DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Az én értelmezésemben a hadigondozásról szóló törvény célja kettős volt. Egyrészt a jogalkotónak gondoskodni kellett azokról, akik azért szenvedtek maradandó testi fogyatékosságot, illetőleg akiknek a hozzátartozói azért haltak meg, mert eleget tettek az állam által alkotott azon törvényi kötelezettségnek, hogy ha jön a hadba hívó parancs, akkor el kell menni, s a katona az élete feláldozásával is köteles eleget tenni a parancsnak. S az államnak gondoskodni kell azon hozzátartozókról is, akiknek az édesapjuk, édesanyjuk azért halt meg, mert a második világháború során Magyarország hadszíntérré vált, és a polgári lakosok tízezrei pusztultak el a bombatámadások és az ellenség előrenyomulása során.
És természetesen az államnak a jövőre nézve ki kell mondania, hogy milyen kötelezettségeket vállal arra az esetre, ha ismét előfordul olyan, hogy a magyar katonának harcba kell szállni és a harc során megsérül, meghal, illetőleg ha a katonai szolgálat következtében, háborús helyzet nélkül, de mégis a szerencsétlen véletlenek közrejátszása folytán balesetet szenved vagy esetleg az őrszolgálatot teljesítő társa véletlenül megöli. Tehát a hadigondozásról szóló törvény korántsem csak a múlt sérelmeit akarja orvosolni, hanem a jövőre nézve is biztonságos alapokra kívánja fektetni az állam egyik igen fontos kötelezettségét.
A mérleg nyelve mindig azt mutatja, hogy az állam, ha egyik oldalon kíván valamit az állampolgáraitól - hadkötelezettség -, a másik oldalon ellentételezni kell az eközben bekövetkezett károsodásokat az életben, egészségben.
(18.40)
E tekintetben tehát azt hiszem, hogy a '94-ben megszületett törvény megfelelő elméleti alapokon nyugodott. Az nem vitás, hogy már akkor is voltak kifogásolt passzusai, és rövid idő múlva kiderült, hogy azt a jogszabályt módosítani kellene. Ennek egyik harcosa voltam, hisz több törvénymódosítást terjesztettem be, amelyet a kormánypárti többség sosem tartott arra érdemesnek, hogy valójában megtárgyalja.
Nagyon szomorú számomra egyébként, hogy a tisztelt Ház kormánypárti többsége olyan törvénymódosítási javaslatokat utasított el, amelyek éppen azok számára jelentettek volna többletjuttatásokat, akik 40-50 éve vesztették el elsősorban édesapjukat, másodsorban édesanyjukat a második világháború során. Azért elgondolkodtató, hogy milyen érzékenységről tettek tanúbizonyságot azok a képviselők, akik nem voltak hajlandók foglalkozni ezzel a kérdéssel. Ezért igazából nem tudok hozsannázva örülni annak, hogy a kormány immár két és fél évvel hivatalba lépése után végre elszánta magát arra, hogy egy nagyon szűk körű módosító javaslatot előterjesszen.
Ennek a javaslatnak igazából két nagy színtere van. Az egyik - értelmezésem szerint - technikai jellegű módosító javaslatoknak a sora - bizonyos fogalmakat pontosít. A jogszabály-szerkesztés hibái folytán ezeket most javítja. S egyetlenegy érdemlegesebbnek tűnő módosítása van, amely a 10. §-nál egy határidőt próbál kiküszöbölni.
Azonban nyilvánvalóan, számomra legalábbis, akinek igen sok hadiárva, hadiözvegy, hadirokkant írt levelet vagy keresett fel személyesen, az kevés. S nagyon örülnék egyébként, nem akarom kormánypárti képviselőtársaim munkáit szaporítani, de ha az egyéni képviselőjelölteket felkeresnék a hadiözvegyek, a hadiárvák, a hadirokkantak, és elmondanák nekik a saját egyéni problémáikat. Mert a jelenlegi parlamenti megosztásban ebben a kérdésben csak a kormánypárti többség tudna eredményt felmutatni. Az én két és fél éves sziszifuszi küzdelmem azt bizonyítja, hogy bármilyen értelmes célokat is szeretne elérni egy ellenzéki képviselő, azt nem támogatják.
A jelenlegi helyzetben - igen tisztelt képviselőtársaim - én csak két problémával szeretnék foglalkozni. Az egyik az úgynevezett egyösszegű térítésnek a kérdése. '94-ben 50 ezer forint volt ez az egyösszegű térítés, és ezt az akkori törvény szerint '95. január 1-jére ki kellett volna fizetni. Önök, kormánypárti képviselőtársaim úgy döntöttek, hogy '96-ban kerüljön ez kifizetésre. Ennek az egy évnek az elcsúsztatását - úgy, ahogy - az érintett réteg még elfogadta; nem örült neki. De hogy emlékeztessek mindenkit arra, hogy az akkori pénzügyminiszter úgy riogatta a világ közvéleményét, hogy Magyarország lesz a második Mexikó, a lakosság egy része is elhitte, sajnos a külföldi pénzintézetek nagy része igen, úgyhogy valóban nehéz helyzetbe került az ország.
De önök '96. január 1-jét is elcsúsztatták egy évvel, '97. január 1-jére. S ez az, ami miatt nem lehet szó nélkül elmenni, hogy ez a törvényjavaslat az 50 ezer forintos egyösszegű térítés összegét nem kívánja emelni. Ez arcpirító, igen tisztelt képviselőtársaim! Nyugodt lélekkel mondhatom, ha önök valóban úgy gondolják, hogy az '94-ben beígért 50 ezer forint, ha '97-ben kifizetésre kerül, ugyanolyan vásárlóértékkel bír, ugyanazt a célt be tudja tölteni, mint amit a '94-es törvényhozók ennek szántak, akkor önök nem ismerik a magyar valóságot. Két év alatt itt 20 százalékkal csökkentek a reáljövedelmek. Két év alatt ebben az országban az infláció ezt az 50 ezer forintot körülbelül a felére apasztotta.
Azt hiszem, ha a pénzügyminiszter úr lelkesen számolt be arról, hogy 1996-ban 100 milliárd forinttal volt kevesebb a költségvetés hiánya a tervezettnél, akkor a honvédelmi miniszter úrnak meg kellett volna kérdeznie a pénzügyminiszter urat, hogy-hogy nem volt 2-300 millió forint arra, hogy '96-ban kifizethessük az egykori hadiárvákat, az őket 40-50 évvel az események után megillető egyösszegű térítést.
Ahogy Csépe képviselőtársam utalt arra, ha ebben az országban meg lehetett azt tenni, hogy el nem végzett munkáért 800-900 millió forintokat utaljanak ki, akkor nem lett volna forrás arra, hogy '96-ban ezt az 50 ezer forintot kifizessük? Ha az energiaprivatizáció során az Állami Számvevőszék megállapítja, hogy körülbelül 500 millió forint tanácsadói díjat kellett kifizetni az energiaszolgáltató vállalatoknak, s ezen felül ennél lényegesen többet fizetett ki még az ÁPV Rt., akkor megint meg kell kérdezni, hogy önök miért szavazták meg az '96. évi kifizetés eltolását, s miért nem érzi a kormány szükségességét annak, hogy ezt az összeget valorizálja.
Úgy gondolom - s ebben biztos vagyok -, hogy a magyar törvényhozásnak még ebben a parlamenti összetételben sem lehet az a célja, hogy nyerészkedjen az egykori hadiárvákon. Az az összegszerűség, amely '94-ben lett megállapítva, a kormány által hivatalosan elismert inflációs indexszel meg kell legyen szorozva, és akkor ezt az összeget kell '97-ben az egykori hadiárváknak kifizetni. Azt hiszem, ez a legtermészetesebb kérés a hadiárvák részéről.
Nem kívánnék foglalkozni az időhatár kérdésével, mert nyilvánvalóan - ismerve a történelemnek a bonyolultságát -, a legtisztességesebb megoldás az a '44. decemberi időszak lenne. Azt követően biztos, hogy már előfordultak politikai okból történő megvonások. Tehát felesleges '45 végére tenni a korszakhatárt.
Nem lenne szabad viszont elfelejtkezni arról a rétegről, amelynek nem vonták meg a járadékát, kérelmét sem utasították el, mert egyáltalán nem is mert kérni, be sem adta a hadigondozás iránti kérelmét. Nem sokan vannak, de a hozzám érkezett levelek alapján mégis azt kell mondanom, hogy vannak. Ha meg voltak olyan személyek, akiknek a megmaradt hozzátartozója nem kérte a hadigondozotti ellátást, vagy a hadiárva azért nem kapott ellátást, mert az a gyám, akire rá volt bízva, meg az a szülője, aki ellátta a szülői felügyeleti jogokat, egyáltalán nem is kérte a hatóságot, hogy állapítsanak meg számára, talán méltatlanul van megfosztva attól a lehetőségtől, hogy most, 40-50 évvel az események után kapjon egyösszegű térítést.
A másik rész - igen tisztelt képviselőtársaim -, amellyel szeretnék foglalkozni, részben összefügg azzal, amit Csépe képviselőtársam elmondott. Ennek egyik eleme ugyanis az, hogy 1939 és '45 között Magyarország törvényei alapján olyanok is bevonultak katonának, és haltak hősi halált, akiknek a hozzátartozói 1945-öt követően Magyarországnak a párizsi békeszerződésben megállapított határain túl éltek - és élnek jelenleg is.
A magyar államnak, egészen biztos, jogi kötelessége, hogy akár nemzetközi szerződések útján, akár saját hazai jogalkotásával gondoskodjék azon hadiözvegyekről, akiknek a férje Magyarország törvényei alapján vonult be katonának, és a magyar honvédség katonájaként halt hősi halált. Ezt a kérdést nem lehet megkerülni, és nyilvánvalóan ez a kérdés nem lehet anyagi kérdés sem. Nem olyan nagy az összegszerűsége, tekintettel az elmúlt évtizedekre.
(18.50)
Ennek a kérdésnek a másik oldala pedig, igen tisztelt képviselőtársaim, nagyon szorosan összefügg az Alkotmánybíróságnak a politikai üldözöttek kárpótlásával kapcsolatos határozatával. Az Alkotmánybíróság azt mondja ki, hogy a hozzátartozóik halála miatt a hozzátartozókat kárpótlás illeti meg akkor, ha deportálták a hozzátartozójukat, akkor, ha kényszermunkára vitték el a Szovjetunióba. És ilyennek minősülnek az 1945. augusztus 1-je utáni szovjet táborok hadifoglyai. Azt hiszem, ezt a gondolatot következetesen végig kell vinni, és meg kell állapítani, hogy semmi különbség nincs a túlélő hozzátartozók számára, hogy - mondjuk ki - az édesapjuk 1945. augusztus 1-je előtt halt meg egy hadifogolytáborban, vagy pedig katonaként a fronton, vagy egy nyugati hadifogolytáborban, vagy pedig 1945. augusztus 1-je után; vagy civilként hurcolták ki akár Németországba, akár pedig a Szovjetunióba.
Ha a Magyar Országgyűlés az egyik körrel megtette azt, hogy kárpótlásra jogosította fel - és ez a törvényjavaslat nemsokára ismét a Ház elé fog kerülni bizonyos alkotmányossági problémák miatt, éppen a kör tágítása következtében -, akkor vagy ebben a törvényben, vagy abban a törvényben, de a Magyar Országgyűlésnek foglalkoznia kell a második világháború során akár polgári személyként, akár katonaként meghalt személyek hozzátartozóinak most már a kárpótlásával.
Azt hiszem, ennek a kérdésnek a bővebb kifejtésére most nincs se lehetőség, se megfelelő figyelem. De úgy gondolom, hogy miniszter úr nyilvánvalóan tájékozott ebben a kérdésben, és igazat fog nekem adni abban, hogy ha valaki katonaként hősi halált halt vagy hadifogolyként halt meg 1946-ban a Szovjetunióban, annak a hozzátartozóját ugyanolyan sérelem érte, és ezért az állami jóvátétel nem lehet különböző.
Ezeknek a gondolatoknak a figyelembevételével arra kérem az igen tisztelt Házat, hogy ezt a törvényjavaslatot - a módosító javaslataink elfogadását követően - fogadja el. Köszönöm szépen. (Taps.)
