DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Nyolc éve készül az a törvényjavaslat, mellyel ma az Országgyűlésünk foglalkozik. Nyolc év alatt soha nem volt alkalmasabb idő arra, hogy egy igazán jó, a kormány jogállását szabályozó javaslat készüljön el, hiszen most együtt lehetne a szabályozást megoldani az alkotmánymódosítással, és ez igen nagy előnyt jelentene.
A Németh-kormány idején már volt előkészület arra, hogy ezt a jogszabályt megalkossák, azonban nagyon fontos közjogi szabályozások miatt ez háttérbe került. 1990 májusában az Antall-kormány törvényeinek első fázisában került megalkotásra egy ideiglenes törvény, és azt kell mondjam, hogy ez az ideiglenes törvény kiállta az elmúlt hét év próbáját, hiszen kialakított egy olyan gyakorlatot, melynek elvi alapját lényegében senki nem kérdőjelezte meg az eddigi kormánypárti és ellenzéki képviselők közül sem.
1993-ra elkészült az Antall-kormány idején is egy javaslat. Úgy vettem észre, összehasonlítva ezt a két anyagot, hogy nagyon sokban átvette a kormány azt az előző anyagot, sajnos azt kell hogy mondjam: annak hibáival együtt is, mi több, nagyon sok ponton annak egyébként méltányolható és jó megoldását félretéve csak a hibát számát növelte az új javaslattal.
Csak néhány mondatot szeretnék a kényszerhelyzetről szólni, melyben most az Országgyűlés van, és nem is az alkotmányos vagy alkotmányjogi részéről, hanem arról a kényszerhelyzetről, hogy 1996 októberében mondotta ki az Alkotmánybíróság azt a határozatot, mely szerint mi most kényszerhelyzetben vagyunk. De mi történt 1996 októbere és '97 május második fele között, és miért nem terjesztette be a kormány időben ezt a törvényjavaslatot? A választ, azt hiszem, meg tudom mondani: nyilván azért nem, mert a koalíciós partnerek nem tudtak megállapodni egy olyan javaslat szövegében, melyet egyébként az Országgyűlés elé lehetett volna terjeszteni. Ez az SZDSZ képviselőjének felszólalásából is kitűnt nekem, hogy itt a két koalíciós partner között elég komoly nézeteltérés van.
Csak szeretném önöket arra emlékeztetni, hogy számtalan alkalommal halljuk kormánypárti képviselőktől azt, hogy a törvényhozás elől viszi el az ellenzék a törvényhozás drága idejét azzal, hogy naponta egy órát vagy egy óra húsz percet napirend előtti felszólalásokkal foglalkozik az Országgyűlés - ami megítélésem szerint egy igen fontos intézménye a magyar parlamentarizmusnak -, ugyanakkor amikor egyeztetés nélkül beterjesztenek a kormánypártok ilyen javaslatot, akkor nem gondolkodnak azon, hogy a törvényhozás drága ideje az, amit elviszünk az Országgyűlés elől.
Államtitkár úrnak szeretném mondani, hogy az SZDSZ javaslatát végighallgatva úgy tűnt, hogy három kardinális kérdés miatt a Szabad Demokraták Szövetsége az egész javaslatot nem támogatja. Ebből adódóan egy ellenzéki képviselő csak arra a következtetésre juthat, hogy egyeztetés nem történt, ha a Szabad Demokraták Szövetsége ezt a megoldást nem támogatja.
A törvényjavaslatról általában: csatlakoznék Bihari Mihályhoz és Salamon Lászlóhoz is abban a kérdésben, hogy ez a törvényjavaslat nem államjogi megközelítésű, sajnos. Minden részletes indokolás nélkül csak szeretném magam is megerősíteni azt, hogy ma a kormányban a kormánytagi jogállás államjogi kérdés. Államjogi kérdés, és nem munkajogi és köztisztviselők jogállására tartozó kérdés.
Általában szeretnék beszélni arról, hogy ez a törvényjavaslat egyik oldalról nagyon részletező, nagyon sok felesleges rendelkezést tartalmaz, és látszatmegoldásokra törekszik. Az alkotmány 39. §-a, ennek is a (2) bekezdése mondta ki azt, hogy a kormány tagjainak jogállásáról, díjazásáról és felelősségre vonásáról törvény rendelkezik. Ha most elérkezett az az idő, hogy az alkotmánnyal együtt módosítjuk ezt a javaslatot, célszerű lett volna kivenni ebből a körből például a felelősségre vonás szabályait.
Sokszor kerültünk ilyen problémával szembe, hiszen az Alkotmánybíróság ügyrendje is egy ilyen megoldhatatlan probléma volt éveken keresztül, hogy az alkotmány azt tartalmazta, hogy az Alkotmánybíróság ügyrendjét kétharmados törvényben kell megállapítani. Akkor az volt a kényszerhelyzet, hogy miután nem volt alkotmánymódosítási csomag az Országgyűlés előtt, ahhoz kellett igazodnunk még akkor is, ha mindenféle ésszerűségi szempont ellene hatott ennek a javaslatnak. De most nincs ilyen kényszerhelyzetünk, mint az Alkotmánybíróság ügyrendjével kapcsolatban, hiszen itt egy alkotmánymódosítás, és azt hiszem, a felelősségre vonásra vonatkozó szabályokat nyugodtan kivehetjük ebből a törvényi szabályozási szintből, hiszen az bőségesen elegendő, ha a kormány ügyrendjében a maga igényeinek megfelelően szabályozza, és nem szükségeltetik, hogy egy kétharmados törvényben kerüljön ez szabályozásra. Egyébként az angol kormány ügyrendje részletesen szabályoz ilyen felelősségrevonási részleteket. Hangsúlyozom még egyszer, teljesen fölöslegesnek tartom azt, hogy ezt egy kétharmados törvényben szabályozzuk.
A másik terület a részletező és felesleges rendelkezések között, amit képviselőtársaim említettek - és nagyon örülök, hogy kormánypárti és ellenzéki képviselők szinte egyhangúan alátámasztották ezt -, hogy méltatlan megoldásokat tartalmaz ez a törvényjavaslat. Itt említhetném a lemondások határidőhöz kötését: ha egy miniszter azonnali hatállyal le akar mondani, akkor őt ne kössük 30 napig, 28 napig ehhez a székéhez, a lehetőséget meg kell neki adni; vagy a választójog elvesztésének igen abszurd megoldását, amit Salamon László képviselőtársam előttem már kifejtett. Szeretném megerősíteni magam is azt, hogy például az a bizalmatlansági indítvány, amit egy új intézményként bevezet ez a törvényjavaslat, hogy a képviselők egyötödének javaslatára jogerős bírói ítélet birtokában elgondolkodik a miniszterelnök úr azon, hogy fölmentsen egy minisztert, megint csak egy látszatmegoldás: úgy tűnik, mintha adtunk volna az Országgyűlés kisebbségének, egyötödének valamiféle jogot; a valóságban ez nem jelent jogot még akkor sem, ha ebből levonom azt, hogy a magyar bíróságon egy ilyen eljárás évekig elhúzódhat.
Az általános vitában egy törvényjavaslat kapcsán mindig a legfontosabb kérdés az, hogy azt a törvényjavaslatot hogy lehet a jogrendszerünkbe illeszteni. Ahogy hivatkoztam rá, ez nagyon egyszerű az alkotmány vonatkozásában, mert most elvileg sok mindent megtehetne a jogalkotó, mert az alkotmány módosítása folyamatban van.
(13.40)
Egy másik törvénnyel összevetve azonban nagyon súlyos aggályaim voltak, és ebben, az Országgyűlés által nemrégiben elfogadott, képviselők jogállásával kapcsolatos törvényben nemcsak az összeférhetetlenséget szabályozta az Országgyűlés, hanem szabályozott egy nagyon fontos kérdést is: ez a vagyonnyilatkozat.
1990-ben már - ugyan még nagyon hézagosan, és nagyon kevés ponton, de - a képviselők jogállásáról szóló törvénybe bekerült egy szabály, miszerint amikor az országgyűlési képviselők megkezdik a tevékenységüket az Országgyűlésben, vagyonnyilatkozatot tesznek, majd amikor befejezik a tevékenységüket, akkor ismételten vagyonnyilatkozatot kötelesek tenni. Ennek nem az volt a célja, amivé utóbb fajult sajnos - hogy sokan kutakodjanak abban, a képviselő mennyire módos vagy kevésbé módos -, hanem az egyedüli célja az lett volna, hogy a két időszak közötti vagyonszaporulat mérésére alkalmas legyen. Ha a képviselő nem tudja igazolni, hogy az adózott legális jövedelméből ez a vagyonszaporulat miből keletkezett, akkor őt ez alapján esetleg felelősségre lehessen vonni.
Mi, országgyűlési képviselők 386-an egy döntéshozatali eljárásban 1/386-od képviselőt jelentünk. Nem értem, a kormány miért nem élt azzal az analógiával, hogy amikor egy miniszter, egy államtitkár vagy adott esetben egy közigazgatási államtitkár - visszatérve a példához - 1/1 formában, tehát egyedül döntéshozó, vele szemben eltekint attól, hogy egy vagyonnyilatkozat adására - csúnya szóval - kötelezze a kormány tagjait. Egyébként ellene voltam az effajta vagyonnyilatkozatnak, ami végül sikeredett, de azt a következetlenséget kérem a kormánypártokon számon, hogy ha ezt egy képviselőnél jogosnak tartották, és igen nagy felhajtással az Országgyűlés meghozott egy törvényjavaslatot, akkor miért nem tartja ugyanez a kormánytöbbség fontosnak, hogy egy miniszter, egy politikai államtitkár, egy közigazgatási államtitkár ugyanilyen eszközökkel tegyen vagyonnyilatkozatot. Amikor letelik az ő terminusa, számoljon el ezzel, hiszen nála az üzleti és a lobbyzási körök sokkal könnyebben tudják őt befolyásolni és megkeresni, és létezik a legkisebb ellenállás. Ha valaki azt feltételezi, hogy az Országgyűlésben kétszáz ember üzleti érdekből vagy lobbyérdekből megkereshető, az egy nagyon komoly munka. Csak meg kell keresni néhány ponton a minisztert vagy a közigazgatási államtitkárt, és sokkal egyszerűbb a dolog. Ebből adódóan a törvényjavaslat legnagyobb hiányosságának tartom: ha már egyszer a képviselőkre kiterjesztette, akkor ezt nem terjeszti ki az államtitkárokra és a miniszterekre.
Ugyanakkor ez nagyon furcsa is. Miután a képviselőtársaim elmondták részletesen, ezért nem mondom el, hogy kiterjeszti a mentelmi jogot azokra a kormánytagokra, akik nem országgyűlési képviselők. A jogalkotó itt érzett valami kényszert arra, hogy próbáljon egységesíteni a képviselői és a nem képviselői jogállás között. Azonban a legfontosabb ponton - a vagyonnyilatkozatnál - következetlenül járt el.
A mentelmi jog kiterjesztését én sem tudom támogatni. De nem ezzel a részével szeretnék foglalkozni, hanem ebben a törvényjavaslatban a köztársasági elnök úr szerepével. A törvényjavaslat szerint a miniszterelnökkel szemben a mentelmi ügyben az Országgyűlés jár el, a kormány tagjaival szemben viszont a köztársasági elnök. Ebben azt szeretném kifogásolni, hogy nem egy egyszerű eljárási kérdés a mentelmi jog felfüggesztésére javaslatot tenni vagy nem javaslatot tenni, ez egy nagyon fontos érdemi kérdés. Itt a köztársasági elnöknek adunk - vagy ad ez a törvényjavaslat - egy olyan mérlegelési jogkört, amely szerintem az ő egyébként eljárási kérdésekhez kapcsolódó státuszába nagyon-nagyon nehezen illeszthető be, hiszen itt egyfajta felelősséget is vállal a köztársasági elnök azáltal, hogy mentelmi jog felfüggesztésére javaslatot tesz vagy nem tesz javaslatot.
Az idő rövidsége miatt csak néhány kérdésről szeretnék még beszélni. Röviden az államtitkári jogállásról: a törvényjavaslat indoklása úgy fogalmazott, hogy az államtitkári jogállások területén megpróbál rendet tenni, mint a kormány sok más területén. Ez a rendbetétel az én szememben nem jelentett mást, minthogy egy akkora káoszt teremtett az államtitkárok között, mint amilyen eddig nem volt.
Kezdjük a legegyszerűbbnél, a politikai államtitkároknál! A politikai államtitkároknál kétféle kategóriát bővít a javaslat. Az egyik az, hogy több politikai államtitkárt is kinevezhetnek a miniszter helyettesítésére, mert az a formula, amit beterjesztettek, nem zárja ki. A másik politikai államtitkár, aki nem a minisztert helyettesíti, hanem egy meghatározott feladat ellátására kap politikai államtitkári címet. Azt hiszem, miután itt politikai államtitkár urak ülnek, könnyen átlátható, hogy kétféle államtitkár között felelősségében és a feladatok vonatkozásában óriási a különbség. Nem is igen értem, miért tartja célravezetőnek azt, hogy mind a kétféle megbízatást ugyanazzal a jogállással és titulussal lássa el.
És akkor ott vannak a kormánybiztosok: nagyon mostohán kezeli ez a törvényjavaslat a kormánybiztosokat, hiszen említi, hogy vannak kormánybiztosok. Meghatározott kormányzati feladatra kinevezhető kormánybiztos, azonban a törvényjavaslat alapján nem tudom eldönteni, hogy állami vezetőnek minősül-e vagy sem. Nekem úgy tűnt, hogy nem minősül állami vezetőnek. Miután a kormánybiztost is meghatározott kormányzati feladatok ellátására nevezi ki a kormány, ezért felvetődik bennem a kérdés: lesz olyan feladat, ahol nekem kedves a kijelölendő személy, és az politikai államtitkár lesz, és mint ilyen, állami vezetőnek minősül; a másik hasonló vagy ugyanilyen feladatra pedig majd kinevezek egy kormánybiztost, aki nem minősül állami vezetőnek. Nem értettem, ugyanakkor nagyon fontosnak tartottam volna.
Ha átfogó szabályozás készül, akkor viszont szabályozzuk a kormánybiztosok feladatát, jogállását is, hiszen az elmúlt három évben valami nagyon furcsa gyakorlat alakult ki az Országgyűlésben: képviselők kormánybiztosi státuszt kapnak. Ezek egy indoklás szerint úgynevezett - nem is igen tudtam elhelyezni ebben a rendszerben - kvázi kormánybiztosok. Megítélésem szerint semmi másra nem volt jó ez az intézmény, amit a három ügyben a kormánypártok bevezettek, mint arra, hogy egyfajta összeférhetetlenségi törvényt vagy jogszabályt ily módon kijátsszanak.
Ugyanakkor a törvényjavaslat meghagyja a címzetes államtitkárok szerepét is. Egyébként nem tudni, hogy ha már a törvény hatálybalépésekor viselt címzetes államtitkári rangokat meghagyja, akkor ők például hogyan illeszkednek bele ebbe a sorozatba.
Nagyon sajnálom, hogy az időm elmúlott, ezért sajnos a következő körben fogok tovább beszélni. Amiről még nagyon szerettem volna egy mondatot - elnök asszony engedelmével - mondani, az az, hogy teljesen abszurd és teljesen felesleges szabályozásba kezdett a kormány akkor, amikor a kártérítési felelősségről próbált szabályokat illeszteni ebbe az anyagba. Részben van politikai felelősség. Ha kimeríti a büntetőjogi kategóriát, akkor van büntetőjogi felelősség, de nem merek belegondolni abba, hogy egy miniszter egy bankprivatizáció kapcsán gondatlanul 15 milliárd forint kárt okoz, majd ezt követően kéthavi fizetésének megfelelően egy kártérítési eljárás indul. Ez nagyon morbid megoldás.
Tisztelt Képviselőtársaim! Végighallgatva az előttem szóló képviselőket, azt hiszem, hogy ha a két kormánypárt között kardinális kérdésben nincs egyetértés, és a benyújtott javaslatot még a kormányzó MSZP képviselője is támadja kardinális pontokon, elérkezett az idő, hogy a kormány átdolgozásra visszakérje átdolgozásra, majd egy egyeztetett formában újból nyújtsa be a Háznak.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
