ZWACK PÉTER
ZWACK PÉTER
ZWACK PÉTER (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1992-ben nagy jelentőségű törvényt alkotott a parlament a köztisztviselők jogállásáról. Az idén júliusban ötéves születésnapját ünnepelte ez a jogszabály, és az elmúlt idő megmutatta, hogy helyes volt kiemelten kezelni a közszolgálatban állók jogviszonyát. Természetesen kiütköztek a szabályozás gyenge pontjai is, és ebben az évben az érintettek nagy várakozással tekintettek a törvénymódosítási törekvésekre.
Ezzel kapcsolatban azonnal fel kell hívnom a figyelmet néhány olyan általános tanulságra, amelyeket a jövőben a törvényhozás egész folyamatában hasznosíthatunk. Az első ilyen összefüggés a módosítási koncepciók nyilvánosságra hozatalának időpontja és módja. Ugyanis vannak az előzetes egyeztetési folyamatnak íratlan törvényei, amelyeket mindnyájunk érdekében illik betartani. Kecskeméti választókörzetemben és általában Bács-Kiskun megyében nagy csalódást okozott a köztisztviselőknek az a radikális satnyulási folyamat, amelyen a módosítási koncepció az első nyilvánosságra került változattól a parlament elé került javaslatig átment.
Én magam mindig maximálisan a legszélesebb körű előzetes egyeztetések híve voltam és vagyok. De nincs olyan pénzügyi kihatással járó szabályozási téma, amelynek érdemes volna javaslati formát adni megfelelő pénzügyminisztériumi tájékozódás nélkül. Márpedig nem tudom mire vélni azt az égbekiáltó különbséget, amely az öt év alatt felgyülemlett tapasztalatok szerinti financiális problémákra vonatkozóan kimutatható az először nyilvánosságra került elképzelések és a mostani javaslat között.
(1.30)
Csak arra gondolhatok, hogy a szükségszerűnek és helyesnek tűnő eredeti koncepciónak egy későbbi szakaszban vezényeltek megálljt a pénzügyesek. És most sokan érzik becsapottnak és semmibe vettnek magukat emiatt.
A másik nagyon fontos tanulság régi és örökzöld probléma, de a dolog visszatérő jellege nem mentesíti az illetékeseket a felelősség alól. A területi és helyi államigazgatási szerveknél, a helyi önkormányzati igazgatási szerveknél és a területi köztestületi önkormányzatoknál közel 87 ezer köztisztviselő dolgozik, míg a központi közigazgatásban, a kvázi kormányzati szerveknél és a köztestületi önkormányzatok központi szerveinél mintegy 19 ezer.
Ha a fővárosban dolgozó, csaknem 11 ezer helyi köztisztviselőt sajátos helyzetük miatt ki is veszem a számításból, még mindig négyszer annyian vannak a területi és helyi szervezeteknél, mint a központi közszolgálati helyeken. Mégis, a törvénytervezet jelentős része úgy fogalmazódott meg, mintha lényegében a központi közszolgálatnak szólna. Így aztán számos esetben a koncepcióban megfogalmazott javaslat nem nyújt megoldást a városokban és falvakban nehéz körülmények között helytálló közszolgálati alkalmazottak számára.
Először a tervezet pozitív rendelkezéseiről szólok. Ezek közé sorolom, hogy a korábbi szakmai gyakorlat helyett közigazgatási gyakorlatot ír elő a jegyzői munkakör betöltéséhez. Ezt indokolja a munka felelősségteljes volta. Hasonlóképpen jó a próbaidő intézményének bevezetése. Áttekinthetőbbé teszi ez a koncepció a köztisztviselői munkaviszony megszűnését azáltal, hogy külön választja az automatikus megszűnés esetét a valamelyik fél kezdeményezésére történő megszűnéstől. Kedvező a köztisztviselőkre nézve a végkielégítést illetően az, hogy a javaslat bővítette az áthelyezés megtagadásának alapos indokait. Fontos és indokolt módosításnak tekintem a sorkatonai és tartalékos szolgálat hat hónapot meghaladó időtartamának beszámítását, hiszen ezzel egy abszurd diszkrimináció szűnik meg.
Sokkal bonyolultabb a megítélése két, koncepciójában pozitív javaslati elemnek. Az egyik a tartalékállomány jogintézményének a bevezetése, a másik az üres köztisztviselői álláshelyek közzététele. Az alapvető cél érthető és helyes: a felkészült közigazgatási szakemberek pályán tartásáról van szó. Feltétlenül támogatandó, hogy a pálya iránt elkötelezettek ne kerüljenek azonnal az utcára, és az üres álláshelyek ismeretében maguk is keressenek állást.
De a jelenlegi magyarországi helyzetben ezeknek a tervezett rendelkezéseknek a tényleges gyakorlati haszna nagyon korlátozott lehet. Feltételezhető, hogy a fővárosban és esetleg egy-két nagyobb megyeszékhelyen ezek a megoldások segítséget nyújthatnak a szakemberellátásban. Ám az országon belüli köztisztviselői mobilitásnak nincs infrastrukturális háttere, nincs erre szolgáló lakásállomány. A kistelepülések számára a megüresedett álláshelyekkel kapcsolatos eljárás jelentősen nehezíti az új ember munkába lépését, hátráltatja a munkáltatói jogok rugalmas gyakorlását. Ugyanezeken a helyeken többletadminisztrációt jelentene a tartalékállomány bevezetése. A lényeg: mindkét intézkedési kötelezettséget differenciáltan kell előírni.
A következő nagyobb javaslatcsomag, amellyel érdemes foglalkozni, a nyugdíjkorhatárral kapcsolatos. Az értelemszerű, hogy a korhatár kitolódásával bővülniük kellett a besorolási fokozatoknak. A javaslat azonban nem ad megoldást, mert amíg a felsőfokú végzettségű köztisztviselőnél 33 évre tolja ki az illetményrendszerben elismerhető felső határt, addig a középiskolai végzettségűeknél ezt 31 évben rögzíti. Nem életszerű a szabályozás, ugyanis a középfokú végzettségű hamarabb állt munkába, mint a felsőfokú, ezért neki több a közszolgálati jogviszonya. Ráadásul a fokozatok bővülése szinte semmilyen változást nem jelent a pénzügyi előmenetel terén. Mindössze a négyévenkénti 0,1-es szorzószám-változás lenne az illetményemelés. A koncepció által elméletileg támogatott karrier típusú rendszernek nem így kellene megbecsülnie a nagy gyakorlattal rendelkező köztisztviselői réteget.
Határozott visszalépésnek tartom, hogy az 1992-es vizsgarendszerhez képest most a kötelező szakvizsgát át akarják alakítani - rövid távú pénzügyi okokból - egy lényegében vezetőképzésnek tekinthető, jelentéktelen dologgá.
Sajnálatos módon megmaradt a javaslatban az eredeti törvény rossz megoldása a túlmunka ügyében. A fő szabály változatlanul az, hogy szabadidő jár ellentételezésként. Eközben a köztisztviselők - főleg a kistelepülések polgármesteri hivatalaiban - a viszonylag magas évi rendes szabadságot sem tudják kivenni, hiszen a helyettesítés nem megoldható. A megoldás csak az lehet, mint mindenütt a világon: a túlmunkát meg kell fizetni.
A végére hagytam a legnagyobb gondot, amelyet nem akar megoldani a tervezet, ez pedig az illetményrendszer. A köztisztviselők a korábbi változatok és a reális igények alapján sokat vártak a módosítástól, és nagyot kellett csalódniuk. Az eredeti szorzószám-emelkedésekből csak a jegyzők differenciált rendszere maradt meg, a többi elsikkadt. Az nagyon helyes, hogy a jegyzői szorzószám tekintettel van a település nagyságára, körjegyzőknél a települések számára, bár még ezek a szorzók sem fejezik ki eléggé a végzett munkában és a felelősségben meglevő különbségeket. A többieknél pedig sem az illetményalap, sem az az illetménykiegészítés nem garantált, így tovább nő a különbség az önkormányzatoknál, illetve a központi közigazgatásban dolgozók között.
Elsikkadt mára az a korábbi törekvés is, hogy a polgármesteri hivatalokban dolgozó köztisztviselők béréhez hozzájárul közvetlenül a központi költségvetés, hiszen a munkaidejük 60-70 százalékát az államigazgatási ügyek intézése teszi ki. Ez így lenne korrekt, és javulnának a munkavégzés feltételei is.
Az illetménygondok megoldásának elodázásával azonban a tervezet nagy csalódást okozott az érintetteknek, miként azzal is, hogy megtartotta a fegyelmi eljárás intézményét. Nagy lehetőséget szalaszt most el a kormány, ha így szavazza meg a tisztelt Ház a törvényt. Ugyanis meggyőződésem, hogy a most cserbenhagyott helyi közigazgatásra rövid időn belül sokkal többet kell majd költeni, ha működtetni akarjuk, mint amennyit most kellett volna invesztálni egy korrekt illetményalappal és illetménykiegészítéssel.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
