DR. SOLT PÁL
DR. SOLT PÁL
DR. SOLT PÁL, a Legfelsőbb Bíróság elnöke: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Amikor ebben az ülésszakban vagy parlamenti ciklusban először - és feltehetően utoljára - szót kértem, úgy vélem, nem szorul indokolásra, hogy az igazságszolgáltatás mélyreható és - amint arra majd utalni szeretnék - a korábbi ciklusban már megkezdett és a későbbi ciklusban vagy ciklusokban is folytatandó átalakítása igényli, hogy a bírói kar hallassa szavát a törvényhozásban.
Szerény személyemet természetesen csak jelképesen tartom valamennyi magyar bíró képviselőjének, de több évtizedes igazságügyi szolgálatom és a Legfelsőbb Bíróság élén eltöltött csaknem hét év, úgy érzem, feljogosít a szólásra.
(11.50)
A bírói kar bizalommal tekint a parlamenti vita elé. Bizalommal azért, mert sok év előkészítő munkájának eredményét látja ebben, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar bírói kar már említett mind a kétezer-egynéhányszáz képviselője minden javasolt megoldással egyetértene. Ilyen konszenzus nem kereshető. Az azonban valóban igaz és felelősséggel állítható, hogy éppen a bírói kar volt az - és erre már többen utaltak -, amely az évek során, megelőzve a kormányzati kodifikációs lépéseket, saját körében, egyesületeiben komoly előkészítését teremtette meg a reformnak.
Meghallgatva az eddigi felszólalásokat is, őszintén remélem, hogy érvényesnek tekinthető ma is az, amit 196 évvel ezelőtt a bírói és ügyészi szervezet módosításáról előterjesztett törvényjavaslat általános vitájában 1891. április 20-án Jelinek Artúr, a parlament igazságügyi bizottságának előadója így fejezett ki: "Ha a nemzet alkotmánya szilárd alapokra van fektetve, és a hatalmi körök és tényezők szerepe, elhatárolása biztos alapokon nyugszik, úgy minden felmerülő bírói szervezeti kérdés a napi politika áramlataitól mentesítendő, és azon magaslatra emelendő, ahol az alapelvek mint változatlan tényezők szerepelnek."
De még egy idézettel szolgálnék. Polonyi Géza, akkori ellenzéki képviselő a Magyar Országgyűlésben 1890. május 2-án a királyi ítélőtáblák és királyi főügyészségek szervezéséről benyújtott törvényjavaslat általános vitájában kiemelte, hogy pártja "úgy, ahogy igazságügyi reformoknál általában véve tenni szokta, a törvényjavaslatot sem egészében, sem részében pártkérdésnek nem tekinti. Azon föltevésből indulunk ki" - mondja az akkori szónok - "tisztelt Ház" - ezt is ő mondja - "hogy a többi pártok kebelében is hasonló felfogás uralkodván, ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy a kérdéses javaslatoknak elvi dispositio tekintetében a pártkorlátok által nem feszélyezett, higgadt mérlegelésnek és bírálatnak adhassunk teret és lehetőséget."
Tisztelt Országgyűlés! Én is ebből a feltevésből indulok ki. Felszólalásomban a következő kérdéseket fogom - természetesen vázlatosan, de megítélésem szerint lényeges elemeiben - érinteni: a bíróságok helyzetének jellemzői; a kialakult helyzet okai; felelősség a kialakult helyzetért; a bírák hozzájárulása az igazságszolgáltatás reformjához; a reformjavaslatok legfontosabb jellemzői; a reform kritikus pontjai; végül a reform várható hatása.
Tisztelt Országgyűlés! A bíróságok helyzetének jellemzésére már sok minden elhangzott ebben a Házban is, a mai napon is és természetesen számos parlamenten kívüli megnyilvánulásban is. Úgy gondolom, a kiegyensúlyozott helyzetértékelés azt mondatja, hogy az igazságszolgáltatás működésében súlyos nehézségekkel küzdünk, fölhalmozódtak azok a strukturális és egyéb problémák, amelyek miatt az a következtetés vonható le - és ezt nagyon döntőnek találom -, hogy ha nem történik jelentős reformlépés - és itt a reform együttesét, egészét tekintem reformlépésnek -, ebben az esetben biztonsággal állítható, hogy a lassú erózió tovább folytatódik, és elérhet egy kezelhetetlen, a mainál jóval kritikusabb pontra. Ma ugyanis - és ezt országszerte becsülettel dolgozó bírótársaim érdekében és nevében itt is el kell mondanom - működő igazságszolgáltatása van ennek az országnak. Működő igazságszolgáltatása, és az igazságszolgáltatás egy olyan alrendszer, amely sok eredményére büszke lehet.
Nagyon örültem annak, hogy a bírókra nézve a helyzet értékelésében nem hangzott el igazán negatív megállapítás. Az azonban tény, hogy - az ismert okok miatt - az ügyek számának rendkívüli megnövekedése, a bíróságok hatáskörének jelentős és természetesen jogállamhoz méltó kiszélesedése, ennek folytán az ügyek tartalmi elnehezedése, a jogrendszer bonyolultsága és az alkalmazandó jogszabályok számának ilyen nagymérvű növekedése és bonyolultsága vezetnek oda, hogy túlterheltek a bíróságok. Túlterheltek a helyi bíróságok; csaknem kétszázezer ügy van folyamatban 1997. március 31-én a helyi bíróságokon. Túlterhelt a Legfelsőbb Bíróság is; 1997. március 31-én 6600 fellebbezési, felülvizsgálati és egyéb ügy maradt folyamatban.
A ténymegállapításhoz tartozik, hogy ma már a bíróságok képesek az adott évben beérkező összügymennyiséggel azonos nagyságrendű ügymennyiség befejezésére, nem képesek azonban ilyen körülmények között a sok év alatt az elmondottak okából felhalmozódott hátralék feldolgozásának még csak a megkezdésére sem. Ezért mondom azt, hogy a reform elmaradása egyértelműen azt jelenti, hogy a hátralék fennmarad vagy lassú mértékben tovább növekszik.
Mik az okai ennek a kialakult helyzetnek? Teljesen világos, hogy 1990 előtt az igazságszolgáltatás nem kapta meg a szükséges társadalmi megbecsülést, és ezért jelentős kontraszelekció érvényesült. Az is világos, hogy a rendszerváltozás után szélesedett a bíróságok hatásköre, és elismerést érdemlő, a bíróságok helyzetét javító változásokra került sor. Ezek közül az új illetményi rendszer, az előmeneteli rendszer bevezetése és módosítása 1990-ben, majd '93-ban történt, a bírósági törvény módosítása '91-ben és '93-ban valóban a bírói függetlenség erősítése irányába hatott, és valóban jelentősek a bírósági munka tárgyi, technikai feltételeinek javítása érdekében végzett lépések.
Ezek azonban nem voltak elégségesek a már kialakult lemaradás pótlására, illetőleg a megnövekedett feladatok feltételeinek maradéktalan biztosítására. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igazságszolgáltatás konszolidálására nem került sor. Nem valósult meg az eljárási és szervezeti reform; hiányos a Legfelsőbb Bíróság jogegységet biztosító tevékenységének eszközrendszere; nem sikerült olyan igazgatási rendszert kialakítani, amely a bírói függetlenség biztosítása mellett hatékonyan garantálhatná a bíróságok eredményes működését igazgatási oldalról; végül nem sikerült teljes egészében a bírói pálya megtartó erejét sem megőrizni.
Kell-e a felelősséget keresni a kialakult helyzetért? Természetesen ez nem a Legfelsőbb Bíróság elnökének a tisztje, mégis meg kell említenem néhány tényezőt, amit mi fontosnak tartunk.
Első megállapítás: valóban állítható, hogy a bíróságokon is fellelhetőek hibák - talán erről én többet tudok, mint az itt felszólaló tisztelt képviselők -, ezek vannak és javíthatók.
(12.00)
Egyértelmű azonban, hogy a kialakult helyzetért a bírói kar felelőssége nem állapítható meg. Évről évre többet dolgoznak a bírák, az adatok azt mutatják, hogy évről évre növekszik a bíróságokon a befejezett ügyek száma, azonban alulmarad az érkező adatokhoz, ügymennyiséghez képest. Hadd mondjak egyetlen adatot a saját házunk tájáról: a Legfelsőbb Bíróság lényegében változatlan létszám mellett 1990-ben 5700 ügyet, 1995-ben 12 000 ügyet fejezett be. Azt gondolom, hogy azok, akik csak valamelyest is tájékozottak arról, hogyan működnek, és milyen körülmények között dolgoznak legfelsőbb bíróságok a világon, milyen feltételek között, milyen kompetencia mellett, azok számára egyértelműen világos, hogy ha egy országban a legfelsőbb bíróságnak 12 ezer ügyet kell befejeznie egy évben, az semmiképpen nem tekinthető olyan bíróságnak, mint amelyiknek a rendeltetése nem más, mint az ország jogegységének, a jogalkalmazás egységének, a bonyolult jogrendszer alkalmazása egységének biztosítása. Következtetés: a bíróságok teljesítménye a jelenlegi eljárási és szervezeti rendben nem fokozható.
Elhangzott - más összefüggésben persze -, hogy a hatékonyan működő igazságszolgáltatás feltételeinek megteremtése a mindenkori kormánynak és a parlamentnek a feladata. Ez igaz, tisztelt Országgyűlés, az Emberi Jogok Európai Bírósága számos ítéletében rámutatott az államnak az igazságszolgáltatás megszervezésével kapcsolatos kötelezettségére, amelynek teljesítése esetén lehetségessé válik, hogy a bíróságok meg tudjanak felelni a tisztességes és ésszerű határidőn belüli eljárás követelményeinek. Ilyen kötelezettséget az állam szempontjából az ENSZ bírói függetlenségre vonatkozó alapelvei és az Európa Tanács miniszteri bizottságának a bírói függetlenség biztosításáról szóló ajánlásai is tartalmaznak. Ezért tehát a mindenkori kormány és parlament felelőssége nem vitatható.
Megállapítható, hogy nem maradéktalanul valósultak meg az igazságszolgáltatás működésének feltételei. A politika nem volt képes konszenzust kialakítani az igazságszolgáltatás átfogó reformjának alkotmányos és legalapvetőbb kérdéseiben. A '89-es alkotmánymódosítás az alkotmánynak a bíróságokra vonatkozó rendelkezéseit érintetlenül hagyta. '91-ben sem volt átfogó változás, csupán módosítás. 1992-ben, amikor az Alkotmánybíróság a törvényességi óvást alkotmányellenesnek nyilvánította, ezt követően a Legfelsőbb Bíróság megismételt és kategorikus javaslatai ellenére nem került sor átfogó szervezeti és eljárási reformra. Meg kell mondanom, hogy sajnálatosan 1994-től is késlekedés tapasztalható a reform megvalósításában és az ehhez szükséges politikai konszenzus kialakításában.
Tisztelt Országgyűlés! A bíróságoknak természetesen nem a jogalkotás a feladata, hanem a jog alkalmazása. A jogalkotás szempontjából viszont javaslatot tehetnek és tettek is. Esett már szó arról, hogy a bírói egyesület reformbizottsága kidolgozta, majd az egyesület országos konferenciája 1993 májusában elfogadta az igazságszolgáltatás reformkoncepcióját. Úgy gondolom - ha nem csal az emlékezetem, talán ezen a konferencián zárszóban elmondhattam -, hogy a bírói kar lehetőségeinek végére ért, immár a kormányzati tényezőkön, a kodifikátorokon van a feladat. Továbbmegyek: a Legfelsőbb Bíróságon munkabizottság alakult és közreműködött az új alkotmány igazságszolgáltatásra vonatkozó részének kidolgozását elősegítő tanulmányokban, és jelentős szellemi kapacitással a mostani reformot megalapozó törvények létrehozásában is részt vett. Miért tette ezt? Hogy szakmailag helyes megoldások szülessenek, hogy a kritikai észrevételek a bírói karból eljussanak a törvényhozóhoz vagy a kodifikátorhoz, és át nem gondolt elképzelések megvalósítását meggátolhassuk. Támogattuk a reformot és támogatjuk a reformot szakmailag megalapozott megoldások mellett. A mostani benyújtott törvénycsomagot én a magam részéről egészében ilyennek tekintem és támogatom.
Mik a jellemzői ennek? A bírósági szervezetről és igazgatásról szóló törvényjavaslat az ítélőtáblák létrehozása mellett megteremti nem csupán a Legfelsőbb Bíróság, hanem a helyi bíróságok tehermentesítésének is bizonyos lehetőségét. Nem egyedüli lehetőség természetesen, és nem egyedüli elem, de lényeges elem.
Az ítélőtáblák létrehozása, nem gondolom, hogy történelmi vagy jogtörténeti nosztalgia eredménye. Annak a felismerésnek az eredménye - és úgy gondolom, hogy ez nem jellemző, és nemcsak föderális államokban hozható létre -, annak a következménye, hogy ha hatékony igazságszolgáltatást akarunk, akkor meg kell szüntetnünk azt a felfogást, amely a kicsi és nagy, bonyolultabb és egyszerűbb ügyek elbírálását lényegében ugyanolyan eljárási rendben, ugyanolyan bírósági struktúrában folytatja. Ezért tehát a hatáskörök ésszerű telepítése nem kizárólag tehermentesítési kérdés - bár ez a tehermentesítés egyben hatékonyságnövelés forrása is lehet -, hanem pontosan azt jelenti, hogy eleget tegyünk annak a valóban jogállami követelménynek, hogy ne minden ügyet egyformán kelljen elbírálni.
Szeretnék egy viszonylag széles körben elterjedt félreértést vagy tévedést eloszlatni, vagy elmondani, hogy én hogy látom - persze nem egyedül én, egész Európa így látja. Ismeretes vagy megismerhető, magyarra lefordította a Legfelsőbb Bíróság emberi jogi irodája, az összes Európa tanácsi miniszteri bizottsági javaslatot, ajánlást a kormánynak. Ismeretesek az ENSZ-alapelvek, már hivatkoztam rá. Ezek egészen világosan tartalmazzák, hogy modern jogrendszer minden ügyre nézve azonos jogorvoslati jogosultsággal, fórumrendszerrel és eljárással nem képzelhető el; és semmiféle jogállami sérelemmel nem jár, hogy nem egyformák. Ennek lehetőségét itt a szervezetben is és a valóban ezzel szorosan összefüggő eljárási törvényekben meg kell teremteni.
A Legfelsőbb Bíróság tehermentesítése nem öncél, és természetesen nem a legfelsőbb bírósági bírák személyes munkavégzési mennyiségének tehermentesítését jelenti, hanem a struktúra megváltozását. Már utalás történt arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság az ítélőtáblák kiteljesedését követően valóban nem a mai létszámban dolgozik majd. Ellenben a másodfokú ítélkezőtevékenysége lényegesen csökkenvén, a jogegységi eljárással, amely, úgy látom, hogy elég sok támogatást élvez, nélkülözhetetlenül fontos egy bonyolult állami működésben, hogy jobban eleget tudjon tenni. A törvény ennek megfelelő információs áramlattal biztosítja, hogy a Legfelsőbb Bírósághoz eljussanak azok az elvi és a jogegység megteremtését igénylő problémák, amelyek akár a legalsóbb szintű bírói szervezetben felmerülnek.
Ami most már a bíróságok igazgatásának új, tervezett rendjét, az országos igazságszolgáltatási tanácsot illeti, engedjék meg, hogy megemlítsek egy történelmi kuriózumot, amely persze csak távoli rokonságban van a modern értelemben felfogott országos igazságszolgáltatási tanácsokkal.
(12.10)
De mégis meg kell mondanom, hogy 1891-ben a XVII. törvénycikk a Magyar Királyi Kúriánál és az ítélőtábláknál úgynevezett elnöki tanácsokat alapított, amelyeknek a feladata az volt, hogy véleményezzen és határozatokat hozzon minden olyan igazságügyi, igazgatási kérdésben, amelyeket - és ez persze jelentős különbség - az igazságügy-miniszter a tanács elé utal. Az a körülmény tehát a múlt században már ismert volt, hogy a bírósági vezetők, a bírák igazgatási döntésekben részt vegyenek, határozathozatal jelleggel és nem csupán véleményalkotással.
Egy érdekes kuriózum, de talán fontos lehet megemlíteni, hogy a francia legfelsőbb igazságügyi tanács, a Conseile Supérieure de la Magistrature 1996. évi jubileumi jelentése - jubileumi, mert a tanács megalakulásának 50. évfordulóján született meg -, egy összefüggésre rámutatott: mégpedig arra, hogy az Európai Unió négy tagja, Olaszország, Görögország, Portugália és Spanyolország a diktatúrát követően vette fel az alkotmányába hasonló tanács létrehozását. Én ezt az elemet fontosnak tartom, mert nem én hozom fel; ezek természetesen respektíve 1947-ben, '75-ben, '76-ban és '78-ban következtek be. Ezért érdekes párhuzam az, hogy a kommunista rendszer bukása utáni átmeneti időszakban már eddig is Lengyelország, Románia, Bulgária, Horvátország, Szlovénia alkotmányban, a francia legfelsőbb igazságügyi tanácshoz hasonló intézményt hozott létre. Ennyit röviden, jog-összehasonlításként.
Ami most már azt a kérdést illeti, hogy egy ilyen tanács hogyan képes működni, azt kell mondanom, hogy ugyanolyan jól, mint egy kormány - vagy ugyanolyan nem jól, mint egy kormány. Annak a kérdésnek a felvetését nem tartom nagyon hízelgőnek a bírói kar számára, de a tanácsba a törvény által bekerülő mindenkori igazságügy-miniszter és egyéb személyek szempontjából sem, hogy bármilyen oknál fogva kisebb hatékonysággal igazgathatná azt a bírói szervezetet, mint azt eddig az igazságügy-miniszter tette.
Hozzáteszem, hogy az összetétel sok vitát váltott ki, megvallom őszintén, bírói körökben is, hiszen a bírók is érthető lelkesedésük folytán arra gondoltak, hogy ha egyszer már országos igazságszolgáltatási tanács van, abban legyenek csak bírák, és mindenki mást csukjunk ki az ajtón. Én úgy gondolom, hogy nagyon bölcs ez a javaslat az összetétel szempontjából, hiszen pontosan azt tartalmazza, ami a legszükségesebb. Nem hermetikus elzártságot, hanem összeköttetést: összeköttetést pontosan azokon az érzékeny pontokon, amelyek egyfelől a bíróságot mint hatalmi ágat a másik két hatalmi ághoz kötik, másfelől mint az igazságszolgáltatást a vele együttműködő szférákhoz, az ügyészséghez és az ügyvédséghez kötik. Ezek nem formális kérdések; rendkívül fontos lehet számunkra, hogy az országos igazságszolgáltatási tanács döntésében elmondhassuk, hogy ez a döntés adott esetben a miniszter döntése is, adott esetben ugyan nem a parlament kompetens bizottsága elnökének a javaslata, hanem valamelyik tagjának a döntése is. Fontos ez a kérdés.
Nagyon fontos a bírósági vezetők kötelezettségének egyértelmű megfogalmazása. Itt csak arra szeretnék utalni: ma is állnak eszközök a bírósági vezetők rendelkezésére, hogy a bírói munkát természetesen nem a függetlenség döntő tartalmát tekintendő ítélkezési, érdemi kérdésekben, hanem a munka megszervezésében, az eljárási szabályok betartásában, ellenőrzésében és egyébként fennállnak, ezeknek a vezetői döntéseknek vagy a munka hatékonyságának a legitimitását rendkívül növeli, ha ez a vezetőség egy országos igazságszolgáltatási tanácstól vezetheti le a pouvoirját, és nem pedig a kormánytól. Ez a bírók számára mindig nagyon érzékeny és fontos kérdés volt.
Szó esett már a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló javaslatról. Itt kétségtelen, öröm számunkra, hogy ebben valóban egység mutatkozik. Hozzá kell tennem, nemcsak arról van szó a jogállási törvényben, hogy a bírák javadalmazása emelkedjen - persze nem győzöm hangsúlyozni ennek a fontosságát -, hanem arról is, hogy a már említett bíróvá válási feltételek változzanak, szigorodjanak, a bírók kötelezettségei meg legyenek fogalmazva, és rendszeres értékelésre kerüljön a bírói a bírói munka, mégpedig nem kívülről és nem a kormány által, hanem a bírói szervezetek, a bírói tanácsok által.
Az új előmeneteli rendszer - amely azonos az ügyészivel a kormányzati tervekben - biztosíthatja a bírói kar stabilitását; természetesen ennek állandó karbantartása szükségessé válik; hiszen magam is egyetértek azzal, ami itt már elhangzott, hogy a kontinuitás félbeszakítása rossz üzenet a bírói kar számára.
A kritikus pontok a reform megvalósításában világosak a tisztelt Országgyűlés előtt, hiszen szükséges a hatályos alkotmány megváltoztatása. A magam és a magunk részéről támogatjuk az alkotmány módosításának a bírósági, igazságszolgáltatási kérdésekre vonatkozó részeit, hiszen nélkülözhetetlen a bírósági szervezetre, a Legfelsőbb Bíróság feladatára, a jogorvoslathoz való jogosultságra vonatkozó részek megváltoztatása. Én egy zárójelet itt megengednék magamnak, ami a jogorvoslathoz való jogosultság kérdését illeti: én nagyon szeretném az érdeklődők figyelmébe ajánlani a Legfelsőbb Bíróság e tárgyú összehasonlító, kutatómunkájának magyar nyelven is elolvasható eredményeit, amelyek világosan mutatják - talán egy mondat erejéig már utaltam rá -, hogy a jogorvoslathoz való jogosultság nem a minden elemi fórumra eljuttatható fellebbezési jogot jelenti, hanem egészen mást. Ennek mintegy 50 éves nyugat-európai - ha ez jobban tetszik, mint Dél-Európa - gyakorlata van: ez világosan elolvasható egyrészt a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéleteiből és az Európa Tanács ajánlásaiból is.
Mi persze azt szeretnénk, ha az alkotmány az országos igazságszolgáltatási tanácsot is alkotmányos elvként tartalmazza; nem mintha nem látnánk azt, hogy enélkül is létre lehet hozni, de jobb lenne, hiszen egy harmadik hatalmi ág végleges kialakítása, amelynek az elvi megalapozásáért már nagyon sokat tett többek között a magyar Alkotmánybíróság; hiszen szépen kimunkálta és kidolgozta, hogy milyen jellege van és mi a jellege ma már egy hatalommegosztásnak, ami teljesen más a parlament mint törvényhozó és a kormány mint végrehajtó hatalom között, és egész más a bíróságokat illetően.
Eljárási törvények: érzékeny pont. Azt hisszük, hogy a reformnak egységesnek kell lennie minden elemében, és ehhez valóban hozzátartozik az eljárásnak nem a reformhoz, hanem kölcsönösen egymáshoz igazítása. Természetesen feltételezi egyik a másikat. Meg kell állapítani, hogy új polgári perrendtartás megalkotása nem sikerült, és ez a novella, ami már a Ház előtt van, csak a legszükségesebb változásokat tartalmazza, azonban elegendőeket a reform megkezdéséhez. Való igaz az, hogy későbbi reformfeladat a teljesen új polgári perrendtartás.
Jelentős késéssel készül a büntetőeljárási törvény javaslata. Az eddig megismert javaslatot szakmailag még továbbvitatandónak tartjuk, és valóban az az álláspontunk - és ez határozott -, hogy új büntetőeljárási törvényt csak a legszélesebb körű szakmai megvitatást követően szabad elfogadni.
Mégis meg kell jegyezzem, hogy a büntetőeljárás ismeretlenségére hivatkozni azonban nem egészen precíz. A büntetőeljárás koncepcióját az előző kormány 1994 januári ülésén elfogadta, ezt a jelenlegi kormány kezdettől fogva hatályosnak és érvényesnek tekintette.
(12.20)
Tehát a büntetőeljárás alapelgondolásai és különösen azok részek, amelyek involválják a szerkezeti és szervezeti változásokat, már kiolvashatók, ugyanakkor természetesen sok elképzelés nagymértékben megismerhető volt.
Mik a reform várható hatásai? Úgy gondolom, hogy a helyi bíróságok, amelyek a magyar igazságszolgáltatás legnehezebb pontjai, legnehezebb helyzetben lévő helyei, jelentős könnyebbülést várhatnak, és ugyanez a Legfelsőbb Bíróság helyzetében is bekövetkezik. Félreértés azt hinni, hogy a négyszintű bíróságok felállítása nem gyorsítja, ellenkezőleg, éppen lassítja az igazságszolgáltatás menetét. Most nem azokra a nehézségekre utalok, amelyek valóban egy átállás nehézségei, hanem elvi kérdést kell felvetni, mert, tisztelt Országgyűlés, nagyon szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy egy ilyen horderejű és kihatású reform nem mérhető a következő év eredményével. Nem lehet megkérdezni azt, hogy a következő évben mennyivel lesznek gyorsabbak az eljárások. Csak azt lehet nézni, hogy megteremtődik-e egy olyan modell - szerkezeti, szervezeti, strukturális, személyi és minden kérdésben -, amely alkalmassá válik arra, hogy egy következő évszázadban, mondhatnám így: a következő évezredben a követelményeknek megfeleljen. Ezek között persze nemcsak homályos és szép elvi célok vannak, fölismerhetők azok az elemek, amelyek mellett többek között a hatékonyság, az ésszerű eljárási időtartam is megvalósulhat. Persze ez nem rövid időn belül történik meg, hiszen amikor a bírói kar stabilizálásáról, kialakulásáról beszélünk, már volt egy hasonlat arra, hogy a bírókat nem lehet nagyon gyorsan előállítani.
Szeretnénk persze abban bízni, hogy konszenzus alakul ki az igazságszolgáltatás kérdéseiben. Az elmúlt években bizonyos elkényeztetett helyzetben volt az igazságszolgáltatás, mert azt mondhatta, hogy azok a törvények, amelyek reá vonatkoztak ... Persze ez a elkényeztetettség csak elvi, és a most érintendő kérdésre vonatkozik, mert az élet minket semmilyen szempontból nem kényeztetett el, de abban igen, hogy azt megerősítve tudhattuk magunk mögött, hogy a parlament különböző oldalai - és ez ma is szilárd meggyőződésem - egyformán hisznek abban, hogy mindenki javára, minden pártnak, de főleg nem pártnak, hanem az országnak a javára szolgál egy hatékony igazságszolgáltatás; és úgy gondolom, hogy ennek megkezdését nem lehet elodázni.
A reformtörvények elfogadása nem az igazságügyi reformmal, hanem az igazságügyi reform megkezdésével egyenlő. Az igazságügyi reform folyamat; az a körülmény, hogy jogállamokban a nagyszabású társadalmi folyamatokat legális aktusokkal, törvényekkel kell létrehozni; nem szabad, hogy azt a tévedést okozza, hogy maguk a törvények hozzák létre a reformot. A reform ugyanúgy folyamat, ahogy a jogállamiság kialakulásának elején, ezelőtt néhány évvel mondtunk, hogy a jogállam egyszerre tény és folyamat Magyarországon. Tény, mert alkotmányosan működő intézmények, a demokratikus jogállamnak megfelelő intézményeink vannak. Folyamat is egyben, mert állandóan építeni kell.
Úgy gondolom, ha önök a reformcsomagot - adott esetben a megfelelő módosítások mellett és a részletes vitában kiérlelt szövegekkel - elfogadják, akkor ez az Országgyűlés rendkívül sokat tesz azért, hogy az utánunk, önök után következő nemzedék - bízunk abban, hogy ilyen nemzedékek bőven lesznek - olyan igazságszolgáltatásban részesüljön, amelyről elmondhatjuk - mint ahogy sokszor utalunk a korábbi évtizedekre -, hogy ezt 1994-ben hozta létre a magyar parlament.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps minden oldalon.)
