MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Elég késő van, és ez a törvény megérdemelte volna azt, hogy tévényilvánosságot kapjon, mert egy nagyon komoly mulasztást próbáltunk behozni. Hosszabbra terveztem, de így természetesen kímélve a téma iránt érdeklődők figyelmét, rövidebbre fogom a hozzászólásomat.
"Azok a vádak fájnak igazán, melyek hamisak ugyan, de nem egészen." Ez a Thomas Mann-i gondolat, azt gondolom, annyiban igaz, hogy nagyon komoly mulasztásaink vannak, még ha léptünk is, tehát nincs miért dicsekednünk. A '90 májusában szabadon megválasztott parlament immár a második ciklusában, azt hiszem, még mindig a Luca székét gyártja ezzel a törvénnyel. Előre szeretném bocsátani, hogy a jelenlegi beterjesztett javaslattal egyetértek és támogatom a magam és a pártom nevében is, de egy-két észrevételt azért röviden szeretnék tenni. Az, hogy '94 áprilisában született törvény, az pár képviselőtársamnak, az ellenzéknek köszönhető, egy olyanfajta erőszakos forszírozás volt, amely végül is ezt létrehozta, és anélkül, hogy politikailag minősítenék, ez a törvény bizony sok mindennel adósunk maradt. Nagyobbrészt ellenzéki oldalról, de ugyanúgy kormánypárti oldalról is.
Két mondatot e törvény elfogadásáról. Az egyik a Szocialista Párt vezérszónokáról: a Szocialista Párt parlamenti frakciója támogatja a törvényjavaslat elfogadását, teszi ezt abban a reményben, hogy az új parlament még időben visszatér az egyre csökkenő hadigondozottak számára oly fontos kérdés teljes körű rendezésére. Ismétlem, '94 áprilisa. A másik az SZDSZ részéről elhangzott egyetlen mondat: "Nagyon nem örülnék neki, ha a nyáron összeülő új parlament és az új kormány egy olyan törvényt kapna örökségül, amely nem kielégítő." Sajnos mindkettő igaz. Egy olyan törvényt kaptunk, amelyet bár akkor a parlament óriási többséggel elfogadott, de amelyről tudtuk, hogy sok hibája van, sok gond van, mégis a törvény szeptemberben lépett hatályba, amikor már az új parlament és az új kormány felállt. Most 1997 februárja van.
Joggal tehetem fel a kérdést: mit csináltunk két és fél évig? Azt hiszem, hogy azok, akik ránk figyelnek, ezt a kérdést joggal feltehetik. Hivatkozhatunk mi arra, hogy az ország nehéz helyzetben van. Természetesen felelősen gondolkodóként tudnunk kell, hogy nem áll rendelkezésünkre végtelen anyagi eszköz, azonban én azt hiszem, amit korábban is elmondtunk, mindenki, akit ez a téma akár családján keresztül, akár választópolgárain keresztül érint - és kevés olyan képviselőtársam van, akit ne érintene -, hogy ne tudná elválasztani azt az emberi nyomorúságot, azt a szenvedést, amit a törvényben jogorvoslást kívánók várnak, elvárnak tőlünk, el tudná választani attól a tegyük fel 5-6 milliárd forinttól, ami másik oldalon a pénzügy részéről mint aggály megjelenik. Tudom, hogy sok mindenre nincs pénz. S nem tisztem és nem is akarok senkit bántani, hogy mire van pénz, de ha egy ország nem tudja anyagilag is értékelni azt, amit a polgárai nem önként, hanem az országért kényszerre, parancsra tettek, ha nem tudja garantálni legalább a létminimumon való megélést azoknak, akik önmagukat nem tudják eltartani, akkor az a kormány, az a parlament nem igazán nézhet szembe a választóival.
Nem a Honvédelmi Minisztériumnak szól a kritika, elnézést kérek, felelősséggel merem mondani, akik ismerik a témát, hogy a HM megtett mindent. De azért szeretnék egyetlen dolgot kérdezni. '96. november 6-án, csekély különbséggel, a Ház elutasított egy immáron ellenzéki padsorból jövő javaslatot, Csépe és Sepsey képviselőtársaimét; nem sokkal, de 47 százalék igent kapott.
Annak a jelenlegi törvénymódosításnál sokkal keményebb megfogalmazásai voltak, amivel egyetértek, azzal együtt, hogy én úgy gondolom, pillanatnyilag valóban nem teljesíthető belőle minden.
Mit hiányolok éppen ennek kapcsán a jelenlegi törvényből? Egy passzust szeretnék kiemelni. A jelenlegi törvény szerint az ápolási pótlék, ami teljes embert kíván, egy 100 százalékos hadirokkanthoz elenyészően kevés.
(18.00)
Ez a javaslat megfelelő mértékű emelést ígér. Kaptam a Honvédelmi Minisztériumból számításokat, ez durván olyan hatszázmillió forint. Ez nem egyszerre kifizetendő, hanem folyamatosan adandó összeg.
Nem lehet annyira szűkmarkú, nem lehet annyira pénzközpontú a magyar parlament, hogy például ezt ne vegye figyelembe. Tessék meggondolni, egy magatehetetlen ember ápolása mit jelent! Nem akarom részletezni, nyilván mások el fogják mondani.
Még egyszer azt szeretném mondani: késésben vagyunk, ezért mindannyiunkat felelősség terhel, de még mindig nem késő. Ez a törvény szolgálja olyan, a korábbi törvényben rosszul, pontatlanul megfogalmazott dolgok javítását, mint az időpont, amelyet a miniszter úr említett. Mindjárt szeretném bejelenteni, hogy Póda képviselőtársammal egy évvel visszábbmegyünk. Mi '44. december 23-ától datáljuk, mert kaptunk jelzéseket arra, hogy a két év között is voltak megvonások, de ez részletkérdés, ezt majd a részletes vitában...
Egészében azonban a törvény azzal, hogy visszanyúl, azzal, hogy sok mindent árnyal, hogy pontosít hibákat, tesz egy nagy lépést. Ezért még egyszer szeretném mondani, elfogadásra javaslom magam és a pártom nevében azzal, hogy itt buzdítok mindenkit mindkét oldalról, adjunk be módosító javaslatokat, tegyünk meg mindent amit lehet, mert ez a két- vagy hárommilliárd forint, amibe lehet, hogy kerül - s annak a módja, hogy lesz, mint lesz, az egy más kérdés -, ez azt jelenti, hogy a parlament önmagát megbecsüli és megbecsüli végül is az országnak azokat a polgárait, akik bennünket idejuttattak. Köszönöm szépen. (Taps.)
