KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kormány, hasonlóan a törvényjavaslatot beterjesztő képviselőkhöz, fontosnak tartotta és fontosnak tartja ma is, hogy törvény által legyen biztosítva nemcsak az érzék- és mozgásszervi károsodással élők, valamint értelmi fogyatékosok, hanem valamennyi, egészségében károsodott személy számára az esélyegyenlőség.
A törvényjavaslat előkészítése a kormányban 1997 tavaszán vett olyan lendületet, ami már reményt biztosított arra, hogy belátható időn belül beterjeszthető törvényjavaslat készüljön el. Számos nyitott kérdés merült fel az egyeztetések során. Mivel a szándék a törvényjavaslat benyújtása volt, ezért úgy indult el a jogszabály szövegjavaslatának kidolgozása, hogy néhány nyitott kérdésben még nem foglalhatott állást a kormány.
Először is le szeretném szögezni, hogy a most folyó vita tárgyát képező törvényjavaslat - úgy, ahogy arra Szigeti képviselőtársam utalt - a Népjóléti Minisztériumban készült, 1997. november 26-án lett véglegezve. Ezt a törvénytervezetet azonban nem tárgyalta, nem tárgyalhatta meg a kormány, mert a koncepcionális viták akkor még nem zárultak le, és nem is zárulhatnak le, mert a társadalmi vita - ellentétben azzal, amit képviselő úr állított - még nem zárult le. Éppen a koncepcionális viták mutatnak rá arra, hogy a kormány érdemben foglalkozott az üggyel.
Tisztelt Ház! Konszenzus van abban, hogy a sérült embereket megillető jogok érvényesítése elől az állam nem hátrálhat meg. Egyetértés van abban is, hogy keretbe kell foglalni a már megalkotott törvényeket, és ki kell tűzni a következő évtizedek legfontosabb feladatait.
Mi az eltérés tehát a képviselők által benyújtott törvényjavaslat és a kormány által elfogadott koncepció között? A különbségek és okaik három csokorba foglalhatók össze:
Ez a most tárgyalandó törvényjavaslat - tehát amit a képviselők nyújtottak be - túlságosan szűk kört határoz meg az esélyegyenlőség érdekében támogatást igénylők oldaláról. Áttekintve a hazai helyzetet és a nemzetközi jogi normákat, ajánlásokat, meggyőződésem, hogy nem védhető az az álláspont, amely megkülönbözteti a hátrányos helyzetűeken belül a fogyatékosokat és az egészségkárosodott, de nem fogyatékos embereket. Ugyanis nem feledkezhetünk meg az ő problémáikról sem! Itt nem arról van szó, hogy mindenkit ide kívánunk sorolni; csak arról, hogy súlyos gondokkal az egészségkárosodott emberek is küszködnek! Például egyes súlyos rákműtéten átesett honfitársaink ugyanúgy joggal várják el a közösségi segítséget és megértő, befogadó magatartást, mint egy vak vagy mozgássérült ember.
Az érintettek megosztása, sorrendbe állítása, az erősebb jogérvényesítéssel rendelkezők előbbre engedése ebben a kérdésben az eredetileg humánus és demokratikus célt gyengítené. Ezért úgy döntött a kormány, hogy a törvény hatálya terjedjen ki mind a fogyatékos, mind az egészségkárosodott emberekre. Ez a döntés tehát nem taktika, hanem alapvető politikai felismerés és értékválasztás volt - és ennek szellemében nyújtotta be a kormány a tisztelt Házhoz az ő saját koncepcióját.
Tisztelt Képviselőtársaim! A törvénytervezet egyes feladatok megvalósításához megalapozatlan határidőket jelölt meg. Tekintettel arra, hogy ez a tervezet a Népjóléti Minisztérium fiókjából lett kiemelve, állíthatom, hogy a megfogalmazás pillanatában nem rendelkeztünk azokkal a szükséges felmérésekkel és számításokkal, amelyek alapján felelősséggel megállapítható, hogy az egyes célkitűzések mikorra teljesíthetők. Ezek a határidők a fogalmazás során alkalmazott technikai számok, "telefonszámok" voltak. Azóta - hangsúlyozom: nem teljes körű - költségbecslések ugyan már készültek, de ezekre még nem alapozható egy átfogó törvényalkotás. Például az egészségügyi intézményhálózat költségigénye teljesen hiányzik az idézett számításokból; vagy a munkaügyi feladatok pénzügyi kihatása a rokkantsági rendszer átalakításának pontos ismerete nélkül jelenleg meghatározhatatlan.
(20.40)
Azt is jeleznem kell, hogy az indítványt benyújtó képviselőtársaink a részeredmények idézése során nem adták össze a tárgyi környezetre és a pénzbeli ellátásra vonatkozó költségbecsléseket sem. A helyzet ismeretében ezért úgy döntött a kormány, hogy át kell tekinteni az egyes feladatokat, majd a költségek és források ismeretében kell a határidőket reálisan meghatározni.
Olyan szabályozást sem tart a kormány felvállalhatónak, ahol csak az elvi kötelezettségek jelennek meg határidő és felelősség nélkül. Több évtizedes lemaradásokat nem tudunk néhány év alatt felszámolni. Lépni kell, de megalapozatlan határidőkkel nem szabad komolytalanná tenni ezt a fontos kérdést. Nem kívánunk látszatmegoldásokat sem, a régen volt ifjúsági törvény látszatmegoldásaihoz hasonló megoldásokkal nem szabad a választások előtt formálisan kipipálni egy olyan fontos kérdést, mint az esélyegyenlőség biztosítása. De, tisztelt Ház, utalhatnék arra is, hogy mit jelentett például az elmúlt ciklusban úgy elfogadni a közalkalmazotti törvényt, hogy annak megalkotása során a megfelelő fedezetről az akkori Ház, sajnos, nem gondoskodott.
Végezetül arról szeretnék beszélni, miért gondolja a kormány, hogy az esélyegyenlőség és a foglalkozási rehabilitáció összefügg. A kormány alapvetően fontos kérdésnek tartja az érintettek foglalkoztatási feltételeinek javítását. Ebből is egyértelműen következik, hogy az esélyegyenlőségről szóló törvény, illetve a rokkantak, a megváltozott munkaképességűek ellátásairól, rehabilitációjáról szóló törvények egymásra épülő, egymást kiegészítő, egymással összehangolt intézményrendszert, támogatási formákat kell hogy megvalósítsanak. Nem húzható egyértelmű határ, hogy hol kezdődik az egyik törvény hatóköre és hol a másiké. Aki egészségkárosodott, lehet egyszerre rokkant is. Amit az egyik törvénnyel adunk, nem vehetjük vissza a másikkal, vagy nem mutathat egymásra a két törvény úgy, hogy érdemi megoldás egyik helyen sem születik.
Nem tekinthető indokoltnak két minősítő intézmény kiépítése sem - ez a törvényjavaslat önálló szervezetre tesz javaslatot -, mert sok tekintetben ugyanazokra a szakemberekre van szükség, ha súlyos hátrányokkal küzdő embertársunkról van szó, mint ha kisebb nehézségek leküzdése a feladat.
A benyújtott törvényjavaslat részben még számos helyen párhuzamos intézmények kiépítésére tesz javaslatot, ami költséges és felesleges, a szükséges forrásokat célszerűbb a valódi akadálymentesítés érdekében koncentrálni.
A rokkantsági rendszer átalakításának fő elveit az Országgyűlés tavaly meghatározta. Az eltelt időszak alatt az érintettek bevonásával széles körű munka kezdődött. Meggyőződésem, hogy az összehangolás miatti késedelem mindkét törvény tartalmát javítja. Ha azonban a parlament ebben a ciklusban mégis el kívánja fogadni az esélyegyenlőségről szóló törvényt, akkor a rokkantsági rendszer átalakításával szervesen összefüggő kérdéseket e későbbi törvény hatálya alá kell utalni.
Még két vitatott kérdésről legvégül: nincs egyetértés abban, hogy kell-e új közalapítványt létrehozni, amely ellátja mindazokat a területi feladatokat, amelyeket a törvény végrehajtása igényel. Az is kérdéses, hogy vajon államigazgatási feladat ebben az esetben telepíthető-e közalapítványhoz. Vita folyik az új pénzbeli ellátásról, támogatási formákról. Az a szándékunk, hogy miközben új támogatási formák is megjelennek a törvényjavaslatban, aközben a jelenleg elaprózott támogatási rendszert is átalakítsuk.
Tisztelt Ház! Mindezek alapján kérem képviselőtársaimat, olyan értő kézzel és érző szívvel nyúljanak ehhez a törvényjavaslathoz, hogy elkerüljük a formális, látszatmegoldásokat, de a választásokra való felkészülés hevében ne kergessünk illúziókat, és ne tegyünk felelőtlen ígéreteket sem. A kormány kész megadni minden szakmai segítséget ehhez a munkához.
Köszönöm figyelmüket.
