DR. GYIMESI JÓZSEF
DR. GYIMESI JÓZSEF
DR. GYIMESI JÓZSEF (Fidesz): Tisztelt Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! Képviselőtársaim! Amikor írásban hozzászólási szándékomat bejelentettem, de különösen, amikor tegnap-tegnapelőtt az ötpárti egyeztető tárgyalásokon az alkotmánymódosításról szóló törvényjavaslat előkészítése kapcsán részt vettem, akkor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy hozzászólásom lényege annak a konszenzusnak a dicsérete és példaként való felhozása, amelyet az ellenzéki pártok és az előterjesztő kormány képviselője, illetve a kormánypártok tanúsítottak ezen alaptörvényt módosító törvényjavaslat vitájában. Én közel sem voltam annyira optimista, mint a miniszter asszony, akinek ez talán hivatali tisztéből is kötelező.
A médiából szerzett értesülések után este 10 óra körül már nyilvánvaló volt számomra, hogy azokat a gondolatokat nem tudom megosztani önökkel, amelyekre készültem, mert ez az ötpárti megállapodás meghiúsul. Egyet kell értenem azzal az ellenzéki képviselőtársammal, aki a kinyújtott baráti kézről beszélt, és arról, hogy a másik fél abba beleharapott. Az álláspontunk természetesen abban tér el, hogy ezt a kezet a kormánypártok nyújtották ki az ellenzék felé, és abba az ellenzék harapott bele. (Derültség a kormánypárti padsorokban. - Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ padsoraiból, köztük dr. Csákabonyi Balázs: Megáll az ember esze!)
Két fontos jogi alapvetésre szeretném felhívni tisztelettel a figyelmet. Az egyik az, hogy a nemzetközi szerződések megkötése kötelezettséget ró a nemzetközi szerződést aláíró államok számára. Ez a kötelezettség a jogalkotásban két módon jelentkezik. Egyrészt ezt a nemzetközi szerződést a hazai jog részévé kell tenni, és erre szolgál az a törvényhozási hatáskör - a honvédelmet érintően ezt különösen nevesíti is az alkotmány -, amikor törvénnyel a nemzetközi egyezményt ratifikálni kell, ki kell hirdetni. Ezzel azonban, mint tudjuk, közvetlen kötelezettségek csupán az államra hárulnak, és az állam mint olyan, önmagában a kötelezettségek teljesítésére nem képes, hanem azt a belső államszervezet megfelelő szintjein teljesíti, illetve ezek terhelhetik az adott állam polgárait is.
Ez a második szint, amikor a jogalkotásnak a nemzetközi szerződések, egyezmények rendelkezéseit valóban belső jogi normává kell átalakítania. Ilyen törvényjavaslatokról tárgyalunk e hét és a múlt hét folyamán is, hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán benyújtott, a külföldiek gazdasági letelepedéséről szóló jogszabály is arról szól, hogy lényegében ott közvetlenül egy nemzetközi egyezményben, tehát a társulási szerződésben előírt jogi normát kellett belső joggá tenni azért és annak érdekében, hogy ez a jogi norma a külföldi állampolgárokra nézve is közvetlenül kötelezettséget keletkeztessen, illetve jogot fakasszon.
Ilyen értelemben én úgy gondolom, nem vitatható az, hogy a magyar kormány által aláírt nemzetközi szerződésekből és vállalt elkötelezettségekből következik az, hogy a magyar alkotmány módosítása szükségessé vált. Éppen ezért nem lehet egyetérteni azzal az ellenzéki állásponttal, hogy a NATO-csatlakozás kapcsán minden szükséges jogi aktushoz az ellenzék megadja a hozzájárulását, de a most tárgyalt alkotmánymódosítást ebből a körből önkényesen kiveszi. Hiszen a nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségeket azáltal tudjuk tulajdonképpen hazai jogi kötelezettséggé tenni, hogy azt nevesítjük a hazai jogban, és az alkotmány vonatkozásában a módosításokat ezért szükséges elvégezni. Ha ugyanis nem változtatjuk meg az Országgyűlés és a végrehajtó hatalom viszonyát a honvédelmet érintő kérdésekben való döntéskor, akkor ugyan nem kifejezetten mondjuk azt, hogy nem hajtjuk végre a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeinket, viszont olyan mulasztást követünk el, amely azoknak a kötelezettségeknek a teljesedését ellehetetleníti. Mert hiszen a nemzetközi szerződésekkel összhangban kell lennie a hazai jogalkotásnak, még akkor is, ha a nemzetközi szerződés nem kimondottan és kifejezetten teszi, parancsolja meg a szerződést aláíró állam törvényhozó hatalma számára a meghozandó jogszabály tartalmát.
Úgy gondolom, nagyon sajnálatos az ellenzéki pártoknak az a magatartása, amellyel a NATO-csatlakozáshoz szükséges jogszabályok módosítását ellenzi. A Szocialista Párt egyébként már nincs abban a helyzetben, hogy a kormányt büntesse vagy jutalmazza, ennek a gyakorlata szerencsére és talán véglegesen megszűnt, és ez a helyzet talán többé nem is állhat elő. (Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ padsoraiból, köztük Bauer Tamás: Ezt a "véglegesen"-t hogyan érti?!) De szeretném felhívni az ellenzék figyelmét arra, hogy jelen esetben sem a kormánypártokat büntetik az ellenzéki pártok, hanem olyan, népszavazásból eredő kötelezettségvállalással helyezkednek szembe, amely őket is kötelezi. A népszavazás eredményeképpen a törvényhozó hatalom arra kapott felhatalmazást, hogy a NATO-csatlakozáshoz szükséges jogszabályokat a nemzetközi szerződésekkel és egyezményekkel szinkronban meghozza. Amikor az ellenzéki párt holmi bizalommegvonásról és büntetésről beszél, akkor tulajdonképpen az egyes képviselők az őket a parlamentbe küldő választók egészét büntetik meg, az ő akaratukkal, a népszavazás során kinyilvánított népakarattal helyezkednek szembe.
Végezetül: a miniszter asszony rámutatott arra a helyzetre, amelyet az alkotmánymódosítás elmaradása létrehozhat. Tulajdonképpen a szavak szűk értelmezése mellett a NATO-csatlakozásra valóban sor kerülhet az alkotmány rendelkezéseinek módosítása nélkül is. De lényegében ez egyfajta alkotmányos blokádot jelent az ellenzék részéről, hiszen amennyiben - az elmúlt hetek példája igazolja - öt-hat géppuska külföldre szállításához, néhány katona Magyarországra történő beengedéséhez, állomásozásához vagy a magyar fegyveres erők néhány tisztjének külföldre küldéséhez országgyűlési határozat szükséges, és ez a hatályos alkotmány szerint egyébként egy kétharmados többséggel meghozandó határozat, abban az esetben nyilvánvaló, hogy ezek a döntések aktuálisan nem születhetnek meg. És ha ezek aktuálisan nem születhetnek meg, akkor lényegében az ilyen jellegű törvényjavaslatok vitájával megbénítják az Országgyűlés munkáját.
Úgy gondolom, hogy ez a fajta ellenzéki magatartás azt a kérdést is felveti egyébként, hogy valóban akarja-e az ellenzék a NATO-hoz való csatlakozást, vagy egy olyan kényszerpályán van, amikor kinyilatkoztatás szintjén lényegében kénytelen ezeket a nézeteket vallani, de amikor a gyakorlati lépésekre kerül a sor, akkor, úgymond, a jutalom elmarad. Az pedig furcsán értelmezhető megnyilatkozás, amikor az ellenzék gálánsan felajánlja szavazatait egy olyan törvényjavaslat megszavazásához, amely törvényjavaslathoz tulajdonképpen az ellenzék szavazataira nincs is szükség (Bauer Tamás: Melyik az?), de kétségtelenül a nemzeti konszenzus kifejezéseképpen mégiscsak fontos.
(9.50)
Itt a nemzeti biztonsági felügyeletről szóló törvényjavaslatra gondolok, amely tekintetében konkrétan elhangzott, hogy azt viszont hajlandó az ellenzék megszavazni. (Dr. Lamperth Mónika: Az is kétharmados!)
Kérem tisztelettel és reménykedem abban, hogy az ellenzéki pártok az újdonság erejével ható álláspontjukat ezekben a kérdésekben felülvizsgálják, és hamarosan, az ötpárti konszenzus létrejöttével az alkotmány a törvényjavaslat szellemének és betűjének megfelelően módosítható.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)
