyelmükbe ajánlom, hogy a Pénzügyminisztériumot felkértem, az 1998-as költségvetésben egy külön fejezetet hozzanak létre az Európai Unió kiadásai címén, egy olyan fejezetet, amely az Európai Unióval vagy a csatlakozással összefüggő pénzügyi feltételeket tartalmazza." Miniszterelnök úr azt is megígérte, hogy az előirányzatok nem négyszeresével, hanem tízszeresével nőnek.
Mi, tisztelt Ház, nagyon komolyan oda szoktunk figyelni a miniszterelnök úr nyilatkozataira, komolyan vesszük azt. De úgy látszik, hogy a Pénzügyminisztérium nem figyel a miniszterelnök úr állásfoglalásaira. Most ezek után nagy kétségben vagyok, hogy helytelen-e az a vélekedésünk, hogy komolyan vesszük a miniszterelnök úr állásfoglalásait, vagy netántán azt a következtetést nehezményezzük, hogy a Pénzügyminisztérium nem tiszteli a magyar miniszterelnök különféle kívánságait és nyilatkozatait. Bizony, nem tudom, hogy mitévő legyek ebben a nehéz helyzetben.
A lényeg viszont mindebből az, hogy a jövőépítési deficit, amely az európai uniós felkészülés költségelőirányzatában tükröződik, nem csökken a jövő évben sem. A jövőépítési deficit önmagában is a jövőbeni bizonytalanság elemeit erősíti. Ha a rövid távú idő követelményei győzelmi tort ülnek a hosszabb távú idő fölött, akkor nyilvánvaló, hogy a számla borsosabb lesz.
Az 1998. évi költségvetés technikai értelemben is jelent bizonytalanságot, hiszen - amint erről már több bizottsági jelentésben szó esett - a költségvetésben a jövőt terhelő kötelezettségek vannak, bizonytalansági pontok, túllépési lehetőségek: a társadalombiztosítási önkormányzatok többszörösen felvetett költségvetési előirányzatának nagyságrendje körüli bizonytalanság, a tartalék-felhasználás már eleve meglévő elkötelezettsége.
De a legnagyobb bizonytalanság végül is nagyságrendileg az Országgyűlés ellenőrzési feladatai számára a kamatkiadások nagyságrendje körül alakult ki. Az adósságszolgálati kamatkiadások nagyságrendje a folyó évre előirányzott 817 milliárd forinttal szemben, illetve az 1994. évi 284 milliárdos tényszámmal szemben a jövő évben 227 milliárd forintra rúgnak. A költségvetés kiadásainak tehát még mindig több mint egynegyede, 26 százaléka lenne kamatkiadás, annak ellenére, hogy a nagyarányú adósságtörlesztés és a kamatszínvonal körülbelül 20 százalékos csökkenése a kamatterhek tetemesebb csökkenésével járhatott volna.
A megadott és meghatározó nagyságrendű tétel ellenőrzésére azonban nincs mód, hiszen nincs lehetőségünk a hitellejáratok megismerésére, a különféle hitelfeltételek megismerésére, hiszen a kamatfeltételek üzleti titoknak minősülnek. Úgyhogy a kormány szerint állampolgári kötelezettség a hit és a bizalom a megadott összegekben. Persze, akit Magyarországon az elmúlt években megrontott a sok-sok csalódás, az a hit ilyen mértékű malasztjával nemigen rendelkezik, de hát tehetetlen.
Hasonló bizonytalansági forrás a költségvetés és a jegybank közötti "hol az olló, komámasszony" jellegű játék a pénzügyi sterilizáció, a pénzfelesleg-leszívás költségeinek megjelenésében. Az elmúlt évben a kincstári egységes számla vette át a vezető szerepet, azóta is növekvő súllyal. A jegybank az úgynevezett passzív repokamatokkal, a költségvetés az állampapírokkal próbál sterilizálni, leszívni pénzfelesleget. De nem tudjuk, hogy mennyibe kerül ez pontosan, és ki sterilizál, ki szív le olcsóbban. (Derültség.) Egy ligetben vagy egy vidéki vásárban ki lehet írni, hogy "itt Gyuri vagy Tibi jutányos áron sterilizál". De a Pénzügyminisztérium és a jegybank közötti eléggé eltitkolt úgynevezett pas de deux-ban ezeknek a megállapítására nincs módunk, és nagyon nagy az aggály, hogy esetleg sterilizálás helyett itt-ott a gazdaságot kasztrálják a nem teljesen meghatározható felelősségű szereplők.
A korábbi nullás kamatozású államadósság elmúlt évben még technikainak mondott piaci áttelepítése a költségvetésbe kétségkívül eltüntette a '97. évi költségvetésből is a Nemzeti Bank veszteségrendezésére szolgáló ráfordításait, tehát a jegybank 58 milliárdos '96 évi vesztesége ebben az évben ugyanannyi befizetésre és a jövő évben 62 milliárdos befizetésre változott. Tehát 120 milliárddal javult a jegybank és a költségvetés közötti kapcsolatok korábbi mérlege. Igen, de a technikai jellegű művelet következtében viszont a kamatkiadások mégiscsak '98-ban körülbelül 190 milliárd forinttal nagyobbak. Tehát még sem volt annyira technikai jellegű az operáció s mintha ezek a profiltisztítások túl költségesek lennének Magyarországnak.
Bizonytalanság forrása a jelen és a jövő helyzet alakulásában közrejátszó külső tényezők hatásának, változásainak figyelmen kívül hagyása. A kormányzat az egyensúlyi helyzet elmúlt évben bekövetkezett javulásában közrejátszó tényezőket saját gazdaságpolitikai sikerként könyvelte el, tartós hatásúnak véli, és megfeledkezik a privatizációból, időjárásból, kedvező nemzetközi konjunktúrából fakadó egyszeri hatású tényezőkről. Nem számol azzal, hogy a jelenlegi konjukturális megélénkülés is jószerével a gépiparra, illetve annak néhány, multinacionális vállalatok tulajdonában lévő alágazatára korlátozódik. A nemzetközi vagy a regionális konjuktúra bármely változása, bármely, a közeljövőben bekövetkező balfogás, sőt sajátos módon egyes szomszédaink pénzügyi stabilizálódása viszont tőkeelszívó hatást gyakorolhat, és a jelenlegi megélénkülés fő forrásait elvándorlásra késztetheti.
(10.40)
Ilyen helyzetekre készíthet fel a költségvetés megfelelő fejlesztési, tőkevonzerő-növelési tartalékképzése, ennek nyomaira azonban nem bukkanunk a kormányzat költségvetésében. A kormányzat gazdaságfejlesztési eszköztára elsorvadt, s örökös bizonytalanság a jövő költségvetései számára, hogy az elhalasztott eddigi ráfordításokat mikor követeli ki majd a társadalom, s feltehetőleg ennek a következményeivel már 1999-ben találkozhatunk.
A költségvetés építménye végül is nem a jövő, a biztonság követelményeit, hanem a közhangulat-javító tatarozás igényét szolgálja ki. Ismét aránytévesztő a rövid távú jelen és a jövő, a pénzügyi szféra és a reálgazdaság, a hosszú távú versenyképesség és a rövid távú politikai túlélés mértékének a kialakulása. Nem sikerült összeötvözni a gazdasági ésszerűség és a társadalmi érzékenység követelményeit. A költségvetés megint úgy érzéketlen társadalmilag, hogy közben nem javítja eléggé a gazdasági versenyképesség állapotát.
Összhatásában a kormányzat politikai túlélésének feltételeit kívánta kialakítani, ennek ára viszont a jövő felélése. A kormány költségvetése, sajnos, ismét nem lett az ország költségvetése. Ez kár, nagy kár, sőt, hiba.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
